Dr. Joó Rudolf, az UNESCO igazgatója a Berzeviczy diákja 1961-1965 között[1]
A ’60-as évek elején kerültem a Berzeviczybe: a martintelepi általános iskolából érkeztem három társammal, barátommal együtt. 1965-ben érettségiztünk a IV. a-ban, Csatáry Imréné osztályfőnöknő osztályában.
Mit jelentettek nekem a középiskolás évek? Túlzás nélkül: sokat. Sok szempontból meghatározták mindazt, amivé felnőtt emberként lettem. Az általános iskola engem a tágabb környezetemre való ráeszmélésben segített, míg az egyetemi tanulmányok szakmai elmélyülésemet szolgálták. A középiskola viszont - legalábbis az én középiskolám - tudatilag és érzelmileg alapozta meg ezt az irányt, hogy mit is akarok kezdeni magammal az életben.
Pedig nem teljesen saját akaratomból választottam a „Kereskedelmit”, szerepe volt ebben a családi tanács szorgalmazásának is. Apám élelmiszer- és vegyeskereskedő volt, amíg tehette. 1949-ig a saját boltjában tevékenykedett, majd az államosítás már a miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat alkalmazottjaként folytatta szakmáját. Sohasem erőltette rám azt amit ő szeretett és tudott csinálni, csak tanácsokkal látott el: „Meglátod, jó iskola lesz, érettségit ad, és szakma is lesz a kezedben".
Máig áldom a sorsot, hogy ide kerültem, még akkor is, ha a végkifejlet nem teljesen a lenti forgatókönyv szerint alakult.
A Berzeviczy „reál” iskola volt, ahol kiváló tanárok oktatták a kereskedelmi tárgyakat. Kismartoni igazgató úr és Lendvai tanár úr áruismeret órái ötlenek fel emlékeimben, vagy az az élvezetes és színvonalas előadásmód, ahogy Létay tanár oktatta a - legalábbis számomra - halálosan unalmas könyvvitelt.
Sokunk szerencséjére a reáltárgyak mellett igen erős volt a humán tárgyak oktatása is: a nyelveké, a történelemé, az irodalomé. Ezeknek az óráknak és az azokat levezető tanároknak köszönhetem, hogy mindinkább vonzottak a társadalomtudományok, foglalkoztatni kezdett nemzetünk múltja és jelene, helyünk a kárpát-medencei és szélesebb európai környezetben. Ekkor találkoztam először a határon túli magyarok problémáival is. A történelem akarata folytán Erdélyből és Felvidékről Miskolcra áttelepült tanáraink szóltak személyes hitellel kolozsvári vagy kassai éveikről, egy olyan korban, amikor a hivatalos tananyag minderről mélyen hallgatott.
Az erdélyi „pluszt” érezhettük például Deák Gábor tanár úr történelem és magyar óráin. Az ő esetében még igazolódni láttam azt a megállapítást is, amit később Németh László írásaiban olvastam valahol: a magyarság múltjában és jelenében annyira összefonódik a történelem és az irodalom, hogy a diákok számára az a legszerencsésebb, ha egy személy oktatja a két tárgyal. Nálunk ez így történt.
A nemzeti tudat része az országismeret. Hála osztályfőnöknőnk és férje, Csatári Imre tanár úr módszerességének, a négy év alatt négyszer egyhetes busztúrával jártuk be az országot, legalábbis annak legfontosabb nevezetességeit. Kevés hozzánk hasonló szerencsés iskoláról/osztályról tudok, ahol történelmünk és műveltségünk értékeit ilyen tudatossággal és szeretettel ismertették meg a diákokkal.
Nagyon sokat köszönhetek idegen-nyelv tanáraimnak, akik nem elégedtek meg a nyelvtan és a szóanyag oktatásával, hanem bepillantást nyújtottak egy-egy nép kultúrájába, szokásaiba. Olyan kíváncsiságot oltottak belém az egyre táguló horizontok megismerésében, amely mindmáig nem látszik csillapodni. (Csatáryné tanárnő francia órái és francia szakköre jóvoltából az iskolapadban ülve lényegesen hamarabb jutottam el Párizsba és más francia tájakra, mint azt a valóságban megtehettem. Korábban is francia nyelvű svájci városban, Genfben, most pedig Párizsban dolgozva különösen hálás vagyok az első francia szavakért.
Az orosz nyelvben Székely Zelma néni és Kocsi tanár úr segítette haladásomat. Külön órákkal készítettek fel az országos orosz nyelvi versenyre 1965-ben, amelyen nélkülük nem sikerült volna az első helyezést elérnem.
Bőd Andor tanár úr nem a Berzeviczy, hanem a Zrínyi Gimnázium oktatója volt, mégis középiskolám tanárainak jóvoltából jutottam el hozzá. Ő az angol nyelv alapjaiba vezetett be olyan tudatossággal és pedagógiai érzékkel, amelyre máig szívesem emlékezem. (Vele kapcsolatban hadd említsek meg egy, a korabeli viszonyokat jellemző szomorú tényt is. Bőd tanár úr hosszú ideig el volt tiltva a katedrától, saját gimnáziumában éveken át csak könyvtári munkával bízták meg. „Bűne" az volt, hogy 1956-ban mint népszerű miskolci tanárt beválasztották a városi Nemzeti Bizottmányba. - Hát, ..ily korban éltünk” mi, amiből diákként - tanáraink jóvoltából is - szerencsére keveset éreztünk.)
Osztályfőnöknőnk az érettségi előtt mindannyiunkat megkért arra, hogy egy lapon egy-két mondatban adjunk választ a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdésre. Ha pontosan emlékszem az én válaszom erre a távlati tervet, szándékot, álmot firtató kérdésre, eléggé általánosan és prózaian hangzott: „A nemzetközi kapcsolatok területén szeretnék dolgozni”.
Harmincöt év telt el az érettségim óta (szeretném ezt nem elhinni, de hivatalos iratok tanúsítják). Ez idő alatt több munkahelyem volt, de végig valamilyen módon „a nemzetközi kapcsolatok terén” működtem. Kétféle módon: kutatóként/egyetemi oktatóként és gyakorlati emberként is foglalkoztam a külpolitikával. Szerencsésnek érzem magam, hogy változatos és tapasztalatokban bő szakmai utat jártam be a Magyar Külügyi Intézet kutató-gyakornok posztjától a genfi magyar ENSZ Képviselet nagyköveti székén át az ENSZ Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO igazgatói tisztéig. Utóbbi posztot 2001. április eleje óta töltöm be. Szeretem hivatásomat, a diplomáciai pályát, jó érzés ma Magyarországot képviselni a külvilágban. Személy szerint pedig jó érzés nekem visszagondolni a miskolci Pece-parti alma materre, amelynek nagyon sokat köszönhetek.
[1] Hajdú Imre, Embermesék a Berzeviczyből, Egy híres iskola jeles tanulói ,Miskolc, 2001.
A ’60-as évek elején kerültem a Berzeviczybe: a martintelepi általános iskolából érkeztem három társammal, barátommal együtt. 1965-ben érettségiztünk a IV. a-ban, Csatáry Imréné osztályfőnöknő osztályában.
Mit jelentettek nekem a középiskolás évek? Túlzás nélkül: sokat. Sok szempontból meghatározták mindazt, amivé felnőtt emberként lettem. Az általános iskola engem a tágabb környezetemre való ráeszmélésben segített, míg az egyetemi tanulmányok szakmai elmélyülésemet szolgálták. A középiskola viszont - legalábbis az én középiskolám - tudatilag és érzelmileg alapozta meg ezt az irányt, hogy mit is akarok kezdeni magammal az életben.
Pedig nem teljesen saját akaratomból választottam a „Kereskedelmit”, szerepe volt ebben a családi tanács szorgalmazásának is. Apám élelmiszer- és vegyeskereskedő volt, amíg tehette. 1949-ig a saját boltjában tevékenykedett, majd az államosítás már a miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat alkalmazottjaként folytatta szakmáját. Sohasem erőltette rám azt amit ő szeretett és tudott csinálni, csak tanácsokkal látott el: „Meglátod, jó iskola lesz, érettségit ad, és szakma is lesz a kezedben".
Máig áldom a sorsot, hogy ide kerültem, még akkor is, ha a végkifejlet nem teljesen a lenti forgatókönyv szerint alakult.
A Berzeviczy „reál” iskola volt, ahol kiváló tanárok oktatták a kereskedelmi tárgyakat. Kismartoni igazgató úr és Lendvai tanár úr áruismeret órái ötlenek fel emlékeimben, vagy az az élvezetes és színvonalas előadásmód, ahogy Létay tanár oktatta a - legalábbis számomra - halálosan unalmas könyvvitelt.
Sokunk szerencséjére a reáltárgyak mellett igen erős volt a humán tárgyak oktatása is: a nyelveké, a történelemé, az irodalomé. Ezeknek az óráknak és az azokat levezető tanároknak köszönhetem, hogy mindinkább vonzottak a társadalomtudományok, foglalkoztatni kezdett nemzetünk múltja és jelene, helyünk a kárpát-medencei és szélesebb európai környezetben. Ekkor találkoztam először a határon túli magyarok problémáival is. A történelem akarata folytán Erdélyből és Felvidékről Miskolcra áttelepült tanáraink szóltak személyes hitellel kolozsvári vagy kassai éveikről, egy olyan korban, amikor a hivatalos tananyag minderről mélyen hallgatott.
Az erdélyi „pluszt” érezhettük például Deák Gábor tanár úr történelem és magyar óráin. Az ő esetében még igazolódni láttam azt a megállapítást is, amit később Németh László írásaiban olvastam valahol: a magyarság múltjában és jelenében annyira összefonódik a történelem és az irodalom, hogy a diákok számára az a legszerencsésebb, ha egy személy oktatja a két tárgyal. Nálunk ez így történt.
A nemzeti tudat része az országismeret. Hála osztályfőnöknőnk és férje, Csatári Imre tanár úr módszerességének, a négy év alatt négyszer egyhetes busztúrával jártuk be az országot, legalábbis annak legfontosabb nevezetességeit. Kevés hozzánk hasonló szerencsés iskoláról/osztályról tudok, ahol történelmünk és műveltségünk értékeit ilyen tudatossággal és szeretettel ismertették meg a diákokkal.
Nagyon sokat köszönhetek idegen-nyelv tanáraimnak, akik nem elégedtek meg a nyelvtan és a szóanyag oktatásával, hanem bepillantást nyújtottak egy-egy nép kultúrájába, szokásaiba. Olyan kíváncsiságot oltottak belém az egyre táguló horizontok megismerésében, amely mindmáig nem látszik csillapodni. (Csatáryné tanárnő francia órái és francia szakköre jóvoltából az iskolapadban ülve lényegesen hamarabb jutottam el Párizsba és más francia tájakra, mint azt a valóságban megtehettem. Korábban is francia nyelvű svájci városban, Genfben, most pedig Párizsban dolgozva különösen hálás vagyok az első francia szavakért.
Az orosz nyelvben Székely Zelma néni és Kocsi tanár úr segítette haladásomat. Külön órákkal készítettek fel az országos orosz nyelvi versenyre 1965-ben, amelyen nélkülük nem sikerült volna az első helyezést elérnem.
Bőd Andor tanár úr nem a Berzeviczy, hanem a Zrínyi Gimnázium oktatója volt, mégis középiskolám tanárainak jóvoltából jutottam el hozzá. Ő az angol nyelv alapjaiba vezetett be olyan tudatossággal és pedagógiai érzékkel, amelyre máig szívesem emlékezem. (Vele kapcsolatban hadd említsek meg egy, a korabeli viszonyokat jellemző szomorú tényt is. Bőd tanár úr hosszú ideig el volt tiltva a katedrától, saját gimnáziumában éveken át csak könyvtári munkával bízták meg. „Bűne" az volt, hogy 1956-ban mint népszerű miskolci tanárt beválasztották a városi Nemzeti Bizottmányba. - Hát, ..ily korban éltünk” mi, amiből diákként - tanáraink jóvoltából is - szerencsére keveset éreztünk.)
Osztályfőnöknőnk az érettségi előtt mindannyiunkat megkért arra, hogy egy lapon egy-két mondatban adjunk választ a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdésre. Ha pontosan emlékszem az én válaszom erre a távlati tervet, szándékot, álmot firtató kérdésre, eléggé általánosan és prózaian hangzott: „A nemzetközi kapcsolatok területén szeretnék dolgozni”.
Harmincöt év telt el az érettségim óta (szeretném ezt nem elhinni, de hivatalos iratok tanúsítják). Ez idő alatt több munkahelyem volt, de végig valamilyen módon „a nemzetközi kapcsolatok terén” működtem. Kétféle módon: kutatóként/egyetemi oktatóként és gyakorlati emberként is foglalkoztam a külpolitikával. Szerencsésnek érzem magam, hogy változatos és tapasztalatokban bő szakmai utat jártam be a Magyar Külügyi Intézet kutató-gyakornok posztjától a genfi magyar ENSZ Képviselet nagyköveti székén át az ENSZ Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO igazgatói tisztéig. Utóbbi posztot 2001. április eleje óta töltöm be. Szeretem hivatásomat, a diplomáciai pályát, jó érzés ma Magyarországot képviselni a külvilágban. Személy szerint pedig jó érzés nekem visszagondolni a miskolci Pece-parti alma materre, amelynek nagyon sokat köszönhetek.
[1] Hajdú Imre, Embermesék a Berzeviczyből, Egy híres iskola jeles tanulói ,Miskolc, 2001.