A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben[1]
(Rövid elő- és utótörténettel)
Az erdélyi egyetem és az egyetemi eszme 400 éve
Vázlatos történelmi visszapillantás
A mohácsi vész és Magyarország három részre szakadása után, a török árnyékában önálló fejedelemséggé vált Erdély hamarosan jelentős tudományos törekvések, akadémiai kísérletek színhelye is lett. Kezdetben az erdélyi fiatalok kizárólag a külhoni felsőiskolákat - főként a német nyelvterület és Itália egyetemeit - látogatták Bázel, Bécs, Heidelberg, Köln, Krakkó, Lipcse, Prága, valamint Pádua és Nápoly voltak az erdélyiek középkori egyetemjárásának fő irányai.
A XVI. században a humanizmus és a reformáció teremtette meg azt a szellemi talajt, amelyből az erdélyi egyetemi eszme kisarjadt A reformáció támogatójává vált János Zsigmond fejedelem uralkodása alatt a kolozsvári diéta 1565-ben hozott döntést egy főiskola megszervezéséről. Külső és belső okok - az Oszmán és Habsburg birodalom versengése Erdély birtoklásáért, a négy bevett vallás (a katolikus, kálvinista, evangélikus, unitárius) közötti viszály, végül is megakadályozta a terv végrehajtását Az elképzelést a katolikus uralkodó, a páduai egyetem egykori diákja Báthory István valósította meg. 1581-ben nyitották meg a kolozsvári Farkas utcában emelt Kollégiumot, amelynek akadémiai rangját XIII. Gergely pápa a következő évben megerősítette.
A Kollégium, mint a középkori egyetemek általában, kolostori iskolából nőtt ki; egyszerre biztosított alap-, közép- és felsőfokú képzést; papi és értelmiségi utánpótlást, volt oktatási intézmény és tudományos műhely egyszerre. A kolozsvári akadémián főként magyar, lengyel és német jezsuiták oktattak, latin nyelven.
A kolozsvári egyetem a kor éles vallásharcai miatt hatásában nem válhatott az egész Erdélyre kisugárzó oktatási intézménnyé. A 17. században, amikor a katolikus Báthoryakat kálvinista fejedelmek váltották fel, Erdély szellemi központja Gyulafehérvárra helyeződött át A Bethlen Gábor által 1622-ben itt alapított protestáns Kollégium kiváló magyar és külföldi tudósokat gyűjtött maga köré.
Működését a kálvinizmus eszméje határozta meg, de a Bethlen Gábor uralkodását jellemző toleranciával az erdélyi sokszínűség; más vallások és felekezetek és mindenfajta tudományos újító szándék iránt 1658-ban a tatárok feldúlták Gyulafehérvárt, és a harcokban a Kollégium épülete s könyvtára is elpusztult Ugyanebben az évben az erdélyi tanügy egyik legnagyobb alakja, Apáczai Csere János egyetemi tervezetet dolgozott ki „A magyar nemzetben immár egy Akadémia felállításának módja és formája felől” címmel. Apáczai, egy az európai fejlődéssel lépést tartó, négy - bölcsészeti, jogi, orvosi és hittudományi - fakultással rendelkező, felső iskola megteremtését sürgette. Tervezete, amely az erdélyi egyetemi törekvések egyik fontos dokumentuma lett, korának viszonyai között kudarcot szenvedett.
Kolozsvárnak közel egy évszázad múltán lett ismét főiskolája. Miután az erdélyi rendek elfogadták, hogy Magyarország és Erdély a korona alatt újra egyesüljön, a Báthory féle jezsuita akadémia 1693-ban újra megkezdte működését A tantervben a teológia mellett mind nagyobb szerepét kapott a bölcselet és a „reáliák” (a természettudományok és a matematika) oktatása. 1704-ben a Farkas utcában (a mai főépület helyén) új épületeket emeltek tantermek és diákszállások céljára.
A kolozsvári főiskolát így Erdély felsőoktatását alapjaiban érintette XIV. Kelemen pápa 1772-ban kiadott bullája, amely eltörölte a jezsuita szerzetesrendet Mária Terézia ezt az eseményt egy országos tanügyi reform keretében, a kolozsvári egyetem átszervezésére és egy felekezetközi (felekezet feletti) intézmény létrehozására kívánta felhasználni. Ebben az elhatározásban nem annyira az erdélyi toleráns hagyományok felélesztése, mint inkább az a politikai felismerés játszott szerepet hogy a protestáns diákok a kolozsvári főiskoláról kiszorulva külföldi egyetemekre jutottak el, és ott a felvilágosodás új, a Habsburg Birodalom által veszedelmesnek tekintett tanaitól kiművelten tértek vissza. Az államrezon által így kikényszerített változás felemás eredményt hozott: a felekezetköziség az udvarral és az egymással szembeni bizalmatlanság miatt nem valósult meg, de Kolozsváron egy európai színvonalú intézmény alakult kikövetve a Habsburgok új, egyszerre központosító és modernizáló törekvéseit Az 1776-ban a piarista tanító rend kezébe tett iskola - amely hamarosan hivatalos elnevezésében is Universitasszá lett, négy karral (hittudományi, jogtudományi, bölcsésztudományi és orvostudományi) működött Tanárai között olyan szakemberek voltak, mint Hell Miksa (Maximilien Hell) csillagász, Fridválsky Jenő és Gegő Adolf matematikus, Jakab Elek és Antoniu Nusca történészek. Az intézmény tekintélyének növekedését hallgatói számának alakulása (1703-ban 50,1778-ban 493 diák) is mutatja.
Az 1780-as évtized, II. József trónra kerülése kedvezőtlen fordulatot hozott - az Universitas történetében A változásokat felülről kezdeményező felvilágosult abszolutizmus a birodalom egyetemeinek számát háromra csökkentette, a kolozsvárit 1784-ben először akadémiai líceumi, később közönséges líceumi szintre süllyesztette. Az addigi tanintézetből leválasztva, külön orvosi-sebészeti intézetet és (nem egyetemi szintű) jogi akadémiát hozott létre. 1781-től a latin helyett a német vált kötelező tannyelvvé, annak ellenére, hogy a diákok Erdély valamennyi nemzetiségéből, de főként a magyarok közűi kerültek ki. II. József nyelvi rendelete, negatív tartalmával is, egy új kor jelzője, amelyben a vallási-felekezeti küzdelmek helyét az oktatási intézmények falain belül is fokozatosan a nemzetiségi-nyelvi státusért, jogokért vívott harc váltja fel.
1784 és 1872 között Erdélynek nem volt egyeteme, de a tudomány és a magas műveltség képviselői, és az általuk működtetett intézmények, egyesületek jelen voltak a tájegységben. A lefokozott és részekre szabdalt kolozsvári universitas tanárai nagyrészt erdélyi líceumokban folytattak - bújtatott- felsőfokú oktatást. Az anyanyelvi képzés igénye, amely már az 1790-es évek erdélyi rendi reformmozgalmaiban politikai követelésként megfogalmazódott, a 19. század első felében kezdett tért nyerni a közép- és alsó fokú tanintézményekben. A kolozsvári líceumokban a magyar nyelvű tanulás az 1840-es években vált rendszeressé. A városban működő Jogi Akadémia - német nyelvű iskolaként - az évtized végén Nagyszebenbe került át Az első román nyelvű iskolát Balázsfalván nyitották meg 1754-ben. Ez később főgimnáziumi rangra emelkedett, és a görögkatolikus egyház hamarosan papképző szemináriumot is alapított a városban.
Ebben a korban Erdély szellemi élete hosszabb-rövidebb ideig fennálló tudós társaságok, közgyűjtemények, folyóiratok körül szerveződött Ezek szerepe tudományos műhelyként is; és - a 19. század első évtizedeinek pezsgő eseményei közepette - politikai és társadalmi reformeszmék hatásos közvetítőiként is nagy volt Aranka György, Bolyai Farkas és János, Döbrentey Gábor és Bölöni Farkas Sándor kezdeményezései folyóiratok, irodalmi és tudományos egyesületek alakítására - jellemezték a kor erdélyi (kolozsvári) tudásközvetítő, kutatásra serkentő törekvéseit Közülük a legnagyobb hatású tudóstársaság a Gróf Mikó Imre kezdeményezésére 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum Egyesület (kezdetben Egylet) volt Az egyesület magánadakozásokból a történelmi Magyarország egyik legnagyobb kulturális közvagyonát gyűjtötte össze, tevékenységével 1872-ig a kolozsvári egyetemet igyekezett helyettesíteni, majd annak megnyitása után bérleti szerződéssel rendelkezésére bocsátotta értékes tárait
A kolozsvári egyetem újra megnyitásának gondolata az 1848-as forradalom politikai vitáiban fogalmazódott meg ismét. A Magyarország és Erdély, a „két magyar haza” újraegyesítését előkészítő Unió bizottság javasolta, hogy a kolozsvári líceumot tudományegyetemmé alakítsák át Ennek végrehajtását azonban a szabadságharc leverése megakadályozta; a kérdés csak az 1867-es kiegyezés - és annak részeként Erdély tényleges Uniója - után került ismét politikai napirendre.
Az a gondolat hogy Budapest után az ország második egyetemét a tanügy szempontjából különösen mostoha helyzetű Erdélyben állítsák fel, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter személyében lelkes támogatóra talált Eötvös halála után, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston fejezte be az intézmény szervezését A magyar parlament az 1872: XIX. és XX. törvénycikkben biztosította az egyetem létét: meghatározta struktúráját a tanszabadság és az autonómia elvét A karok szerinti szervezeti felépítés a korabeli klasszikus mintát követte: 1. Bölcsészet-, nyelv-, és történettudományi fakultás; 2. Jog- és államtudományi fakultás; 3. Matematika- és természettudományi fakultás; 4. Orvostudományi fakultás. Az újra megnyíló kolozsvári egyetem, amelynek első rektora Berde Áron nemzetgazdász, pénzügyi szakember lett, 1881-ben I. Ferenc József nevét vette fel.
Az egyetem tannyelve a magyar lett; a német és a román nyelv és irodalom egy-egy tanszéket kapott. A szervezés időszakában néhány közéleti személyiség és tudós (így a radikális ellenzéki publicista Mátrái Ernő és a természettudós Herman Ottó) elodázhatatlannak nevezte Erdély többnemzetiségű, többnyelvű jellegének tudomásulvételét Mátrai „A kolozsvári egyetem, mint kultúrai szükséglet” című 1871-ben megjelent röpiratában sürgette, hogy „a magyar mellett németül és románul is adassék... elé minden oly disciplina, mely bármely kar államvizsgáinak tantárgyai közé tartozik”. Herman Ottó ugyanebben az évben irt cikkében a magyar mellett román és egy szász egyetem felállítását is elképzelhetőnek tartotta.
Az önálló német nyelvű felsőfokú képzést ebben az időszakban a nagyszebeni Jogi Akadémia képviselte. Szebenben és a kolozsvári magyar nyelvű Jogi Akadémián is nagy számban tanultak román nemzetiségű diákok; ezekben az iskolákban azonban csak az 1860-as évek elején irányozták elő néhány tárgy románul való előadását. Az önálló román nyelvű felsőfokú képzés ebben az időszakban lényegében a görögkeleti és görögkatolikus egyház által fenntartott papképző szemináriumokra korlátozódott Az erdélyi románok kulturális egyesülete, az Astra 1870-ben kezdeményezte egy önerőből fenntartott Román Jogi Akadémia létrehozását A magyarországi románság anyagi ereje és Románia pénzügyi támogatása is kevésnek bizonyult azonban ehhez a vállalkozáshoz, amelynek bukásában a hatóságok kezdettől megnyilvánuló ellenszenve is szerepet játszott.
A kolozsvári egyetem 1872-ben 258 beiratkozott hallgatóval kezdte meg a tanítást; a hallgatói létszám tíz év alatt - zömmel erdélyi fiatalokból - megkétszereződött, az 1910-es évekre megtízszereződött. A kolozsvári egyetem látogatottsága a 20. század elején Torino, Lyon, Bordeaux és Toulouse egyetemeivel hasonló színvonalon állt
Párhuzamosan fejlődött az egyetem épületállománya és felszereltsége is. 1895-ben átadták a Farkas utcai új (ma is használatban levő) központi épületet Körülötte teljes egyetemi város alakult ki: a növekvő számú intézet, klinika és a jól felszerelt könyvtár elősegítette, hogy a kolozsvári egyetem a századfordulón regionális oktatási központból országos jelentőségű intézménnyé vált.
Nevét olyan kiemelkedő tanáregyéniségek tették a határokon túl is ismertté, mint a matematikus, természettudós Brassai Sámuel, a filozófus Bőhm Károly és Pauler Ákos, Gombócz Zoltán nyelvész, Balogh Arthur jogász, Entz Géza zoológus, Szádeczky Kardos Lajos történész és mások A román nyelv és irodalom tanszékén oktató tanárok közül Grigore Silaşi nyelvész és Petru Moldovan irodalomtörténész működése váltott ki visszhangot. Silaşi a román nyelv latinosításának úttörője volt, aki - a magyar egyetem tanáraként - több publikációjában szállt síkra a dákoromán kontinuitás-elmélet mellett.
Erdély és a kolozsvári tudományegyetem történetében az első világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia veresége és széthullása alapvető fordulatot hozott. Kolozsvár 1918 decemberében román katonai megszállás alá került, de a terület hovatartozása még ekkor sem katonai, még kevésbé nemzetközi jogi szempontból nem volt eldöntött A kolozsvári magyar egyetem egy szemeszteren át még folytatta tevékenységét; az 1918/19-es tanév második félévére 2570 hallgató iratkozott be; 83 százalékuk magyar nemzetiségű volt .
1919. május 12-én román katonaság szállta meg az egyetemet, majd a rektori hivatal élére Nicolae Dráganu professzort, a kolozsvári magyar egyetem román tanszékének volt magántanárát nevezték ki. Ezzel az eseménnyel felgyorsultak azok a tárgyalások és előkészületek, amelyeknek célja a kolozsvári román egyetem megszervezése volt Az egyetem sorsáról folyó politikai és sajtóviták azonban még nem zárultak le teljesen.
Az erdélyi románság Romániával való egyesülését kimondó gyulafehérvári határozatok II/1-es pontja „teljes nemzeti szabadságot”, önkormányzatot ígért minden Erdélyben élő nemzetiségnek a nyelvi jogok területén is. 1919 tavaszán, a tekintélyes történész, Nicolae Iorga, a Neamul Românesc című lapban - a jövő Romániája érdekében - még amellett foglalt állást hogy „a kolozsvári egyetemnek a magyarok birtokában kell maradnia”. Az események azonban más irányt vettek
Az erdélyi román nép több évtizedes igénye, a román nyelvű egyetem, 1919 őszén nem a magyar mellett hanem ahelyett jött létre. Az egyetemi épületekből eltávolított magyar professzorok egy csoportja közel kétszáz hallgatóval még egy éven át a kolozsvári református tanárképzőben próbálkozott a magyar nyelvű felsőoktatás megtartásával, de a hatósági tilalom ennek a kísérletnek is véget vetett, így Erdély területén két évtizedre ismét megszűnt a magyar egyetemi oktatás.
A kolozsvári román egyetem 171 tanárral, az első félévben 2034, a másodikban 2552 beiratkozott diákkal - nagy többségükben román nemzetiségűekkel - kezdte meg a tanítást. A kinevezett kolozsvári professzorok között több akadémikus és külföldi egyetemekről visszatért európai hírű szakember volt: Emil Racoviţa biológus, Victor Babeş orvos, Sextil Puşcariu nyelvész, Vasile Părvan klasszika-filológus. A kolozsvári román egyetem első rektora Sextil Puşcariu lett A magyar nyelv és irodalom tanszéket Kristóf György, a németet Gustav Kisch, az erdélyi szász nyelvjárások kutatója vezette.
Az intézmény, amely később felvette a „Kolozsvári királyi I. Ferdinánd Egyetem” (Universitatea Regele Ferdinand I. din Cluj) nevet a román kormányzat részéről kivételes figyelemben részesült A bőkezű támogatás lehetővé tette, hogy a meglevő tan- és klinikai épületeket újakkal egészítsék ki, vagy a háború miatt megszakadt építkezéseket befejezzék. Az 1920-as, 1930-as években épült a növénytani intézet az új botanikus kerttel, a filozófiai és kísérleti lélektani intézet és a csillagvizsgáló. Emellett, különösen kezdetben, a kolozsvári egyetem az óromániai (bukaresti és iaşi-i) társintézményeinél nagyobb önkormányzattal rendelkezett, amelynek foka azonban nem érte el az 1919 előtti kolozsvári egyetemét és a korabeli magyarországiakét.
A magyar egyetem megszűnte után az erdélyi magyar nyelvű tudományosság súlypontja ismét az öntevékeny tudós társaságok és folyóiratok - viszonylag szűk nyilvánosságot biztosító - keretei közé került A két világháború közötti román állam nacionalista, kisebbségellenes kultúrpolitikája korlátozott liberalizmussal: egyesületi, gyülekezési és sajtószabadsággal párosult. Az egyetemről politikai okok miatt kiszorult, de Erdélyben maradt tanszemélyzet és az akadémiai tevékenység iránt érdeklődő kolozsvári közönség számára elsősorban az Erdélyi Művelődési Egyesület szekcióülései, előadásai és kiadványai biztosítottak tudományközvetítő fórumot.
1940-ben ismét nagy horderejű nemzetközi esemény, a második bécsi döntés, és nyomában Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása hozott alapvető fordulatot a kolozsvári egyetem történetében. A város újra magyar szuverenitás alá került, a román közigazgatás kivonult a területről; néhány intézmény, így az I. Ferdinánd egyetem két hetet kapott a csomagolásra és az épületek elhagyására.
Észak-Erdély visszatértével 1,3 millió magyar, 1,02 millió román és körülbelül 45 ezer német vált ismét magyar állampolgárrá. Dél-Erdélyben, román területen közel 500 000 magyar és több mint félmillió német nemzetiségű lakos maradt Erdély politikai megosztása után körülbelül 100 ezer román, illetve 100-150 ezer magyar menekült északról délre és viszont; a nemzetiségi arányokon ez a vándorlás azonban alapvetően nem változtatott
Az Észak-Erdélyben és Dél-Erdélyben követett nemzetiségpolitikában sok volt az ún. viszonossági (vagyis kölcsönös retorziókat tartalmazó) elem. Az Észak- Erdélybe visszatérő magyar közigazgatás a kisebbségi jogok néhány területén - így az általános és középfokú oktatásban - úgy tűnt, tanult a múlt tapasztalataiból. Főként Teleki miniszterelnök és környezete törekedett egy liberálisabb szellemű nyelvi politika megvalósítására: ennek hatása azonban a kolozsvári felsőoktatás újjászervezésében nem mutatkozott meg. A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem a jogaiba való teljes visszaállítás, a restitutio in integrum szellemében, valamennyi kolozsvári egyetemi épületet - román érában építetteket is - magáénak tekintette. A tannyelv ismét a magyar lett; a román, valamint a német nyelv és irodalom oktatása egy-egy tanszék keretében szerveződött meg.
Az egyetem 1940. október 24-i évnyitója inkább országos politikai, mint helyi oktatásügyi esemény volt. Málnási Bartók György rektor a kormányzó, a miniszterelnök és a vallás- és közoktatásügyi miniszter jelenlétében tartott ünnepségen jelentette be a tanítás megkezdését az intézmény öt (bölcsészet-, nyelv- és történettudományi; jog- és államtudományi; közgazdaságtudományi; orvostudományi; matematika- és természettudományi) karán.
Az I. Ferdinánd egyetem Dél-Erdélybe, Nagyszebenbe költözött; természettudományi kara teremhiány miatt Temesváron nyert elhelyezést. Dél-Erdélyben, a bécsi döntést követő kivándorlás után közel négyszázezer magyar maradt, akinek állampolgári és kisebbségi jogait erősen korlátozta Ion Antonescu tábornoknak a Vasgárda támogatásával 1940 szeptemberében végrehajtott hatalomátvétele. A Conducător által kialakított tekintélyuralmi rendszer és a felfokozott kisebbségellenes (elsősorban magyar- és zsidóellenes) légkör az elkövetkező években az új székhelyén berendezkedő egyetem néhány intézetének eszmei orientációjára is rányomta bélyegét A nagyszebeni egyetem történelmi, régészeti, néprajzi tanszékei az Észak-Erdély visszaszerzésére indított román politikai-diplomáciai offenzíva szellemi bázisai lettek.
A nagyszebeni román és a kolozsvári magyar egyetem a háborús évek egyeteme volt. Mindkettő az 1940-44 közötti időszak meghatározó katonai, politikai eseményei és uralkodó eszmei áramlatai közegében folytatta működését Mindkét intézményben akadtak oktatók és diákvezetők, akik a szélsőséges nemzeti és faji gyűlölködés tevékeny propagátoraivá váltak. Nagyszebenben és Kolozsváron a román és magyar nacionalista ideológia képviselői, sajátos módon, egy Hohenzollern és egy Habsburg nevét viselő egyetemről hirdették saját nemzetük ősiségét, szupremáciáját és Erdély egész területére való kizárólagos jogát
A két intézmény tanszemélyzetének átfogó tudományos és erkölcsi minősítését azonban nem ezek a jelenségek határozták meg. Az oktatói kar és a diákság nagy része háborús nélkülözések között tisztességes emberi és politikai magatartással tanított, kutatott vagy tanult. A nagyszebeni egyetem professzori gárdája nagyjában-egészében az átköltöző kolozsváriakból alakult ki. (Kivéve például a magyar nyelv és irodalom tanszéket, amely nem kapott helyet a nagyszebeni bölcsészkaron.)
A kolozsvári magyar egyetem oktatói részben Szegedről és más magyarországi egyetemekről érkeztek, részben helyi, erdélyi tudományos erők voltak. Az intézmény szakmai színvonalát olyan nevek jelezték, mint Buza László nemzetközi jogász, György Lajos irodalomtörténész, Kniezsa István, Mészöly Gedeon, Szabó T. Attila nyelvészek, Berde Károly bőrgyógyász, Haynal Imre belgyógyász, Miskolczy Dezső elme- és ideggyógyász, Várkonyi Hildebrand pszichológus, Szőkefalvi Nagy Gyula matematikus, Gyulai Zoltán fizikus,. Soó Rezső biológus, Bíró Vencel és -magántanárként- Makkai László történész, László Gyula régész, Gunda Béla etnográfus. A román nyelv és irodalom tanszéken Livius Lázár és Constantin Sulica tanított, a német tanszéket az erdélyi szász nyelvész Klein Károly Kurt professzor vezette. Ebben az időszakban kezdte meg kutatómunkáját az egyetemen vagy az egyetemhez kapcsolódó más kolozsvári tudományos intézetben Entz Géza művészettörténész, Jakó Zsigmond történész és mások.
A magyar egyetem hallgatói - akiknek száma a katonai behívások, a munkaszolgálat és más háborús okok miatt elmaradt a békeévek átlagától - négy tanévet végeztek Kolozsváron, amikor az intézmény története újabb fordulópontjához érkezett. A második világháború kelet-európai záró szakaszának eseményei, az erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatás számára ismét felvetették a lét-nemlét alapkérdését.
A KOLOZSVÁRI EGYETEM 1944 ŐSZÉN
A szovjet hadsereg előretörése, a német és vele szövetséges haderők visszavonulása nyomán 1944 nyarán a front mind közelebb került Románia és Magyarország keleti határaihoz. Az augusztus 23-i bukaresti fordulat - Románia átállása a Hitler-ellenes szövetségesek oldalára - gyökeresen új helyzetet teremtett a romániai és általában a délkelet-európai arcvonalon.
Erdély északi része hadműveleti területté csak szeptemberben vált; erre az eshetőségre - főként a légitámadások elleni védekezésre - a térségben működő intézmények, így a kolozsvári egyetem is, már június-július óta előkészületeket tettek. A budapesti Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak küldött rektori felterjesztések klinikai és hallgatói óvóhelyek építéséről, az egyetemi légoltalmi bizottság üléseiről számoltak be és az intézmény vagyontárgyainak biztonságos tárolásához kértek segítséget. ,
A katonai fordulat, a délkelet-európai német front összeomlása, felgyorsította az észak-erdélyi politikai eseményeket, aktivizálta a németellenes és antifasiszta erőket. Augusztus végén Kolozsváron megbeszélések kezdődtek az Erdélyi Párt néhány vezetője, a szakszervezetek és az egyházak képviselői, valamint több tekintélyes kolozsvári értelmiségi (az egyetem tanárai közül Miskolczy Dezső, az 1944/45-ös tanévre megválasztott rektor és Haynal Imre orvoskari dékán) részvételével. A tárgyalások eredményeként létrejött Erdélyi Magyar Tanács részben Budapesten próbált közbenjárni, hogy siettesse Magyarország kiugrását a háborúból, részben pedig Kolozsváron kívánt olyan politikai és katonai helyzetet teremteni, amely a várost megkímélné a pusztulástól, és megakadályozná a tömeges kiürítést. Ugyanezt célozták az Erdélyi Párt és a Békepárt néven fellépő Kommunista Párt képviselői között megkezdődött tárgyalások is. Hasonló szellemben tevékenykedett Kolozsváron gróf Bethlen Béla, a keleti hadműveleti területek polgári kormánybiztosa is, aki szeptember 3-án foglalta el hivatalát
A katonai vezetés a kiürítési parancsot ezt megelőzően adta ki; az egyetem szeptember 2-án kapott hatósági felszólítást a fontos vagyontárgyak elszállítására a városból. Az utasítással az intézmény nem szegült szembe; néhány tanár, intézetvezető azonban egyénileg bojkottálta a tudományos kísérleti eszközök, orvosi berendezések és egyéb felszerelések Kolozsvárról való - előbb nyugat-magyarországi, majd németországi úticélú - eltávolítását Egy, a később a szombathelyi nyilas Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz került feljegyzés szerint, az egyetem röntgenintézete gépeinek elszállítását több egyetemi oktató - így Klimkó Dezső professzor - különféle kifogásokkal hátráltatta. A német katonai segédlettel történt leszerelés és csomagolás terve az első alkalommal Bethlen Béla kormánybiztos közbeavatkozása miatt hiúsult meg.
Miskolczy Dezső rektor, a budapesti VKM-hez címzett 1944. szeptember 5-i levelében a tanítás szempontjait hangsúlyozva említette meg, hogy „gondoskodnunk kell bizonyos pótolhatatlan és értékes taneszközök megőrzéséről”. Később, szeptember 21-i levelében a városban uralkodó kaotikus állapotokra hivatkozva azt jelentette, hogy „az egyetemi értékek elszállításának akadályait eddig leküzdeni nem volt módomban”. A központi sürgetést jelezte Tury Sándor Kornél kolozsvári egyetemi dékán kormánybiztosi felhatalmazása az intézmény „értékeinek és javainak elszállításával kapcsolatban felmerülő kérdések eldöntésére”. A következő rektori levél már arról számolt be, hogy 14 teherautóból álló karaván indult el Budapest felé, Krompecher professzor felügyeletével. A rakomány bombatámadásoktól és fosztogatásoktól megmaradt része 1944 telén átmenetileg Keszthelyen nyert elhelyezést.
A „tárgyi kiürítés” fogalma az egyetemi vezetés megnyilatkozásaiban szeptember elejétől figyelemre méltóan elkülönült a „személyi kiürítéstől”. A front közeledtével a tanárok és a hivatali személyzet egy része önként elhagyta Kolozsvárt. A rektor szeptember elején a minisztertől levelében még arra kért választ, hogy megtartható-e a 18-ára tervezett évnyitó. Szeptember 15-i táviratában viszont már mint tényt közli, hogy az erdélyi magyarság kérésére az egyetem a helyén marad, mert osztozni kíván az ottani magyarok sorsában, és ehhez kéri a hozzájárulást . A megelőző nap erdélyi magyar közéleti személyiségek és egyházi vezetők (köztük Teleki Béla, az Erdélyi Párt és az EMGE elnöke, Tamási Áron író, Mikó Imre és Vita Sándor országgyűlési képviselő, Nagy Géza, az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, Vásárhelyi János református püspök, Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó) levélben fordultak Miskolczy Dezső rektorhoz, hogy „az erdélyi magyarság évszázados művelődési élete folytonosságának érdekében... az öt tudománykar és az egyetemi intézetek Kolozsvárt maradjanak”. Gróf Teleki Béla külön levélben is biztosította a rektort az általa képviselt egyesületek támogatásáról, ha a karok és intézetek helyükön maradnak.
A központi országrész és Erdély között a kapcsolat mindinkább lehetetlenné vált, és a hadieseményektől sújtott egyetem klinikái, intézetei működése anyagi okok miatt akadozott, az EMGE által megígért és még szeptemberben segélyként folyósított 1 millió pengő a folyamatos üzemeltetést biztosította. Bethlen Béla kormánybiztos utasítására az egyetem októberben 2 millió pengőt kapott a Nemzeti Bank kolozsvári fiókjától, amelyből tartozását az EMGE-nek visszafizette, és többek között a Kolozsváron maradt tanárok illetményét december végéig folyósította. Jelentős késéssel, ugyancsak októberben kapta meg Miskolczy Dezső rektor Rakovszky Istvánnak, a Lakatos-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének szeptember 28-i levelét, amelyben jóváhagyólag tudomásul vette az egyetemi szenátus döntését a helyben maradásról, és a jövőre vonatkozóan a Tanács kizárólagos jogkörét ismerte el az egyetemi ügyekben. Az egyetem 1944. szeptember 17- én, a légiriadó miatt a központi óvóhelyen tartotta meg évnyitóját. Miskolczy Dezső rektor és Haynal Imre orvosi kari dékán rövid beszédei a szeretet emberek és nemzetek közötti kötelességére figyelmeztették a hallgatókat a „szélsőséges társadalombontó eszmék” ellenében. „Tiszta és igaz emberekkel nyugodtan nézhetünk szembe a rideg valósággal.” - mondta a rektor.
A kolozsvári egyetem tantestülete jórészt kereszténydemokrata és liberális eszmékhez kötődött; európai volt mind felkészültségében, mind szemléletében. Többségük egyéni kezdeményezésből, vagy az Erdélyben különösen nagy tekintélyű Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök útmutatását követve, a németektől megszállt országban zsidókat mentett; meghurcolt románok és politikai elítéltek mellett állt ki. A klinikák orvosprofesszorai az üldözötteket a betegek és sebesültek között, osztályaikon rejtegették. Az egyetem vezetése szeptember 5-i levelében a vallás- és közoktatási minisztertől erélyes szavakkal kert közbenjárást két román nemzetiségű egyetemi tanár: Sulica Szilárd és Lazar Líviusz rendőri zaklatásának beszüntetésére. • '
Az 1944 őszén Kolozsvárt elhagyó egyetemiek nagyon különböző okokból döntöttek a menekülés mellett. Néhányukat családjuk biztonságba helyezése késztette a távozásra, és gyors visszatérésük a frontharcok miatt vált lehetetlenné. Mások a magyar egyetem fennmaradásában kételkedtek, és csak 1945 elején jelentkeztek újra Kolozsváron, miután a helyzet viszonylag konszolidálódott A véglegesen távozók egy része a szélsőjobboldal híve, nyilas vagy egyéb fasiszta áramlattal rokonszenvezett. Közülük ideológiai tevékenysége és politikai működése alapján Baráth Tibor történész neve vált a legismertebbé. Baráth a „nemzetiszocialista történelemszemlélet” magyar híve és a faji alapú állameszme propagálóra 1944 őszén a kolozsvári katedrát politikusi pályával cserélte fel. A nyilas hatalomátvétel után a VKM egyetemi és tudománypolitikái ügyosztályát vezette a teljes összeomlásig, majd a visszavonuló német hadsereggel elhagyta Magyarországot Néhány kolozsvári oktató Budapesten, később Szombathelyen a nyilas kormánnyal állt kapcsolatban, és továbbra is az egyetem nevében lépett fel. A Kolozsváron maradt Tanács, a hírközlési és közlekedési kapcsolatok megszakadása miatt, ezekről az eseményekről csak 1945 elején szerzett tudomást, amikor is kizárta az egyetem kötelékéből azokat az alkalmazottakat, akik a Szálasi-kormány idején politikai tevékenységet fejtettek ki.
A kolozsvári véglegesen elhagyók között voltak olyanok is, akiknek politikai okokból nem kellett megtorlástól tartaniuk, de a hozzájuk érkező ellenőrizhetetlen hírek elrettentették őket a visszatéréstől. A magyar királyi honvédelmi miniszter 1944. november 26-i 17.120. számú rendelete például a budapesti egyetemek Németországba telepítésének szükségességét a következőképp indokolta: ,Az oroszok a kezükre jutott kolozsvári és szegedi egyetemet tanáraival, hallgatóival és anyagaival együtt elvitték Oroszországba. Ezért a magyar kormány - a német kormánnyal történt előzetes megállapodás alapján - elhatározta az egyetemek és főiskolák áttelepítését Németországba.”
Kolozsvárról, a szovjet és román katonaság 1944. október 11-i bevonulása után valóban történtek deportálások és vaktában végrehajtott utcai összeszedések, ezek azonban a maradó, főként orvosprofesszorokból álló tanszemélyzetet nem érintették (amiben valószínűleg a véletlennek is szerepe volt). A várost a romboló utcai harcoktól megőrizte az Erdélyi Magyar Tanács közbenjárására elrendelt békés katonai kiürítés. A Kolozsvárott berendezkedő szovjet katonai parancsnokság a front szükségleteit szem előtt tartva elrendelte, hogy az intézmények a helyükön maradjanak és folytassák tevékenységüket A városi közművek villany- és vízszolgáltatása, a Dermata gyár termelése, a mindinkább hadikórházzá átalakított egyetemi klinikák beteg- és sebesültellátása, és velük együtt az oktatómunka s az egyetemi élet egésze egyaránt beletartozott a rendelkezés körébe.
Az egyetem továbbműködésének engedélyezéséhez hozzájárult az illegalitásból kilépő kommunista párt több tagja is, aki a maradás ügyében közbenjárt mind az egyetemi szenátusnál, mind a szovjet katonai parancsnokságnál. Néhány nappal a magyar és német hadsereg távozása előtt háromtagú munkás- és szakszervezeti küldöttség (Balogh Edgár, Jordáky Lajos és Gheorghe Timofi) tárgyalt Miskolczy Dezső rektorral és Buza László jogi kari dékánnal. Kérték őket a helyben maradásra és az általuk képviselt szervezetek támogatását ígérték a magyar nyelvű felsőoktatás fenntartásához. Ez a megbeszélés megerősítette az egyetem vezetését a szeptember 14-i tanácsülésén hozott, megelőzően az erdélyi magyarság más társadalmi és szellemi erői által is kívánt elhatározásában.
1944 őszén nemcsak a magyar egyetemeket, hanem az erdélyi magyarság túlnyomó részét jellemezte a reményt és kételyt elegyítő várakozás. Kolozsváron a magyar közigazgatás utolsó heteiben önálló társadalmi szervezkedés indult meg, amely a város és környéke életet igyekezett átsegíteni az interregnum nehéz napjain. Önkéntes városi őrséget hoztak létre, próbálták a közellátási biztosítani. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságot helyben képviselő szovjet parancsnokság jóváhagyásával néhány nap múlva, baloldali személyek vezetésével, ideiglenes polgári közigazgatást szerveztek, amelyben román és magyar nemzetiségűek egyaránt részt vettek (A város polgármestere Tudor Bugnariu, helyettese Demeter János lett; a Kolozs megyei főispáni megbízatást idősb Teofil Vescan kapta, az alispáni tisztet Csőgör Lajos töltötte be.)
Észak-Erdély különböző pontjairól ugyanakkor nyugtalanító, sőt tragikus hírek is érkeztek: hol az újra berendezkedő román közigazgatás lépett fél brutálisan a magyar lakossággal szemben, hol a reguláris szovjet-román hadsereg mögött portyázó román félkatonai alakulatok (az ún. Maniu gárdák) követtek el embertelen atrocitásokat a magyar polgári lakosság körében. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság emiatt 1944. november 14-én eltávolította a román közigazgatást Észak-Erdélyből, és az oda csak 1945. március 13-án, Petru Groza kormányának megalakulása és a Sztálin-Groza táviratváltás után térhetett vissza. A közbeeső négy hónap alatt Észak-Erdély lakossága, az államjogi sehova nem tartozás következtében egy sajátos társadalmi, történelmi kísérlet szereplőjévé vált. A tájegység magyar és román nemzetisége, felülről vezéreltség nélkül „szabadságának formákat teremtett”: megújult közigazgatást, koalíciós politikai szervezeteket hozott létre, amelyekben különféle nemzetiségűek partneri együttműködést valósítottak meg. A kultúrában autonóm intézmények születtek; román és magyar párhuzamos iskolarendszer és tanfelügyelőség alakult; a közéletben a megyék és települések önigazgató módon, olyan nyelvpolitikát folytattak, amely nem ismerte az államnyelv fogalmát. A nacionalizmuson és az etnikai gyűlölködésen túllépő irányzatokkal szemben természetesen ellenerők is feszültek, de az észak-erdélyi önállóság rövid, spontán időszaka összességében mégis sikeres volt A Kolozsváron maradó magyar egyetem története 1944 utolsó és 1945 első hónapjaiban ebbe a bizonytalanságaival, átmenetiségével együtt is reményt keltő közegbe illeszkedett bele.
Az egyetemi tanács 1944 nyara végétől reálisan számolt Észak-Erdély és az ott működő magyar intézmények jogi-politikai helyzetében várható alapvető változásokkal. Az egyetem kiadásában 1944 októberében, azonos szöveggel angol és orosz nyelvű ismertető füzet jelent meg Erdély magyar egyeteméről. „Nem láthatjuk előre a jövőt - írja a kiadvány befejező része -, de ebben a nagy átalakulási időszakban kétségtelen, hogy a demokrácia elveinek megfelelően minden nemzetiségnek joga van saját egyeteméhez. Következésképp bármily kormányzat is jöjjön, az erdélyi román egyetem mellett Erdély nagy számú magyarságának is kell, hogy egyeteme legyen”.
Az egyetemi tanács álláspontja szerint - amelynek kidolgozásában Buza László professzor játszott meghatározó szerepet - az intézmény közjogi helyzetét 1944 őszén és telén a hadijog határozta meg. Az egyetem az Észak-Erdélyben közhatalmat gyakorló szovjet parancsnokság engedélyével folytatta működését a katonai parancsnoknak valamennyi jogi és fizikai személyre érvényes általános rendelkezéseit figyelembe véve, ugyanakkor autonómiáját megőrizve hozott intézkedéseket 1944 októberétől nem nevezte magát többé„magyar királyi” tudományegyetemnek, elhagyta hivatalos elnevezéséből az alapító I. Ferenc József nevét, eltörölte az egyetemi beiratkozás megelőzően országosan kötelező, faji diszkriminatív előírásait, és rendkívüli hallgatói minőségben megkönnyítette azoknak az egyetemre való beiratkozását is, akik a katonai behívások, munkaszolgálat s más okok miatt középiskolai érettségivel nem rendelkeztek.
A szokásos egyetemi munka felvétele, főként a tanárhiány miatt rendkívüli nehézségekbe ütközött. A tanárok nagy része nem tartózkodott Kolozsváron (15 egyetemi rendes tanár maradt a helyén; az állam- és jogtudományi karról például egyetlen professzor: Buza László). Az adminisztratív munka és a vizsgák zavartalanul folytak, a klinikák üzemeltek, de az előadások megkezdéséről az egyetemi tanács csak november 11-i ülésén hozott határozatot, miután világossá vált, hogy az eltávozott professzorok gyors visszatérésére nincs remény. (Ugyanezen az ülésen kimondták, hogy „a visszatérni szándékozó professzornak meg kell önmagát vizsgálnia: 1. vajon megelőző politikai ténykedése és életfelfogása lehetővé teszi-e, hogy annak az egyetemnek a professzoraként szolgáljon, amelynek működését a nemzetiségek- egyenjogúságának elvét valló demokratikus felfogás tette lehetővé, 2. hogy érez-e Erdéllyel és az erdélyi magyarsággal olyan lelki közösséget, hogy értük zúgolódás nélkül tud hozni szükség esetén áldozatokat is.” A tanács azt is hangsúlyozta, hogy esetleg nem tudja majd minden professzor szolgálatát igénybe venni.
Az előadásokat az eredeti tanrend alapján, de a tényleges tanerőhelyzetet figyelembe véve hirdették meg. A beiratkozott hallgatók száma 1944 decemberében 628 volt.
Az anyagi gondok is jelentősek voltak. A pengő fokozatos értékvesztése, a fűtőanyag-, élelmiszer- és más árak emelkedése miatt, a magyar államtól december 31-ig kapott összeg egyre kevesebbnek bizonyult A fűtőanyag és gyógyszerhiány, a kezelésre szoruló katonákkal és civilekkel túlzsúfolt klinikák üzemeltetését veszélyeztette.
Ezeket a problémákat súlyosbították azok a támadások, amelyek elsősorban a román nacionalista körök részéről érték az egyetemet Már október 14-én a nagyszebeni román egyetem rektora és tanácsa megjelent Kolozsváron, és Miskolczy Dezső rektort egy román csendőrtiszt útján a kora reggeli órákban felhívta, hogy jelenjen meg az egyetemen. Miután ez megtörtént, a magyar rektort felszólították a központi épület kulcsainak átadására. Ugyanakkor egy román nyelvű jegyzőkönyv is készült, amelyről utóbb kiderült, hogy szövege nem fedi teljesen a nagyszebeni rektor élőszóban tett kijelentéseit, így a magyar egyetem rektora megtagadta annak aláírását. Szemtanúk idézik fel visszaemlékezésükben ennek a látogatásnak egy másik mozzanatát „..személyesen láttunk két olyan, Szebenből visszatért professzort, aki saját kezűleg tépte le a magyar nyelvű feliratokat az egyetem egyik épületéről és lábbal tiporta azokat. Pedig ez a két professzor a legmagasabb értelmiségi körökhöz tartozott 1918 előtt, mindkettő a magyar egyetemen volt tanársegéd, és most mégis így viselkedett. Képzeljük el, hogy mi mindent követtek volna el primitív, esetleg egyénileg ténylegesen sérelmeket szenvedett emberek".
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében fellépő városparancsnok felszólítására a nagyszebeni professzorok távoztak Kolozsvárról. Az egyetem elleni támadások azonban ezzel nem értek véget, többek között néhány bukaresti és erdélyi román sajtóorgánumban folytatódtak. Ennek jellegzetes példája volt a Curierul 1944. december 15-i számában megjelent „Tisztogatás, tisztogatás ..” címet viselő írás. A cikk Rakovszky István vallás- és közoktatásügyi miniszter idézett 1944. szeptember 28-i, a helyben maradást jóváhagyó levelét közölve, azt állította, hogy a budapesti kormány, irredenta céllal „ellenállási megbízatást” adott a ma „demokratáknak tetszelgő” magyar tantestületi tagoknak.
A nagyszebeni România Nouă a demokrácia elveivel szembenállónak tartotta, hogy „egy kisebbségnek” külön egyeteme legyen. Ezzel az állásponttal a Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosság hasábjain Balogh Edgár szállt vitába, miközben egyidejűleg „eszmei nagytakarítást" sürgetett a kolozsvári magyar egyetem falain belül. Az MNSZ az egyetem demokratizálásának biztosítékát többek között új erdélyi magyar és román nemzetiségű - tanárok kinevezésében látta. Kolozs megye főispánja, Vasile Pogăceanu is 1944. december 28-i átiratában sürgette az egyetemi tanácsot hogy „az itt élő népek őszintén demokrata és kellő tudományos felkészültséggel rendelkező legjobbjaiból nevezzen ki rendes és rendkívüli tanárokat az egyes karokra.” Az egyetemi tanács véleménye ezekről a felhívásokról az volt, hogy egyrészt jogi akadályok állnak a gyors kinevezések útjába, másrészt a jelölteknek elfogadás előtt szabályos tudományos rostán kell átesniük. Mindezek alapján a tanács a második félévre néhány új előadói megbízásra látott lehetőséget.
A kolozsvári magyar egyetem 1944-1945 fordulóját a pusztítás és rom takarítás, a támadás és támogatás, a bosszú- és szolidaritásérzés vegyes-ellentétes erdélyi közegében élte át 1944 decemberében teljes bizonytalanság uralkodott a tekintetben, hogy mi lesz az egyetem további sorsa. Nemcsak a tantestület maradó tagjai és a diákok, hanem az egyetem ügyével és a nemzeti egyenjogúság gondolatával rokonszenvezők tágabb tábora is feszülten figyelt környezetük ezzel kapcsolatos közelebbi és távolabbi eseményeire. Az erdélyi soknemzeti együttélésen való munkálkodás szükséglete és a várakozás érzése hatotta át a rektor 1944. december 2-i doktoravató beszédét is, amelynek végén a mélyen katolikus Miskolczy a jó hír reményének adventi képét villantotta fel hallgatósága előtt Az az örömhír azonban, amely a magyar egyetem létét megerősítette még egy ideig váratott magára. Az intézmény fennmaradásáról és annak feltételeiről végül is az 1945-ös esztendő politikai harcai döntöttek.
A DÖNTŐ ÉV: 1945
Észak-Erdélyben 1944-45 telén az egyetem ügye mindinkább jelképpé és a magyar-román együttélés egyik próbakövévé vált. Az erdélyi magyar társadalom különféle rétegei és szervezetei egységesek voltak abban, hogy nemzetiségüknek joga van a felsőszintű anyanyelvi oktatáshoz. Azok az észak-erdélyi román közéleti személyiségek (pl. Teofil Vescan egyetemi tanár, a Kommunisták Romániai Pártjának észak-erdélyi megbízottja, Vasile Pogăceanu Kolozs megyei főispán, Livius Lazăr jogász, egyetemi tanár), akik a kérdésben véleményt nyilvánítottak, ezt az igényt többnyire elismerték. Ők azonban általában a régi egyetemtől független, új alapokon képzelték el a magyar oktatás megszervezését; illetve emellett a nagyszebeni román egyetem mihamarabbi kolozsvári visszatérését szorgalmazták. A kolozsvári román egyetemi oktatás ügye érthetően egyre jobban foglalkoztatta a román közvéleményt A halogatás azonban, mint azt Teofil Vescan is egy írásában megállapította, nem a magyar egyetem hibájából következett be (amely ebben az időszakban tett először javaslatot a kolozsvári egyetemi épületek megosztására), hanem a működésmegkezdés alapvető politikai koncepcionális bizonytalanságát mutatta.
Változatos, egymással gyakran szögesen ellentétes vélemények fogalmazódtak meg ekkor Erdélyben és Bukarestben arról, hogy milyen szervezeti formában valósuljon meg a kolozsvári egyetemi oktatás. Párhuzamosan két egyetem működjön-e a városban, és ha igen, hogyan birtokolják a meglévő épületeket. Közös kétnyelvű egyetem jöjjön-e létre, (s ha igen: átmenetileg-e vagy végleges jelleggel, illetve Kolozsvárott csak egy (román vagy magyar) egyetem működjön és a másik nemzetiségé (esetleg) egy másik városban kapjon helyet stb.? Az átmeneti helyzet bizonytalanságából is következett, hogy az egyéni vélemények gyakran nem kristályosodtak ki egyértelmű testületi állásfoglalássá sem Észak-Erdélyben (az Országos Demokratikus Arcvonal nevű baloldali politikai tömörülés Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságában, illetve Kolozs megye és város autonóm testületeiben) sem Bukarestben, a román kormányzatban és az egyes romániai pártok (köztük a kommunista párt) vezetésében. Nemegyszer néhány nap leforgása alatt cserélődtek hivatalos vagy annak tetsző állásfoglalások. Az MNSZ lapja, a kolozsvári Világosság 1945. január 9-i számában Balogh Edgártól közölt írást „Erdély egyeteme" címmel. A cikk „a faji önzés és a nemzeti kizárólagosság" ellenében lényegében a közös egyetem gondolata mellett foglalt állást, amikor így fogalmazott „Adassék végre Erdély egyetemén Erdély fiainak alkalom a tudományos összefogásra! Vonjuk be az egyetemre mindazokat, akik itt helyben a demokratikus fejlődés szellemi képviselői, s teremtsük meg végre az együttműködést a román és magyar tudomány művelői között.”
Tíz nappal később látott napvilágot az észak-erdélyi napilapokban Pogăceanu Kolozs megyei főispán rendelete az egyetemi oktatás átszervezéséről. A rendelet, amely az ODA álláspontját is tükrözte, a magyar egyetemet egyesítette az ugyancsak Kolozsváron működő Mezőgazdasági Főiskolával, és az összevont intézmény élére a főiskola addigi rektorát, Farkas Árpádot nevezte ki. Vele párhuzamosan román egyetemet létesített, s a karok élére baloldali román személyiségeket nevezett ki (pl. Tudor Bugnariut, Iuliu Deheleanut, Livius Lazărt, Teofil Vescant). Különösen két elem figyelemre méltó - a végül is papíron maradt - főispáni rendeletben: az egyik az, hogy a magyar egyetem átszervezését a jogfolytonosságra hivatkozva, magyarországi és erdélyi tanárok bevonásával kívánta végrehajtani; másrészt, hogy egy új erdélyi román egyetemet alapított, a folyamatosan működő nagyszebeni mellett
A kolozsvári egyetemi oktatás körüli zavart csak fokozta az 1945. február 7- én megjelent Nemzetiségi Statútum, amely a két világháború közötti romániai kisebbségi jogi szabályozáshoz képest ugyan előrelépést jelentett; az adott észak-erdélyi nemzetiségi viszonyok fejlettségétől azonban lényegesen elmaradt A Statútum a dél-erdélyi állapotokat tartotta szem előtt, és nem vett tudomást az Észak- Erdélyben fennmaradt, és az autonóm fejlődés néhány hónapos időszakában megőrződött nemzetiségi intézményekről. Így 22. cikke kilátásba helyezte, hogy „a szükségletekhez képest, illetve a hallgatók nemzetiségi megoszlásának figyelembevétele mellett a kolozsvári tudományegyetem jogtudományi és bölcsészeti karán magyar és német nyelvű tanszékek létesítendők.” Ebben az időszakban nemcsak megszakítás nélkül teljes magyar nyelvű egyetem és mezőgazdasági főiskola működött Kolozsváron, hanem az erdélyi kétmilliós magyarság is nagymértékben elkötelezettje volt az önálló magyar egyetem gondolatának. A Statútum megfogalmazása ellen foglalt állást nemcsak a működő magyar egyetem tanszemélyzete, alkalmazottainak szakszervezete és diákegyesülete, hanem többek között a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete, a Magyar Népi Szövetség az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) és a magyar egyházak képviselői is. Jellegzetes megnyilvánulás volt a Szociáldemokrata Párt Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságáé, amely már 1944. december 20-i levelében a párt bukaresti Központi Végrehajtó Bizottsága tudomására hozta a nemzetiségi törvénytervezettel (így az egyetemi passzussal) kapcsolatos kritikáját: „Minden állampolgárnak joga van arra, hogy a legmagasabb műveltséget is megszerezhesse, és az államot alkotó minden nemzetiségnek elvitathatatlan joga, hogy a legmagasabb egyetemi tudást is saját anyanyelvén szerezhesse meg.”
A Magyar Demokrata Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete 1945 február 1-jén, majd február 26-án emlékiratban foglalt állást a magyar egyetem demokratizálása és önállósága, valamint a kolozsvári román tudományegyetem megszervezése mellett. Hasonló tartalmú volt a kolozsvári egyetem alkalmazottainak memoranduma is.
A baloldali irányzatú Magyar Népi Szövetség vezetői, köztük a kommunista párt erdélyi tagjai is, kevésnek találták a Nemzetiségi Statútum ígéretét magyar és német nyelvű tanszékek létrehozására. Csak elvétve akadt körükben olyan ismert nevű személyiség, aki a teljes magyar nyelvű egyetemi oktatás ellen foglalt volna állást (Nagy István író, a KRP Kolozs megyei bürójának gyűlésén 1945 elején úgy nyilatkozott, hogy nincs szükség magyar egyetemre mindaddig, „amíg nincs elegendő számú demokratikusan gondolkodó tanár”. Ezt a nézetet a helyi párt büró tagjainak többsége elutasította, többek között a folyamatosan működő nagyszebeni román egyetem tanszemélyzetében uralkodó jobboldali és szélsőjobboldali eszmékre utalva. Szemben az észak-erdélyi kommunistákkal, a KRP vezetői közül néhányan - így a Moszkvából nemrég hazatért Ana Pauker, és Vasile Luca (Luka László) - értetlenül fogadták az önálló magyar egyetem követelését A pártösszekötő Nicolae Goldberger (Goldberger Miklós) és Teofil Vescan útján Kolozsvárra küldött üzeneteikből úgy tetszett, hogy a kommunista párt vezetése - miközben bázisa szélesítésére törekedett az országban - nem kívánta egy olyan döntés kockázatát vállalni, amely, megítélésük szerint a román közvélemény jelentős része előtt népszerűtlen volt. Pauker és Luca 1945 elején a visszatérő nagyszebeni román egyetem keretében képzelte el egy-két magyar tanszék felállítását
1945. február 6-án a kolozsvári Magyar Tudományegyetemen megbeszélést tartottak az egyetem ügyéről a tanári kar tagjai és több észak-erdélyi magyar és román közéleti személyiség részvételével. Az egyetem, az MNSZ, az Erdélyi Múzeum Egyesület a magyar egyházak és más intézmények, szervezetek képviseletében Balogh Edgár, Bíró Vencel, Demeter János, Farkas Árpád, Jordáky Lajos, Miskolczy Dezső, Sándor Imre, Sáry János, Szabó T. Attila, Vásárhelyi János egyértelműen a két önálló magyar és román egyetem léte mellett foglalt állást Kolozsváron. Szóba került a tanszemélyzet állampolgárságának és az épületek birtoklásának kérdése is, amely körül még hónapokon át parázs viták folytak. Szabó T. Attila a nem erdélyi (1940 után Magyarországról érkezett) tanárok maradásának szükségességét hangsúlyozta. Miskolczy Dezső rektor felolvasta az egyetemi tanács 1945. január 27-i elvi javaslatát az egyetemi épületek és értékek felosztására vonatkozóan. A román felszólalók közül Vistor Pop és Julian Chita, elismerve a magyar egyetem jogosultságát, az észak-erdélyi románságnak azt a hasonlóan jogos igényét tolmácsolták, hogy Kolozsváron minél hamarabb megkezdődjön a román nyelvű egyetemi oktatás. Teofil Vescan, a KRP észak-erdélyi megbízottja tájékoztatást adott az egyetem ügyében lefolytatott bukaresti és nagyszebeni megbeszéléseiről. Vescan szerint sem a nemzeti kisebbségek minisztériuma, sem a KRP, illetve az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) vezetése nem vállalkozott döntésre a kérdésben, hanem a helyben folyó közvetlen tárgyalásoktól várják a kibontakozást. Nagyszebenben az egyetemi és más román testületi képviselők állásfoglalása az volt hogy „l. Kolozsvárt csak az I. Ferdinánd egyetem folytathatja működését; 2. a magyarságnak joga van az egyetemhez, de az egyetem székhelyének olyan terület középpontjában kell lennie, ahol a magyarság önálló tömbben él.” (Utalás a Székelyföldre, illetve Marosvásárhelyre; elvonatkoztatva - többek között - attól a ténytől, hogy 1945-ben Kolozsvár lakossága több mint 80%-ban magyar nemzetiségű volt)
Vescan az elhangzott és ismertetett magyar és román elképzelésekkel szemben egy kétnyelvű kolozsvári egyetem mellett érvelt amelyben a professzorok mindkét nyelven tartanának előadásokat és felváltva töltenének be vezető tisztségeket
Az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága a terület különállásának időszakában tényleges kormányzatként intézte a terület gazdasági kulturális és egyéb ügyeit Ezért is nagy figyelem kísérte az ODA február 12-13-i észak-erdélyi értekezletét, amely a kulturális bizottság előterjesztésében megvizsgálta a magyar és román egyetem ügyét. A bizottság - ideiglenes jelleggel - közös egyetem felállítását javasolta. A tervezet mellett, a KRP álláspontját is képviselve, főként Nicolae Goldberger és Petre Moldovan Szolnok-Doboka megyei ispán érvelt A bizottság álláspontjával szemben, a külön román és magyar egyetem gondolata mellett, többek között Csőgör Lajos Kolozs megyei alispán és Andris Zoltán lelkész foglalt állást A konferencia végül is a kétnyelvűség mellett döntött, amikor elhatározta „mind a román egyetemi oktatás megkezdését, mind a magyar egyetemi oktatás folytatását egy közös kolozsvári egyetem keretében, amelyből alakuljon ki, amikor ez gyakorlatilag lehetséges lesz, és azt az egyik fél megindokoltan kérni fogja, két különálló egyetem Észak-Erdélyben.”
Miközben a sajtóban, a pártok és szervezetek politikai fórumain és a testületi döntésekben különféle állásfoglalások láttak napvilágot a kolozsvári felsőoktatás megszervezéséről, a városban folytatta tevékenységét a magyar tudomány egyetem. A második félév kezdetén 856 fő volt a beiratkozott hallgatók száma, közülük a Világosság közlése szerint 605 kapott tandíjkedvezményt; a diákjóléti hivatal 113 489 pengő értékű segélyt nyújtott a hallgatóknak A front Nyugat-Magyarországra húzódásával és a közlekedési viszonyok némi javulásával egyre több tanár tért vissza az egyetem székhelyére: Gunda Béla néprajztudós, Klimkó Dezső sebész, Ludány György biológus, László Gyula régész, Szász István jogász professzor és mások. 1945 első hónapjai az egyetemi élet újrapezsdüléséről tanúskodtak: tudományos pályatételeket írtak ki valamennyi karon, az egyetemi professzorok ismeretterjesztő és szaktudományos előadásokat tartottak a város érdeklődő közönsége számára; újra megnyitotta kapuit a kolozsvári egyetemi könyvtár.
1945. március 6-a, a Petru Groza kormány megalakulása Észak-Erdély, az ott működő magyar intézmények, köztük az egyetem történetében is új fejezet kezdetét jelentette. Sztálin, a baloldali Groza-kabinet támogatására beleegyezett „a román kormány adminisztrációjának Erdélybe való bevezetésébe”. Ez a lépés az általános nemzetközi megítélés szerint nem a román állam határainak véglegesítését jelentette, mert ennek eldöntése az előkészületben levő párizsi békeszerződés feladata volt A területi kérdéseket rendező Külügyminiszterek Tanácsában 1945-ben a nyugati hatalmak, elsősorban az amerikai küldöttek lehetségesnek, sőt kívánatosnak tartottak bizonyos, Magyarország javára teendő határ-kiegészítést. Annak ellenére, hogy a román jog hatálya csak hónapok múltán terjedt ki maradéktalanul az észak-erdélyi területre, és a határvonal nemzetközi jog szerinti megerősítése még később, 1947-ben, Párizsban következett be, a kolozsvári egyetem ügyét 1945 márciusától Bukarest valójában romániai belpolitikai oktatáspolitikai kérdésként kezelte.
Az egyetemre (és általában a nemzetiség helyzetére) vonatkozó román kormányzati döntéseket azonban folyamatosan nemzetközi szempontok is befolyásolták: az anyanemzet államával, Magyarországgal való kapcsolatok javításának szándéka és az az igyekezet, hogy a párizsi békeértekezlet előkészítő tárgyalásain a román nemzetiségpolitika kedvező vonásait dokumentálják (Tatărescu külügyminiszter például ezen a nemzetközi fórumon hangsúlyozta a magyar egyetem létét Romániában. Emellett a nagyhatalmak is intették Romániát a humánum elveinek megfelelő nemzetiségpolitika folytatására - ez azonban nemzetközi garanciális rendszer nélkül nem bizonyult sem tartósnak sem hatékonynak)
1945 márciusától felgyorsultak az egyetem jövőjére vonatkozó tárgyalások. Március 21-én a Magyar Népi Szövetség kolozsvári székházában a magyar intézmények képviselőinek részvételével tartottak tanácskozást . Ezen Demeter János adott tájékoztatást arról az emlékiratról, amelyet a Groza-kormány kolozsvári tartózkodása alkalmával terjesztettek elő. Ebben külön pont tárgyalta „a romániai magyarság kulturális kívánságait, így a Kolozsvárt működő egyetem megtartását, és a régóta kívánt és a Székelyföld különleges kívánalmainak megfelelő műegyetem felállítását." (Kiemelés J. R.)
Április 11-én és 12-én kétnapos látogatást tett Kolozsvárt a nagyszebeni I. Ferdinánd egyetem küldöttsége, az új rektor, Emil Petrovici vezetésével. A román egyetem küldötteit Miskolczy Dezső rektorral és Buza László rektorhelyettessel az élén, a magyar egyetemi tanács és a diákság fogadta. Az elhangzott köszöntők mindkét részről - különböző hangsúllyal ugyan-, de az együttélés erdélyi követelményéről; a nemzeti egyenjogúságról és a megegyezés készségéről szóltak. Az autonómiát kölcsönösen tiszteletben tartó, új szellemű együttélés gondolatát diákgyűlés erősítette meg. A közeledés szándéka tükröződött abban az együttműködési megállapodásban is, amelyet a két egyetem diáksága kötött 1945. április 16-án. Az ünnepélyes kapcsolatfelvétel után egy másik fórumon, a már nehezebbnek ígérkező tartalmi kérdések megvitatására került sor. Április 16-án és 17-én az Országos Demokrata Arcvonal kezdeményezésére és közvetítésével tanácskozás zajlott le, amelyen Aurel Potop oktatásügyi államtitkár elnökölt; az ODA részéről Vasile Luca, Teofil Vescan, Pásztai Géza és David Prodan vett részt. Az I. Ferdinánd Egyetemet Emil Petrovici, Constantin Daicoviciu és Alexandru Roşea képviselte; a magyar egyetem erdélyi (1940 előtt román állampolgár) professzorai közül Balogh Ernő, Csőgör Lajos és Jordáky Lajos volt jelen a megbeszélésen.
A felsorolt személyekből bizottság alakult, amely tárgyalásai végén határozatot fogadott el. Ennek legfontosabb elvei a következők voltak: az I. Ferdinánd Egyetem Nagyszebenből visszatér Kolozsvárra; ezzel egyidejűleg kolozsvári székhellyel „magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem” létesül; a román egyetem azokba az épületekbe tér vissza, amelyeket 1940 előtt elfoglalt; a magyar egyetem a volt Mária Királynő Líceum épületében nyer elhelyezést; az egyetemi könyvtár közös birtokú lesz. A felsoroltakon kívül a megállapodás még egyéb részletkérdéseket is érintett, átmeneti vagy végleges jelleggel.
A magyar közvéleményben vegyes volt a visszhang: az értékelésekben keveredett az elégedettség és csalódás. Az Erdély című szociáldemokrata lap „Magyar egyetem Kolozsváron” című vezércikkében méltatta az eseményt: „..a megállapodás óriási haladást jelent a múlttál szemben, amikor hol a románságnak, hol a magyarságnak nem volt egyeteme Erdély területén.” Az épületek ügyéről - a Mária Királynő Líceum befogadóképessége az I. Ferdinánd Egyetemnek átadandó Központi épület 40%-át tette ki, ugyanakkor ezt írta: „Nem csinálunk titkot belőle, hogy a megállapodást nem tartjuk a legideálisabbnak. Lehetett volna olyan megoldást találni, amely minden szempontból dokumentálta volna a nemzetek közötti megértést, egyenlőséget és testvériséget.” A Magyar Tudományegyetem tanácsa elégedetten nyilatkozott arról, hogy „Kolozsváron a magyar nyelvű állami egyetem működése biztosítva van, mély hálával mond köszönetet mindazoknak, akik ezt lehetővé tették”. A tanács ugyanakkor tényként rögzítette, hogy „ez a megállapodás, legalábbis egyelőre, kizárni látszik annak lehetőségét, hogy a magyar nyelvű román állami egyetem a román nyelvű egyetemhez hasonló méltó keretek közt fejthessen ki működést”. A testület megállapította, „hogy a magyar nyelvű román állami egyetem megszervezésének ügye hatáskörén kívül került, azt a missziót, amelyet 1944 szeptemberében vállalt, betöltötte, s ezután csak a működő egyetem folyó ügyeinek intézésére szorítkozik”.
Az egyetemi tanácsot néhány nap múltán Teofil Vescan részletesen tájékoztatta az egyetem szervezésének előkészületeiről és benne a működő egyetem tanárainak részvételéről. Ennek tudható be, hogy a következő, április 25-i tanácsülés bizakodóbb hangnemben tért vissza az ODA keretében született megállapodásra.
A Magyar Népi Szövetség 1945. május 6-13-a között Kolozsváron tartotta első kongresszusát, amelyen Petru Groza miniszterelnök is részt vett. A nagygyűlésen sok szó esett oktatásügyi kérdésekről. A vitát összefoglaló határozatok felsőoktatással foglalkozó része többek között egyetemet alapító jogszabályt sürgetett, valamint az épületek és a tanári kinevezések ügyének minden érintett számára kielégítő megoldását szorgalmazta.
Május 29-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben a 406. és 407. rendelettörvény, amely a nagyszebeni egyetem Kolozsvárra való visszatérését és egy magyar előadási nyelvű egyetem („Universitatea cu limba de predare maghiară”) létesítését foglalta jogszabályba június 1-jei hatállyal. A két rendelettörvény az április 16-17-i kolozsvári tárgyalásokat követő megállapodásra épült A magyar egyetemet megalapító okirat (a 407. trv) nem hagyott kétséget afelől, hogy a működő kolozsvári egyetemtől független, új intézmény létesítéséről van szó. Néhány megfogalmazása azonban pontatlan volt, illetve ellentmondott az áprilisi kolozsvári megállapodásoknak, ami további zavar és viták forrásává vált A jogszabály az orvostudományi és természettudományi kar épületigényét valójában teljesen figyelmen kívül hagyta. Míg a kolozsvári megállapodás úgy fogalmazott, hogy az „Az új klinikák... a magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem használatára bocsáttatnak a magyar egyetem épületeinek berendezéséig”, a törvényrendelet már megelégedett annak kimondásával, hogy „A kolozsvári Ferdinánd Tudományegyetem támogatni fogja a magyar előadási nyelvű tudományegyetemet, befogadja a természettudományi és orvostudományi kar hallgatóit, hogy laboratóriumi és klinikai gyakorlataikat az ő laboratóriumaiban és klinikáin végezzék”.
Az értelmezés körüli gondokat növelte, hogy a jogszabály nem tért ki a magyar állampolgárságú (vagyis 1940 előtt nem román állampolgár) tanárok foglalkoztatására, pedig a magyar nemzetiség álláspontja egységes volt abban, hogy a magyarországi tanárok nélkül elképzelhetetlen életképes egyetemet fenntartani. Ilyen értelemben nyilatkozott pl. az MNSZ kongresszusa; a volt magyar egyetem román állampolgárságú tanárai (Kristóf György, Balogh Ernő, Bíró Vencel, György Lajos, Szabó T. Attila) szolidaritásuk jeléül kijelentették hogy kollégáik alkalmazása nélkül nem vesznek részt az egyetem további működésében.
E kérdések megvitatására, az MNSZ kongresszusán összegzett kívánságokkal Csőgör Lajos alispán utazott Bukarestbe. Tárgyalásai eredményeként a Nemzetnevelésügyi Minisztériumban döntés született arról, hogy az MNSZ javaslatára egy háromtagú bizottságot (Csőgör Lajos, Demeter János, Jancsó Elemér) neveznek ki a magyar tannyelvű egyetem ügyeinek további intézésére; az egyetem céljaira 350 millió lej rendkívüli segélyt folyósítanak; biztosítják az oktatás folyamatosságát, a Kolozsvárt működő egyetem befejezheti nyári vizsgáztatásait és a román állam érvényesnek ismeri el azokat
Az 1944 őszén Kolozsváron maradt magyar egyetem tanácsának hatásköre jogilag 1945. június 1-jén szűnt meg. A 407-es számú rendelettörvény értelmében ugyanez az időpont a magyar előadási nyelvű (később Bolyai Jánosról elnevezett) román állami egyetem létrehozásának dátuma. A tevékenységét beszüntető egyetemi tanács tagjai június 3-án tartották utolsó összejövetelüket. Ezen, ahogy a június 30-i évzáró ünnepélyen is, az egyetem vezetése úgy búcsúzott, hogy tagjai egyben felajánlották további tudományos szolgálataikat az újjászerveződő egyetemnek. A leköszönő rektor beszédének vezérgondolata: az egyetemi önkormányzat folyamatosságát jelző díszes láncot a tanács tagjai ugyan nem adhatják tovább, de bíznak az új egyetem szervezőiben és munkájukkal, életükkel osztozni kívánnak az erdélyi magyarság sorsában. Csőgör Lajos szervező bizottsági elnök válasza egy kivételes erkölcsi és szellemi teljesítmény elismerésével kezdődött: „.. .köszönöm a professzor urak munkáját, melyet egyetemünk érdekében kifejtettek, köszönöm az egész romániai magyarság nevében, hogy vállalva minden kockázatot velünk maradtak és lehetővé tették, hogy a kolozsvári magyar felsőoktatás történetét a most záródó esztendővel gazdagíthattuk. Mert nyíltan meg kell mondanunk, hogy csak az Önök révén volt itt magyar egyetem a felszabadulás óta és egyetemünk a jövőben sem képzelhető el az Önök munkája és tudományos múltja nélkül.”
Míg a június az egyetemek életében általában a munka befejezését és a pihenés kezdetét jelenti, az új magyar egyetem szervezőinek tevékenysége valójában ekkor kezdődött el. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium 1945. május 29-i határozatával létrehozott szervező bizottság a tanszemélyzet kinevezéséig ideiglenes egyetemi tanácsként működött Az orvostudományi kar vezetését Csőgör Lajos (a bizottság elnöke), a jog- és közgazdaságtudományi karét Demeter János, az irodalom- és bölcsészettudományi karét Jancsó Elemér látta el; a természettudományi kar vezetésére a bizottságba kooptált Tulogdy Jánost kérték fel.
A román egyetem vezetése „jogilag és egészében” a kolozsvári egyetemi épületeket 1945. június 5-én vette át. (A részletes leltári átvétel épületenként később történt meg.) Az átadási jegyzőkönyvet a központi épület Kogălniceanu (volt Farkas) utcai rektori szobájában írták alá a magyar egyetemet ideiglenesen vezető bizottság és az I. Ferdinánd egyetem tanácsának képviselői. Ugyanekkor a két egyetem vezetése arról is megállapodott, hogy a jövőben együttműködnek a „valóságos szükségletek” és a „demokratikus méltányosság” igényei szerint
Ilyen igények tulajdonképpen már az aláírás pillanatában jelen voltak: elsősorban a magyar orvostudományi kar elméleti intézeteinek és klinikáinak, valamint a két egyetem természettudományi karának elhelyezése volt teljesen bizonytalan. A kérdés megvitatására június 10-12. között egyeztető tárgyalások zajlottak le Bukarestben az I. Ferdinánd Egyetem és a magyar egyetem küldötteinek részvételével. Magyar részről a megbeszélésen a hármas szervező bizottság, valamint Venczel József és Nagy Géza szakértők vettek részt; az MNSZ-t Bányai László képviselte.
A bukaresti megbeszélés lényegében eredménytelenül végződött. A román egyetem tanácsa egyetlen kolozsvári épületét sem volt hajlandó - ideiglenesen sem - a magyar egyetem használatára átadni; csupán az ideg- és elmegyógyásza ti, valamint a szemészeti klinikai épületek közös használatába egyezett bele. Az általa javasolt többi épület - néhány magánszanatórium, a városi mentőállomás és egy leányinternátus épülete-, mint néhány nappal később egy szakértői bizottság a helyszínen megállapította, teljesen alkalmatlan volt elméleti és klinikai tevékenység folytatására. Így a valóságban napokon belül érvényét veszítette az a részmegállapodás is, amelyet Bukarestben a két orvostudományi kar elhelyezéséről, az említett épületek beszámításával kötöttek.
A magyar szervezők igyekezete, hogy a megoldást - engedmények árán is - Kolozsváron találják meg, nem járt sikerrel. Ebben a helyzetben vetődött fel először az a gondolat, hogy az egyetem orvostudományi kara Marosvásárhelyre költözzön. Az ötlet erősen felkavarta a kedélyeket a magyarság körében. Nem kevés vitát váltott ki mind politikai, mind szakmai célszerűségi szempontból; voltak akik Kolozsvár „magyartalanításának” első lépését látták benne, mások a Székelyföld fejlesztésének esélyét is latolgatták. A költözésnek - amely valóban a magyar egyetem megosztását, a jogegyenlőség sérelmét, a „gáncstevők erőre kapását” jelentette - tulajdonképpen nem volt alternatívája. A szervezők kényszer alatt cselekedtek; a kolozsvári elhelyezés lehetetlenné válása után, az új egyetem mihamarabbi megnyitása érdekében az egyetlen lehetséges megoldást fogadták el.
Hasonlóan megalázó helyzetben voltak a magyar egyetemek az egyes kolozsvári tanépületek, klinikák és felszerelési tárgyak leltári átadása alkalmával. (Az I. Ferdinánd Egyetem tulajdona lett végül is valamennyi - szám szerint 42 - tan-, klinikai és laboratóriumi épület, amelyet a Magyar Tudományegyetem 1945 júniusáig használt.) Néhány vezető román politikus kifejezett igénye volt, hogy az átvétel rendben, zavar nélkül bonyolódjon le; és Emil Petrovici rektor is külön körözvényben intette munkatársait a kollegiális együttműködés szükségességére, míg a magyar egyetem elhelyezése véglegesen meg nem oldódik. Ennek ellenére, az átadásról készített feljegyzésekben a magyar tan- és segédszemélyzet gyakran számolt be sértő bizalmatlanságról vagy bántó ellenségességről román intézetvezetők és professzorok részéről. (A korábbi megállapodással ellentétesen az 1940 utáni beszerzésű tárgyakat visszatartották, magyar szakembereket a laboratóriumi munkavégzés lehetőségétől elzártak stb.)
A magyar tannyelvű egyetem szervezői a nemzeti elfogultság jeleit tapasztalhatták több kérésük hivatalos kezelésében is, annak ellenére, hogy befolyásos és tekintélyes román személyiségek támogatták az egyetem ügyét. Köztük elsősorban Petru Groza miniszterelnök, akinek kulcsszerepe volt olyan döntésekben, mint a magyar állampolgárságú professzorok alkalmazása, az orvosi kar marosvásárhelyi elhelyezésére alkalmas épületek kiutalása, stb. Megértést és segítséget tapasztaltak a szervezők Ştefan Voitec oktatási miniszter, Dumitru Bagdasar egészségügyi miniszter részéről, valamint olyan román tudósok tanárok oldaláról, mint Emil Petrovici rektor, Teofil Vescan professzor és Constatin Parhon akadémikus, aki az egyetem tanszékeinek számát, nevét és tanszemélyzeti keretét megállapító szakértői bizottságban vett részt. Az említett bizottság javaslata, valamint a magyar egyetem vezetésének ehhez fűzött észrevételei alapján, a Hivatalos Közlönyben augusztus 1-jei dátummal, miniszteri rendelet jelent meg a magyar egyetem kari és tanszéki felépítéséről. Ezt követte augusztus 3-i dátummal egy minisztertanácsi határozat közzététele, amely a magyar orvostudományi kar elhelyezésére kijelölt marosvásárhelyi volt kadetiskola épületének átadásáról rendelkezett.
A jogszabály közzététele után hozzá lehetett látni az olyan elhúzódó problémák megoldásához, mint a tanári besorolások kérdése, illetve a majdani egyetem céljait szolgáló épületek átalakításának költségvetési meghatározása. A magyar egyetem tanszemélyzete kinevezés és fizetés nélkül volt; utoljára 1945 áprilisában és májusában kapott minimális havi segélyt; a magyar állampolgárságú tanárok továbbra sem tudták, hogy maradhatnak-e a következő egyetemi évre. Hiányoztak a szükséges anyagi alapok azoknak a kolozsvári és marosvásárhelyi épületeknek az átalakításához, amelyek eddig nem egyetem céljait szolgálták. A fizetés nélkül maradt magyar állampolgár egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók megsegítésére Márton áron püspök egyháza pénzügyi támogatását ajánlotta fel; az MNSZ a júniusban alapított Petőfi Alapból kívánta őket támogatni.
Petru Groza miniszterelnök 1945 júliusában hozzájárult 30 magyar állampolgárságú egyetemi tanár alkalmazásához a magyar egyetemen; kinevezésük azonban - mint az egész személyzet kinevezése és besorolása is - még hónapokat váratott magára. A késéshez, a szokásos hivatali gáncsoskodáson túl hozzájárult az a belpolitikai válság is, amely Bukarestben a király és a baloldali kormány között robbant ki. Az ún. alkotmányválság idején az uralkodó passzív ellenállásba vonult és megtagadta törvényrendeletek aláírását.
A magyar tannyelvű egyetem rektori teendőivel megbízott Csőgör Lajos, aki emellett még az orvosi kar dékánja is volt, 1945 őszét váltakozva Kolozsváron és Marosvásárhelyen töltötte feszített ütemű szervező munkával. Marosvásárhelyen az egyetemi célokra kijelölt katonai iskola épületeinek átvétele szeptember 16-án történt meg. Úgyszólván a semmiből kellett néhány hónap alatt működőképes orvostudományi fakultást: klinikai és elméleti intézeti együttest létrehozni. Közben a rektor két közeli munkatársa, az erdélyi magyar értelmiség két kiváló felkészültségű személyisége: Venczel József szociológus, statisztikus és Nagy Géza nyelvész, az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, rövid kolozsvári megszakításokkal szinte folyamatosan Bukarestben tárgyalt az egyetem működési feltételeit biztosítandó.
Az egyetem ügye egyike volt azoknak a kérdéseknek, amely mögé a romániai magyar társadalom és annak értelmisége csaknem egyöntetűen sorakozott fel. A három legtevékenyebb szervező személye jelképes is lehet e tekintetben. A marxista meggyőződésű, kommunista párttagként 1944 őszétől fontos helyi közéleti szerepet betöltő Csőgör Lajos; a Márton Áron püspök környezetébe tartozó katolikus Venczel József; és az erdélyi protestáns demokratikus hagyományokat követő Nagy Géza szoros együttműködést valósított meg egy színvonalas egyetem és a nemzeti egyenjogúság reményében.
Ez az összefogás, éppúgy, mint a rektor kiállása az Erdélyben maradt magyar állampolgár tanárok alkalmazása ügyében, azonban nem mindenkinek tetszett. A kommunista párt néhány befolyásos kolozsvári képviselője, így az MNSZ-ben is tisztséget viselő Bányai László - Csőgor Lajost, mint a reakcióst bélyegezte meg, aki „nem a pártot képviseli az egyetemen, hanem az egyetemet a pártnál”. Az 1945-46-os tanévben meg különféle világnézetű emberek kaphattak katedrát a kolozsvári egyetemen; az elbírálás szempontjai között a tudományos és pedagógiai alkalmasság nem került az utolsó helyre. Ennek jegyében az egyik filozófiai és a pedagógiai tanszék szervezésekor Gaál Gábor, a marxista Korunk volt szerkesztője támogatta a teológián is oktató Tavaszy Sándor és Imre Lajos professzorok kinevezését; és ellenezte a kellő szakmai felkészültség nélküli, inkább politikai indíttatású, önjelöltek egyetemi alkalmazását. A későbbi ideológiai boszorkányüldözés és politikai kiszorítás előjelei azonban már ebben az egyetemi évben is megmutatkoztak. A Világosság 1946. január 31-i száma „Reakciós csoport nyílt támadása a magyar népi egység ellen” című írásában megbírált személyek között találjuk Nagy Géza nyelvész és Asztalos Sándor jogász egyetemi oktatókat.
1945 őszének vitái azonban még döntően nem e kérdésekről, hanem szervezési és működési alapfeltételeinek biztosításáról zajlottak. A 407-es rendelettörvény hiányai és pontatlanságai miatt az egyetem hónapokon át jogi és pénzügyi bizonytalanságban élt. Ennek következményeit csak súlyosbította a Groza-kormány helyzetét megingató, elhúzódó alkotmányválság. Az intézmény anyagi helyzete katasztrofális volt; az 1945/46. tanévre szóló román költségvetésben a magyar egyetem (és általában a magyar nemzetiségi közoktatás) személyi és dologi kiadásaira nem volt fedezet; a kolozsvári és marosvásárhelyi átalakítási munkálatok költségeire (több mint másfél milliárd lej) csak töredékösszeget utalt át a pénzügyminisztérium 1945 végéig. A magyar egyetem személyzete még 1946 első hónapjaiban is fizetéselőleget kapott; a tanárok könyveiket adták el, hogy maguk és családjuk megélhetését biztosítsák A háborús rombolások a gazdaság egészét megterhelték és az infláció mindenkit sújtott, de a román oktatási intézmények és alkalmazottaik - rendezett jogi helyzetük miatt - ilyen gondokkal nem kellett, hogy szembenézzenek.
Groza miniszterelnök a kolozsvári magyar egyetem készülő épületében tett október végi látogatásán megígérte a panaszok orvoslását . Az egyetem tanácsa azonban még november közepén is úgy látta, hogy el kell halasztania az évnyitót, mivel a működéséhez szükséges elemi feltételek sincsenek biztosítva.
December elején került sor a magyar egyetem képviselőinek újabb bukaresti tárgyalásaira. Jogi, személyzeti és gazdasági kérdéseket vitattak meg az illetékes minisztériumokkal, néhány kivételtől eltekintve, jó eredménnyel. Rendelet született az 1940 után a magyar egyetem által beszerzett - és addig az I. Ferdinánd egyetem néhány professzora által visszatartott - berendezési és felszerelési tárgyak visszaszolgáltatásáról. A teljes jogi elismerés betetőzéseként az egyetem nevet kapott. Hivatalos elnevezése: Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem - Universitatea Bolyai din Cluj – lett. Rendeződött az egyetemi könyvtár ügye, megtörtént a tanszemélyzet és az ügyviteli személyzet besorolása; az egyetem 32 magyar állampolgárral köthetett évenként megújítandó szerződést. A tárgyalások pénzügyi eredményei voltak a leggyengébbek. A marosvásárhelyi és kolozsvári átalakításokra kiutalt 50, illetve 80 millió lej, az egyetemi tanács megfogalmazása szerint „cseppek a tengerben”; az 1946 első negyedév dologi kiadásainak előirányzata „a fűtési és világítási költségeket sem fedezi”. A kollégiumokra és a diák szociális intézményekre egyetlen lejt sem irányzott elő a költségvetés.
Ebben a helyzetben merült fel ismét egy széles körű gyűjtés, az erdélyi magyar társadalomhoz intézendő felhívás gondolata. 1945 decemberében az egyetem vezetői megbeszélést tartottak a romániai magyar egyesületek és egyházak: a Magyar Népi Szövetség, a Kaláka Szövetkezet, a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, a Szakszervezeti Tanács, a római katolikus, a református és az unitárius egyház képviselőivel. Az intézmény ügye újra az erdélyi magyarság figyelmének középpontjába került; a magyar nemzetiség nagyon különböző helyzetű és világlátású erői érezték ismét az összefogás szükségességét A Bolyai egyetem nem egy nemzetiségi oktatási intézmény volt a sok közül. Az erdélyi magyarság benne - okkal - autonómiájának, egyenjogúságának, tekintélyének, fejlődési esélyeinek egyik alapvető letéteményesét látta. Míg 1945 elején az egyetem jogi fennmaradásáért kellett küzdeni egy év múltán a tét a nem kevésbé nyomasztó anyagi fennmaradás volt A pénzszükségletet az egyetemi tanács 1946, január 28-án megjelentetett felhívása egymilliárd lejben jelölte meg.
1946 elején a Bolyai egyetem fakultásai még nem voltak abban az állapotban, hogy az oktató munka kielégítő feltételek között indulhasson meg. Elsősorban a természettudományi kar tanszékeinek és intézeteinek elhelyezése volt megoldatlan. Az amúgy is igen megkésett tanévkezdést azonban már nem lehetett tovább halasztani. A két egyetem közös évnyitója - amellyel Petru Groza elképzelése szerint az erdélyi románoknak és magyaroknak példát kellett volna mutatniuk Dél-Kelet-Európa népei számára - nem valósult meg. A Világosság 1946. február 11-i helyszíni tudósításában röviden arról számolt be, hogy „a Bolyai Tudományegyetem a mai napon minden külön ünnepség nélkül megnyitotta kapuit.”
Túl sok szorongás és csalódás halmozódott fel a megelőző hónapokban a tanári karban és a beiratkozott 2000 hallgatóban ahhoz, hogy a tanévkezdés ne legyen önfeledt örömünnep. Az esemény jelentőségét mégis sokan és okkal érezték korszakhatárnak az erdélyi magyar iskolaügy történetében. Román szuverenitás alatt a nemzetiség legfelsőbb oktatási-tudományos intézménye kezdte meg működését Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Másodosztályú viszonyok közé helyezve, nélkülözések között is többekben élt a remény, hogy erőfeszítéssel, kitartással és a román demokrácia jó szándékú erőinek támogatásával, újabb évtizedekre sikerült életképes és színvonalas magyar egyetemet biztosítani Erdélynek.
Nem a lelkes és szakmailag rátermett alapítókon múlott, hogy nem így történt. Az önálló kolozsvári Bolyai egyetemet 1959-ben, fennállásának 14. évében, megszüntették. Ez az esemény azonban már egy új korszakot jelöl nemcsak a romániai magyar oktatásügy, hanem általában a romániai nemzetiségpolitika történetében.
EPILÓGUS
(Kitekintés a kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás 1945 utáni útjára)
A tanulmány a kolozsvári magyar egyetem 1945. évi történetének áttekintésére vállalkozott. A Bolyai Tudományegyetem megnyitását követő események részletes feldolgozása újabb tanulmányok feladata lesz. Az 1946 februári tanévkezdés után eltelt több mint negyven évre vonatkozó források - mai ismereteink szerint rendkívül hiányosak, vagy egyáltalán nem hozzáférhetők Annyi adat tény azonban már ma is ismert amelyből itt a legfontosabb eseményeket, irányzatokat - egy zárszó igényével - összefoglalhatjuk.
Az egyetem háború utáni történetében az első szakaszhatár az 1948/49-es tanév. 1948-ban országos oktatásügyi reform zajlott le, amely - miközben törvényerőre emelte az ország iskoláinak államosítását - módosította a romániai egyetemek karok szerinti szerkezetét és erősítette a marxista ideológia pozícióit a tanintézményekben. A Bolyai Egyetemből kivált a marosvásárhelyi orvosi fakultás és önálló Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetté alakult A jogilag is elkülönült marosvásárhelyi tanintézetben - éppúgy, mint az anyaintézményben - a tanítás továbbra is magyar nyelven folyt.
Jelentősebb volt a tanári kar személyi összetételében, és az oktatás tartalmában bekövetkezett változás. 1945-ben a tantestület jelentős részben a volt Magyar Tudományegyetem Kolozsváron maradó professzoraira épült, akik elsősorban nem számbeli súlyuk, hanem pedagógiai és tudományos tapasztalataik által jelentettek meghatározó erőt A magyar állampolgárságú professzorok (az első tanévben alkalmazott 32 fő közül pl: Bendek Marcel, Bónis György, Buza László, Dezső Lóránd, Entz Géza, Gunda Béla, Klimkó Dezső, László Gyula, Ludányi György, Miskolczy Dezső, Kislégi Nagy Béla, Sövényházy Ferenc) szerződését évenként újították meg. Számuk a Magyarországra való visszatérésekkel fokozatosan csökkent, majd az 1940-es évek végére ez az oktatási forma néhány orvosprofesszor marosvásárhelyi alkalmazásától eltekintve, csaknem teljesen leépült A szerződéses alkalmazás az 1950-es évek elején - amikor a „proletár internacionalizmus” elvére való hivatkozás mindennapossá vált - sem a román, sem a magyar politika hivatalos vonalába már nem illett bele.
Párhuzamosan az erdélyi (1940-ig román állampolgárságú) neves tanárok (például: Balogh Ernő, Csőgör Lajos, Gaál Gábor, György Lajos, Imreh István, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos, Kohn Hillel, Pásztai Géza, Szabédi László, Tavaszy Sándor, Venczel József) eredeti köre is szűkült, illetve gyorsan cserélődött Néhányukat már 1946-ban ideológiai támadások érték, ezek azonban 1947-tól mind gyakrabban adminisztratív intézkedésekkel, felmondásokkal egészültek ki
Az országos politika egyre közvetlenebbül szólt bele az egyetem életébe. Vasile Luca (Luka László) az RKP titkára, 1947 májusában támadásra szólított fel az „öncélú, közös elvi alapot nélkülöző, minden törés nélküli romániai magyar egység" ellen. Luca azt hangsúlyozta, hogy a reakció elleni elvont harc nem elég, „megszemélyesíthető ellenséget” kell keresni a magyar intézményekben, köztük a Bolyai egyetemen. E kampány keretében távozott az egyetemről (különböző: „reakciós”, „klerikális”, „nemzeti elzárkózó” címkékkel ellátva) pl. György Lajos. Nagy Géza, Pásztai Géza, Tavaszy Sándor és Venczel József. Legtöbbjüket 1949-ben Márton Áron püspökkel egyidejűleg letartóztatták, majd 1951-ben összeesküvési és hazaárulás! vádakkal bíróság elé állították.
A tanügyi reformot és a marosvásárhelyi orvosi kar önállósulását a Bolyai Tudományegyetemen rektorcsere követte. Csőgör Lajos helyébe 1949 januárjától Balogh Edgár, az MNSZ kulturális osztályának vezetője, a Világosság főszerkesztője lépett. Az „élesedő osztályharc" címén zajló klikk-küzdelmek azonban hamarosan az egyetem vezető, kommunista párttag professzorait is elérték. 1949-ben Balogh Edgárt a Bolyai egyetem, Csőgör Lajost a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet rektoraként tartóztatták le, 1952-ben követte őket a börtönbe Demeter János rektorhelyettes is.
1949 őszétől a kolozsvári magyar egyetem rektora Nagy István munkásíró, aki - az 1947-ben kinevezett Csehi Gyula tanulmányi igazgatóval együtt - 1952- ig vezette az intézményt . Az egyetemi diplomával nem rendelkező Nagy István rektorsága, és a személyi tisztogatásban igen tevékeny Csehi Gyula helyettesi működése a magyar egyetem történetének egyik különösen árnyékos időszaka. A szélsőségesen átpolitizált személyi intrikák és a szellemi elsekélyesedés a legtöbb tanszék munkáján nyomot hagyott. Miközben több tanárnak, diáknak - átmenetileg vagy véglegesen - el kellett hagynia az egyetemet, a maradók egy részét folyamatosan zaklatták, perifériára szorították. Az utóbbira példa Gaál Gábor, akit 1949-ben a filozófia tanszékről a - kevésbé ideologikus - magyar irodalom tanszékre helyeztek át majd - a marxizmusfelfogását ért számos bírálat közepette - 1950-ben felfüggesztették párttagságát Ez az irányzat - követve a romániai belpolitika 1950-es évekbeli hullámzását - lényegében Bányai László rektori kinevezése (1952) után is folytatódott. Mint jelenség nem csak a Bolyai egyetemet jellemezte, hanem országos, sőt nemzetközi (kelet-európai) méretű volt. Ebben az időszakban, hamis osztályharcos frazeológiával, más romániai, illetve magyarországi tanintézményekből - köztük a kolozsvári Victor Babes és a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemről - több professzort is menesztettek
Figyelemre méltó különbségeket is tapasztalunk, ha pl. a két kolozsvári egyetemet hasonlítjuk össze ebben a tekintetben. A kolozsvári magyar egyetem - szemben az I. Ferdinánd (majd Babes) egyetemmel - nem csak társadalmi és politikai rendszerváltozást, hanem állami szuverenitás - (impérium) változást is átélt Egy többségi nemzet felsőiskolájából kisebbségi művelődési intézmény lett.
Mind a tantestület összetétele, mind a - főként társadalom- és humántudományi - tananyag tartalma itt mélyrehatóbb változáson ment át. Ez az ötvenes évek elején, néhány társadalomtudományi ágazatban általános dogmatikus beszűkülést jelentett, a nemzeti viszonyok terén pedig mindinkább a „magyar nacionalizmus” elleni egyoldalú harcot.
A Babes (volt nagyszebeni I. Ferdinánd) Tudományegyetem rektorainak és egész tanári karának 1945 utáni névsoralakulása arról tanúskodik, hogy az ideológiai küzdelem itt kevesebb személycserét követelt. Emellett, román szakírói vélemény szerint, sok évtizedes folytonosság van néhány tanszék (pl. a történettudományi) tevékenységének tartalmában, szemléletében is, ha például a két világháború közötti és az Antonescu-rendszer alatti román egyetemhez hasonlítunk.
A Babes Tudományegyetem kezdettől több tanárral és hallgatóval, kedvezőbb elhelyezési és felszereltségi viszonyok között, valamint - az említett káderpolitika miatt - az 1950-es években általában nagyobb tudományos vonzerővel és tekintéllyel működött. Ennek ellenére, a Bolyai egyetem kutatási és pedagógiai eredményei néhány területen megközelítették a román partner intézményét, vagy azonosak voltak vele. Egyes tanárok vagy tanszéki kollektívák teljesítményeit a romániai és az egyetemes magyar tudományosság egyaránt számon tartotta és tarja. Ilyenek Balogh Ernő, Török Zoltán, Mészáros Miklós, Tulogdi János erdélyi, földtani, ásványtani feltárásai; Fényes Imre, László Tihamér elméleti fizikai vizsgálatai; Imre Lajos, Szabó Árpád, Soós Ilona kémiai; Borbély Samu, Gergely Jenő matematikai; Kohn Hillel, Csendes Zoltán közgazdasági, statisztikai; Gaál Gábor, Jancsó Elemér, Szabédi László irodalomtudományi; Márton Gyula, Szabó T. Attila nyelvtudományi; Zörgő Benjámin és munkaközössége pedagógiai, neveléslélektant kutatásai.
Az 1950-es évek első felében - főként fiatal aspiránsokkal - nőtt a tantestület létszáma; a tízéves jubileumát ünneplő Bolyai egyetemen 314-en oktattak. A diákok száma is növekedett; a marosvásárhelyi kar leválasztása utáni 1949-50-es tanév 1184 hallgatójával szemben 1954/55-re 1618-an iratkoztak be nappali tagozatra. Nagy részük az 1945 előtti egyetemen alulreprezentált paraszt és munkás kategóriákból került ki.
A Bolyai Tudományegyetem volt - amíg létezett - a legfontosabb határon- túli magyar oktatási, kutató és nevelő intézmény. A nemzetiség számára, annak soraiból, tanárokat, jogászokat, közgazdászokat és más szakértelmiséget képzett, akik később - felsőfokú szakmai és anyanyelvi képzettséggel - a magyarlakta vidékek társadalmi, gazdasági, kulturális életében, közigazgatásában vettek részt. A Bolyai Tudományegyetem a korszak politikai és ideológiai megszorításai közepette is fontos - mással nem helyettesíthető képzési, tudományos és közművelődési feladatot látott el. Egyik központi eleme volt a romániai magyarság korabeli anyanyelvi és nemzeti azonosságőrző intézményhálózatának.
A kolozsvári magyar egyetemet, mint önálló intézményt, 1959-ben megszüntették. A felszámolás - a kolozsvári Babes Tudományegyetemmel való összevonás - ideológiai és szervezeti előkészítése 1958-59 telén indult meg. Ürügyéül nem utolsósorban az 1956-os magyarországi forradalom, és annak erdélyi-romániai visszhangja szolgált. Az egyesítés tényét a két egyetem tanszemélyzetének ’ 1959. július 2-án tartott együttes ülésén jelentették be hivatalosan.
Az egyetemi oktatók, diákok és az érintett magyar közvélemény egy része számára kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a beolvasztás milyen súlyos következményekkel jár a romániai magyar iskolaügyön túl, a közösség nemzetiségi létére általában. A központi politikai döntéssel szemben lehetetlen volt nyilvánosan fellépni, ellenállni. Néhányan - Szabédi László, Csendes Zoltán és felesége egyetemi tanárok, Tóth Sándor diákvezető - kétségbeesett tiltakozásként öngyilkosságot követtek el. Magyarországon, amikor egy értelmiségi csoport (Bodor György, Püski Sándor, Simándi Pál, Zsigmond Gyula) a kolozsvári magyar egyetem megszüntetése és a romániai magyarság helyzetének romlása elleni tiltakozásként a nemzetközi nyilvánossághoz fordult, 1962-ben Budapesten bíróság ítélte el őket
Voltak egyetemiek, akik számára az önállóság megszűnésének következményei később váltak világossá. Takács Lajos, aki 1957-59 között volt a Bolyai Tudományegyetem rektora, és ebben a minőségében többször állást foglalt az egyesítés mellett, másfél évtized múltán erősen bírálta annak megvalósítási módját és nemzetiségpolitikai következményeit. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürójának 1975 októberi bukaresti ülésén azt hangsúlyozta, hogy 1959- ben más egyetemi struktúra - két tagozat: román, illetve magyar - kialakításáról volt szó, amelyben a magyar nyelvű képzésnek egyenjogúságot biztosítottak volna. Takács 1977-ben memorandumot készített és juttatott el az RKP vezető testületei- hez a romániai nemzetiségek helyzetéről. A memorandum, amelyből később részletek jelentek meg külföldön, bírálta az egyetemi magyar anyanyelvi oktatás visszaszorításának folyamatát, valamint a magyar nemzetiségű oktatói létszám és diákarányszám aggasztó mértékű csökkenését 1958/59 és 1976/77 között
A Babes-Bolyai Tudományegyetem létrejöttekor a volt Bolyai Tudományegyetem ügyviteli és segédszemélyzetének jelentős részét az új intézmény nem vette át. Az oktatói kar viszont - kevés kivétellel - helyett kapott az összevont tanszékeken; számuk - főként létszámarányuk - a későbbi nyugdíjazások és az új felvételeknél tapasztalható nemzetiségi diszkrimináció miatt csökkent jelentősen időközben.
Az 1960-70-es években a kolozsvári egyetemen olyan neves magyar nemzetiségű szakemberek dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig tanárként vagy külső előadóként, mint Gábos Zoltán, Bódi Sándor, Koch Ferenc, László Tihamér elméleti fizikus; Csűrös István, Péterfi István, Rácz Gábor biológus, botanikus; Molnár Jenő, Incze Andor földrajztudós; Jakó Zsigmond, Imreh István, Pataki József, Bodor András, Kovács József történész; Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Kelemen Béla nyelvész; Balogh Edgár, Láng Gusztáv irodalomtörténész; Bretter György, Gáli Ernő, Kallós Miklós, Tóth Sándor filozófus; Demeter János, Bíró Lajos, Fekete György jogász; Bakó Béla, Fadó Katalin. Kulcsár Tibor a pedagógia-neveléslélektan kutatója, előadója és mások A kiemelkedő egyéni - néhány munkacsoport, pl. a nyelv- és irodalomtudományi tanszék esetében: kollektív - kutatói és oktatói teljesítmények azonban egyre kevésbé épülhettek be szervesen egy integráns romániai magyar nyelvű tudományosságba. Ennek önálló intézményi kereteit az 1980-as évek közepére lényegében teljesen felszámolták. A szakember-utánpótlás forrásait szűkítette a magyar nemzetiségűek alacsony (irányzatában csökkenő) részaránya a romániai felsőoktatási intézményekben.
Az 1970-80 közötti időszakban az egyetemi hallgatók 8,08-8,32%-a volt Romániában nem román nemzetiségű, a magyarokra vonatkozóan 5,38-5,80% között váltakoztak az egyes évek értékei. Összehasonlításul: az 1977. évi román népszámlálás szerint a nemzeti kisebbségek arányszáma az összlakosságon belül 10,9% volt, a magyaroké 7,9%. A Babes-Bolyai Tudományegyetem tanári karában a magyarok részaránya a hivatalos (publikált) statisztikák szerint is csökkenő arányú:
A KOLOZSVÁRI EGYETEM TANÁRI KARÁNAK NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE
1970/71 - 1980/81
1970-71 1977-78 1980-81
szám % szám % szám %
Összes tanár 819 100,00 777 100,00 772 100,00
Román nemzetiségű 564 68,86 586 75,41 601 77,84
Kisebbségi összesen 255 31,13 191 24,58 171 22,15
Magyar 194 23,68 148 19,04 139 18,00
Más nemzetiségű 61 7,44 43 5,33 32 4,14
A magyar nyelv és irodalom tanszék (az 1960-as években a kettő még különállóan működött) oktatószemélyzetének összlétszáma az 1970. évi 26 főről 1986-ra 14 főre csökkent; az elsőéves magyar főszakos hallgatók száma 1980-ban 25, 1986- ban 7 volt; a magyart mellékszakként felvett elsőéves hallgatóké 1980-ban 7 fő volt; 1986-ban nem indult magyar mellékszakos képzés.
A Babes-Bolyai Tudományegyetemen az 1980-as évek közepéig a magyar nyelv és irodalom tanszéken kívül is - változó óraszámban és diáklétszámmal - több tantárgyat lehetett magyar nyelven hallgatni, illetve belőlük magyarul vizsgázni. Az évtized végére az intézményben a magyar nyelvű képzés lényegében a - csökkenő számú - magyar szakos hallgatókra korlátozódik.
Az egyetemen ma nincs látható nyoma a múltbeli magyar nyelvűségnek. 1959 után a volt Bolyai Tudományegyetem épületeiben eltávolították a magyar nyelvű feliratokat; a rektori arcképcsarnokban csak az I. Ferdinánd és Victor Babes egyetem rektorainak képei láthatók. Az egyetem az 1980-as évek második felében nyomtatványaiban, levelezésében már nem használja a „Babes-Bolyai’' elnevezést, magát Universitetea din Cluj-Napoca-ként (Kolozsvár-Napocai Tudományegyetemként jelöli). Az intézmény alapításának éveként 1919 szerepel a hivatalos dokumentumokban.
Az 1980-as évek végére a magyar nyelv és kultúra csaknem teljesen kiszorított, periférikus helyzetbe került a kolozsvári egyetemen. Az erdélyi magyar nyelvű tudományosság évszázados hagyományai és a magyar nemzetiség tekintélyes létszáma ellenére ebben az évtizedben az anyanyelven való tanulás lehetőségei - minden fokon - gyorsuló ütemben romlottak Romániában. Mindez szoros összefüggésben van azzal a politikával, amely egyre nyíltabb eszközökkel törekszik a nemzeti homogenizációra, a nem román nemzetiségek erőszakos beolvasztására.
Az egyetemek alapvető funkciójuknak (felsőfokú tudományművelés, -közvetítés, értelmiségi szakemberképzés) nem légüres térben, hanem meghatározott társadalmi, kulturális közegben tesznek eleget. A lakosság nemzetiségi-nyelvi megoszlása - különösen nagy létszámú etnikai közösségek esetén - a társadalom egyik legfontosabb jellemzője és metszésvonala. Figyelmen kívül hagyása egyszerre sérti a demokrácia és a hatékonyság elvét: egyének és közösségek nyelvi kulturális - végső soron emberi -jogait csorbítja, illetve gyakran feszültségeket, teljesítménycsökkentő s -akadályozó működési zavarokat okoz az intézményen és az egész társadalmon belül. Így, a nemzetiségi egyenjogúságot a felsőoktatásban is tiszteletben tartó iskolapolitika nemcsak az egyén és közösség kiegyensúlyozottabb fejlődését eredményezi, hanem az adott politikai gyakorlatot is legitimálja és a nemzetiségközi (interetnikus) viszonyokat intézményesen stabilizálja.
Európában vannak országok, ahol hosszabb időszak éles konfliktusokkal teli fejlődése vezetett el a lakosság nyelvi-nemzetiségi megoszlását tükröző felsőoktatási intézményhálózat kialakulásához. Ilyen pl. Belgium, amelynek első flamand (holland) nyelvű állami felsőoktatási intézménye, a genti egyetem, száz évvel a belga állam létrejötte után 1930-ban alakult. Ma az ország közigazgatásilag elkülönülő nyelvhatárain belül több önálló francia és holland nyelvű egyetem és más főiskola működik. A nyelvhatáron fekvő Brüsszel (Bruxelles-Brüssel) és Leuven (Louvain) városokban egy-egy párhuzamos francia és holland nyelvű egyetem jött létre. Svájc és Finnország felsőoktatási rendszerének (és általában nemzetiségi politikájának) alakulását kevesebb feszültség és ütközés terhelte. A svájciak német, francia és olasz nyelven végezhetik főiskolájukat (a svájci francia anyanyelvűek egymillió-egyszázezren, a svájci olaszok kétszázezren vannak); az egyetemi szintű oktatás német és francia nyelven biztosított, a zürichi fakultáson olasz nyelvű előadásokat is tartanak. Finnországban a svéd kisebbség számára (kb. 300 ezer fő) önálló svéd nyelvű egyetem működik Turkuban: az 1973-ben alapított Abo Akademi. (Az 1980-as évek végén 4000 diákkal, 210 oktatóval és 6 tudománykarral.) A Helsinki Egyetem (24 000 hallgató, 2500 oktató) és a lényegesen kisebb Vaasa-i Egyetem (1500 diák, 64 oktató) a finn és svéd paritásos kétnyelvűség alapján működik. Jugoszláviában a szerbhorváton (horvátszerben) kívüli anyanyelvi főiskolai hálózat 1945 után alakult ki, esetenként feszültségekkel, konfliktusokkal terhelt, ma sem befejezett folyamatban. A főként Kosovóban élő albánok száma egymillió háromszázezer. A Kosovoi Egyetem Pristina központtal jött létre, tannyelve albán-szerbhorvát (26 000 diák, 1000 tanár, 8 kar.) A szlovének száma egymillió hétszázezer. A jugoszláv föderáció szlovén tagköztársaságának két felsőoktatási központja van: a Ljubjanai Egyetem (19 000 diák, 2200 oktató, 10 kar) és a Maribori Egyetem (5100 hallgató, 230 tanár, 6 fakultás). Mindkettő - a kapcsolódó akadémiákkal és intézetekkel - szlovén nyelvű intézmény.
Erdély történelmi múltjából és Európa jelenéből sokféle tanulság vonható le a felsőoktatás megszervezésének nyelvi-nemzetiségi normáira vonatkozóan. Az egyik legfontosabb közülük bizonyára az, hogy az Egyetem - Kolozsváron vagy másutt - ha hű akar maradni évszázados hivatásához - nem épülhet nemzeti, nyelvi, vallási, faji egyenlőtlenségre. Minden közösségnek joga van arra, hogy egyenjogú és autonóm módon fejleszthesse kultúráját a legfelső fokon is. A 20. századvég Európájában ebből a jogból a több mint kétmilliós romániai magyarságot sem lehet hosszú ideig kizárni.
[1] Válasz évkönyv 1989/II., szerk: Medvigy Endre,Veress Péter Társaság, Püski kiadó, Budapest
(Rövid elő- és utótörténettel)
Az erdélyi egyetem és az egyetemi eszme 400 éve
Vázlatos történelmi visszapillantás
A mohácsi vész és Magyarország három részre szakadása után, a török árnyékában önálló fejedelemséggé vált Erdély hamarosan jelentős tudományos törekvések, akadémiai kísérletek színhelye is lett. Kezdetben az erdélyi fiatalok kizárólag a külhoni felsőiskolákat - főként a német nyelvterület és Itália egyetemeit - látogatták Bázel, Bécs, Heidelberg, Köln, Krakkó, Lipcse, Prága, valamint Pádua és Nápoly voltak az erdélyiek középkori egyetemjárásának fő irányai.
A XVI. században a humanizmus és a reformáció teremtette meg azt a szellemi talajt, amelyből az erdélyi egyetemi eszme kisarjadt A reformáció támogatójává vált János Zsigmond fejedelem uralkodása alatt a kolozsvári diéta 1565-ben hozott döntést egy főiskola megszervezéséről. Külső és belső okok - az Oszmán és Habsburg birodalom versengése Erdély birtoklásáért, a négy bevett vallás (a katolikus, kálvinista, evangélikus, unitárius) közötti viszály, végül is megakadályozta a terv végrehajtását Az elképzelést a katolikus uralkodó, a páduai egyetem egykori diákja Báthory István valósította meg. 1581-ben nyitották meg a kolozsvári Farkas utcában emelt Kollégiumot, amelynek akadémiai rangját XIII. Gergely pápa a következő évben megerősítette.
A Kollégium, mint a középkori egyetemek általában, kolostori iskolából nőtt ki; egyszerre biztosított alap-, közép- és felsőfokú képzést; papi és értelmiségi utánpótlást, volt oktatási intézmény és tudományos műhely egyszerre. A kolozsvári akadémián főként magyar, lengyel és német jezsuiták oktattak, latin nyelven.
A kolozsvári egyetem a kor éles vallásharcai miatt hatásában nem válhatott az egész Erdélyre kisugárzó oktatási intézménnyé. A 17. században, amikor a katolikus Báthoryakat kálvinista fejedelmek váltották fel, Erdély szellemi központja Gyulafehérvárra helyeződött át A Bethlen Gábor által 1622-ben itt alapított protestáns Kollégium kiváló magyar és külföldi tudósokat gyűjtött maga köré.
Működését a kálvinizmus eszméje határozta meg, de a Bethlen Gábor uralkodását jellemző toleranciával az erdélyi sokszínűség; más vallások és felekezetek és mindenfajta tudományos újító szándék iránt 1658-ban a tatárok feldúlták Gyulafehérvárt, és a harcokban a Kollégium épülete s könyvtára is elpusztult Ugyanebben az évben az erdélyi tanügy egyik legnagyobb alakja, Apáczai Csere János egyetemi tervezetet dolgozott ki „A magyar nemzetben immár egy Akadémia felállításának módja és formája felől” címmel. Apáczai, egy az európai fejlődéssel lépést tartó, négy - bölcsészeti, jogi, orvosi és hittudományi - fakultással rendelkező, felső iskola megteremtését sürgette. Tervezete, amely az erdélyi egyetemi törekvések egyik fontos dokumentuma lett, korának viszonyai között kudarcot szenvedett.
Kolozsvárnak közel egy évszázad múltán lett ismét főiskolája. Miután az erdélyi rendek elfogadták, hogy Magyarország és Erdély a korona alatt újra egyesüljön, a Báthory féle jezsuita akadémia 1693-ban újra megkezdte működését A tantervben a teológia mellett mind nagyobb szerepét kapott a bölcselet és a „reáliák” (a természettudományok és a matematika) oktatása. 1704-ben a Farkas utcában (a mai főépület helyén) új épületeket emeltek tantermek és diákszállások céljára.
A kolozsvári főiskolát így Erdély felsőoktatását alapjaiban érintette XIV. Kelemen pápa 1772-ban kiadott bullája, amely eltörölte a jezsuita szerzetesrendet Mária Terézia ezt az eseményt egy országos tanügyi reform keretében, a kolozsvári egyetem átszervezésére és egy felekezetközi (felekezet feletti) intézmény létrehozására kívánta felhasználni. Ebben az elhatározásban nem annyira az erdélyi toleráns hagyományok felélesztése, mint inkább az a politikai felismerés játszott szerepet hogy a protestáns diákok a kolozsvári főiskoláról kiszorulva külföldi egyetemekre jutottak el, és ott a felvilágosodás új, a Habsburg Birodalom által veszedelmesnek tekintett tanaitól kiművelten tértek vissza. Az államrezon által így kikényszerített változás felemás eredményt hozott: a felekezetköziség az udvarral és az egymással szembeni bizalmatlanság miatt nem valósult meg, de Kolozsváron egy európai színvonalú intézmény alakult kikövetve a Habsburgok új, egyszerre központosító és modernizáló törekvéseit Az 1776-ban a piarista tanító rend kezébe tett iskola - amely hamarosan hivatalos elnevezésében is Universitasszá lett, négy karral (hittudományi, jogtudományi, bölcsésztudományi és orvostudományi) működött Tanárai között olyan szakemberek voltak, mint Hell Miksa (Maximilien Hell) csillagász, Fridválsky Jenő és Gegő Adolf matematikus, Jakab Elek és Antoniu Nusca történészek. Az intézmény tekintélyének növekedését hallgatói számának alakulása (1703-ban 50,1778-ban 493 diák) is mutatja.
Az 1780-as évtized, II. József trónra kerülése kedvezőtlen fordulatot hozott - az Universitas történetében A változásokat felülről kezdeményező felvilágosult abszolutizmus a birodalom egyetemeinek számát háromra csökkentette, a kolozsvárit 1784-ben először akadémiai líceumi, később közönséges líceumi szintre süllyesztette. Az addigi tanintézetből leválasztva, külön orvosi-sebészeti intézetet és (nem egyetemi szintű) jogi akadémiát hozott létre. 1781-től a latin helyett a német vált kötelező tannyelvvé, annak ellenére, hogy a diákok Erdély valamennyi nemzetiségéből, de főként a magyarok közűi kerültek ki. II. József nyelvi rendelete, negatív tartalmával is, egy új kor jelzője, amelyben a vallási-felekezeti küzdelmek helyét az oktatási intézmények falain belül is fokozatosan a nemzetiségi-nyelvi státusért, jogokért vívott harc váltja fel.
1784 és 1872 között Erdélynek nem volt egyeteme, de a tudomány és a magas műveltség képviselői, és az általuk működtetett intézmények, egyesületek jelen voltak a tájegységben. A lefokozott és részekre szabdalt kolozsvári universitas tanárai nagyrészt erdélyi líceumokban folytattak - bújtatott- felsőfokú oktatást. Az anyanyelvi képzés igénye, amely már az 1790-es évek erdélyi rendi reformmozgalmaiban politikai követelésként megfogalmazódott, a 19. század első felében kezdett tért nyerni a közép- és alsó fokú tanintézményekben. A kolozsvári líceumokban a magyar nyelvű tanulás az 1840-es években vált rendszeressé. A városban működő Jogi Akadémia - német nyelvű iskolaként - az évtized végén Nagyszebenbe került át Az első román nyelvű iskolát Balázsfalván nyitották meg 1754-ben. Ez később főgimnáziumi rangra emelkedett, és a görögkatolikus egyház hamarosan papképző szemináriumot is alapított a városban.
Ebben a korban Erdély szellemi élete hosszabb-rövidebb ideig fennálló tudós társaságok, közgyűjtemények, folyóiratok körül szerveződött Ezek szerepe tudományos műhelyként is; és - a 19. század első évtizedeinek pezsgő eseményei közepette - politikai és társadalmi reformeszmék hatásos közvetítőiként is nagy volt Aranka György, Bolyai Farkas és János, Döbrentey Gábor és Bölöni Farkas Sándor kezdeményezései folyóiratok, irodalmi és tudományos egyesületek alakítására - jellemezték a kor erdélyi (kolozsvári) tudásközvetítő, kutatásra serkentő törekvéseit Közülük a legnagyobb hatású tudóstársaság a Gróf Mikó Imre kezdeményezésére 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum Egyesület (kezdetben Egylet) volt Az egyesület magánadakozásokból a történelmi Magyarország egyik legnagyobb kulturális közvagyonát gyűjtötte össze, tevékenységével 1872-ig a kolozsvári egyetemet igyekezett helyettesíteni, majd annak megnyitása után bérleti szerződéssel rendelkezésére bocsátotta értékes tárait
A kolozsvári egyetem újra megnyitásának gondolata az 1848-as forradalom politikai vitáiban fogalmazódott meg ismét. A Magyarország és Erdély, a „két magyar haza” újraegyesítését előkészítő Unió bizottság javasolta, hogy a kolozsvári líceumot tudományegyetemmé alakítsák át Ennek végrehajtását azonban a szabadságharc leverése megakadályozta; a kérdés csak az 1867-es kiegyezés - és annak részeként Erdély tényleges Uniója - után került ismét politikai napirendre.
Az a gondolat hogy Budapest után az ország második egyetemét a tanügy szempontjából különösen mostoha helyzetű Erdélyben állítsák fel, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter személyében lelkes támogatóra talált Eötvös halála után, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston fejezte be az intézmény szervezését A magyar parlament az 1872: XIX. és XX. törvénycikkben biztosította az egyetem létét: meghatározta struktúráját a tanszabadság és az autonómia elvét A karok szerinti szervezeti felépítés a korabeli klasszikus mintát követte: 1. Bölcsészet-, nyelv-, és történettudományi fakultás; 2. Jog- és államtudományi fakultás; 3. Matematika- és természettudományi fakultás; 4. Orvostudományi fakultás. Az újra megnyíló kolozsvári egyetem, amelynek első rektora Berde Áron nemzetgazdász, pénzügyi szakember lett, 1881-ben I. Ferenc József nevét vette fel.
Az egyetem tannyelve a magyar lett; a német és a román nyelv és irodalom egy-egy tanszéket kapott. A szervezés időszakában néhány közéleti személyiség és tudós (így a radikális ellenzéki publicista Mátrái Ernő és a természettudós Herman Ottó) elodázhatatlannak nevezte Erdély többnemzetiségű, többnyelvű jellegének tudomásulvételét Mátrai „A kolozsvári egyetem, mint kultúrai szükséglet” című 1871-ben megjelent röpiratában sürgette, hogy „a magyar mellett németül és románul is adassék... elé minden oly disciplina, mely bármely kar államvizsgáinak tantárgyai közé tartozik”. Herman Ottó ugyanebben az évben irt cikkében a magyar mellett román és egy szász egyetem felállítását is elképzelhetőnek tartotta.
Az önálló német nyelvű felsőfokú képzést ebben az időszakban a nagyszebeni Jogi Akadémia képviselte. Szebenben és a kolozsvári magyar nyelvű Jogi Akadémián is nagy számban tanultak román nemzetiségű diákok; ezekben az iskolákban azonban csak az 1860-as évek elején irányozták elő néhány tárgy románul való előadását. Az önálló román nyelvű felsőfokú képzés ebben az időszakban lényegében a görögkeleti és görögkatolikus egyház által fenntartott papképző szemináriumokra korlátozódott Az erdélyi románok kulturális egyesülete, az Astra 1870-ben kezdeményezte egy önerőből fenntartott Román Jogi Akadémia létrehozását A magyarországi románság anyagi ereje és Románia pénzügyi támogatása is kevésnek bizonyult azonban ehhez a vállalkozáshoz, amelynek bukásában a hatóságok kezdettől megnyilvánuló ellenszenve is szerepet játszott.
A kolozsvári egyetem 1872-ben 258 beiratkozott hallgatóval kezdte meg a tanítást; a hallgatói létszám tíz év alatt - zömmel erdélyi fiatalokból - megkétszereződött, az 1910-es évekre megtízszereződött. A kolozsvári egyetem látogatottsága a 20. század elején Torino, Lyon, Bordeaux és Toulouse egyetemeivel hasonló színvonalon állt
Párhuzamosan fejlődött az egyetem épületállománya és felszereltsége is. 1895-ben átadták a Farkas utcai új (ma is használatban levő) központi épületet Körülötte teljes egyetemi város alakult ki: a növekvő számú intézet, klinika és a jól felszerelt könyvtár elősegítette, hogy a kolozsvári egyetem a századfordulón regionális oktatási központból országos jelentőségű intézménnyé vált.
Nevét olyan kiemelkedő tanáregyéniségek tették a határokon túl is ismertté, mint a matematikus, természettudós Brassai Sámuel, a filozófus Bőhm Károly és Pauler Ákos, Gombócz Zoltán nyelvész, Balogh Arthur jogász, Entz Géza zoológus, Szádeczky Kardos Lajos történész és mások A román nyelv és irodalom tanszékén oktató tanárok közül Grigore Silaşi nyelvész és Petru Moldovan irodalomtörténész működése váltott ki visszhangot. Silaşi a román nyelv latinosításának úttörője volt, aki - a magyar egyetem tanáraként - több publikációjában szállt síkra a dákoromán kontinuitás-elmélet mellett.
Erdély és a kolozsvári tudományegyetem történetében az első világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia veresége és széthullása alapvető fordulatot hozott. Kolozsvár 1918 decemberében román katonai megszállás alá került, de a terület hovatartozása még ekkor sem katonai, még kevésbé nemzetközi jogi szempontból nem volt eldöntött A kolozsvári magyar egyetem egy szemeszteren át még folytatta tevékenységét; az 1918/19-es tanév második félévére 2570 hallgató iratkozott be; 83 százalékuk magyar nemzetiségű volt .
1919. május 12-én román katonaság szállta meg az egyetemet, majd a rektori hivatal élére Nicolae Dráganu professzort, a kolozsvári magyar egyetem román tanszékének volt magántanárát nevezték ki. Ezzel az eseménnyel felgyorsultak azok a tárgyalások és előkészületek, amelyeknek célja a kolozsvári román egyetem megszervezése volt Az egyetem sorsáról folyó politikai és sajtóviták azonban még nem zárultak le teljesen.
Az erdélyi románság Romániával való egyesülését kimondó gyulafehérvári határozatok II/1-es pontja „teljes nemzeti szabadságot”, önkormányzatot ígért minden Erdélyben élő nemzetiségnek a nyelvi jogok területén is. 1919 tavaszán, a tekintélyes történész, Nicolae Iorga, a Neamul Românesc című lapban - a jövő Romániája érdekében - még amellett foglalt állást hogy „a kolozsvári egyetemnek a magyarok birtokában kell maradnia”. Az események azonban más irányt vettek
Az erdélyi román nép több évtizedes igénye, a román nyelvű egyetem, 1919 őszén nem a magyar mellett hanem ahelyett jött létre. Az egyetemi épületekből eltávolított magyar professzorok egy csoportja közel kétszáz hallgatóval még egy éven át a kolozsvári református tanárképzőben próbálkozott a magyar nyelvű felsőoktatás megtartásával, de a hatósági tilalom ennek a kísérletnek is véget vetett, így Erdély területén két évtizedre ismét megszűnt a magyar egyetemi oktatás.
A kolozsvári román egyetem 171 tanárral, az első félévben 2034, a másodikban 2552 beiratkozott diákkal - nagy többségükben román nemzetiségűekkel - kezdte meg a tanítást. A kinevezett kolozsvári professzorok között több akadémikus és külföldi egyetemekről visszatért európai hírű szakember volt: Emil Racoviţa biológus, Victor Babeş orvos, Sextil Puşcariu nyelvész, Vasile Părvan klasszika-filológus. A kolozsvári román egyetem első rektora Sextil Puşcariu lett A magyar nyelv és irodalom tanszéket Kristóf György, a németet Gustav Kisch, az erdélyi szász nyelvjárások kutatója vezette.
Az intézmény, amely később felvette a „Kolozsvári királyi I. Ferdinánd Egyetem” (Universitatea Regele Ferdinand I. din Cluj) nevet a román kormányzat részéről kivételes figyelemben részesült A bőkezű támogatás lehetővé tette, hogy a meglevő tan- és klinikai épületeket újakkal egészítsék ki, vagy a háború miatt megszakadt építkezéseket befejezzék. Az 1920-as, 1930-as években épült a növénytani intézet az új botanikus kerttel, a filozófiai és kísérleti lélektani intézet és a csillagvizsgáló. Emellett, különösen kezdetben, a kolozsvári egyetem az óromániai (bukaresti és iaşi-i) társintézményeinél nagyobb önkormányzattal rendelkezett, amelynek foka azonban nem érte el az 1919 előtti kolozsvári egyetemét és a korabeli magyarországiakét.
A magyar egyetem megszűnte után az erdélyi magyar nyelvű tudományosság súlypontja ismét az öntevékeny tudós társaságok és folyóiratok - viszonylag szűk nyilvánosságot biztosító - keretei közé került A két világháború közötti román állam nacionalista, kisebbségellenes kultúrpolitikája korlátozott liberalizmussal: egyesületi, gyülekezési és sajtószabadsággal párosult. Az egyetemről politikai okok miatt kiszorult, de Erdélyben maradt tanszemélyzet és az akadémiai tevékenység iránt érdeklődő kolozsvári közönség számára elsősorban az Erdélyi Művelődési Egyesület szekcióülései, előadásai és kiadványai biztosítottak tudományközvetítő fórumot.
1940-ben ismét nagy horderejű nemzetközi esemény, a második bécsi döntés, és nyomában Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása hozott alapvető fordulatot a kolozsvári egyetem történetében. A város újra magyar szuverenitás alá került, a román közigazgatás kivonult a területről; néhány intézmény, így az I. Ferdinánd egyetem két hetet kapott a csomagolásra és az épületek elhagyására.
Észak-Erdély visszatértével 1,3 millió magyar, 1,02 millió román és körülbelül 45 ezer német vált ismét magyar állampolgárrá. Dél-Erdélyben, román területen közel 500 000 magyar és több mint félmillió német nemzetiségű lakos maradt Erdély politikai megosztása után körülbelül 100 ezer román, illetve 100-150 ezer magyar menekült északról délre és viszont; a nemzetiségi arányokon ez a vándorlás azonban alapvetően nem változtatott
Az Észak-Erdélyben és Dél-Erdélyben követett nemzetiségpolitikában sok volt az ún. viszonossági (vagyis kölcsönös retorziókat tartalmazó) elem. Az Észak- Erdélybe visszatérő magyar közigazgatás a kisebbségi jogok néhány területén - így az általános és középfokú oktatásban - úgy tűnt, tanult a múlt tapasztalataiból. Főként Teleki miniszterelnök és környezete törekedett egy liberálisabb szellemű nyelvi politika megvalósítására: ennek hatása azonban a kolozsvári felsőoktatás újjászervezésében nem mutatkozott meg. A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem a jogaiba való teljes visszaállítás, a restitutio in integrum szellemében, valamennyi kolozsvári egyetemi épületet - román érában építetteket is - magáénak tekintette. A tannyelv ismét a magyar lett; a román, valamint a német nyelv és irodalom oktatása egy-egy tanszék keretében szerveződött meg.
Az egyetem 1940. október 24-i évnyitója inkább országos politikai, mint helyi oktatásügyi esemény volt. Málnási Bartók György rektor a kormányzó, a miniszterelnök és a vallás- és közoktatásügyi miniszter jelenlétében tartott ünnepségen jelentette be a tanítás megkezdését az intézmény öt (bölcsészet-, nyelv- és történettudományi; jog- és államtudományi; közgazdaságtudományi; orvostudományi; matematika- és természettudományi) karán.
Az I. Ferdinánd egyetem Dél-Erdélybe, Nagyszebenbe költözött; természettudományi kara teremhiány miatt Temesváron nyert elhelyezést. Dél-Erdélyben, a bécsi döntést követő kivándorlás után közel négyszázezer magyar maradt, akinek állampolgári és kisebbségi jogait erősen korlátozta Ion Antonescu tábornoknak a Vasgárda támogatásával 1940 szeptemberében végrehajtott hatalomátvétele. A Conducător által kialakított tekintélyuralmi rendszer és a felfokozott kisebbségellenes (elsősorban magyar- és zsidóellenes) légkör az elkövetkező években az új székhelyén berendezkedő egyetem néhány intézetének eszmei orientációjára is rányomta bélyegét A nagyszebeni egyetem történelmi, régészeti, néprajzi tanszékei az Észak-Erdély visszaszerzésére indított román politikai-diplomáciai offenzíva szellemi bázisai lettek.
A nagyszebeni román és a kolozsvári magyar egyetem a háborús évek egyeteme volt. Mindkettő az 1940-44 közötti időszak meghatározó katonai, politikai eseményei és uralkodó eszmei áramlatai közegében folytatta működését Mindkét intézményben akadtak oktatók és diákvezetők, akik a szélsőséges nemzeti és faji gyűlölködés tevékeny propagátoraivá váltak. Nagyszebenben és Kolozsváron a román és magyar nacionalista ideológia képviselői, sajátos módon, egy Hohenzollern és egy Habsburg nevét viselő egyetemről hirdették saját nemzetük ősiségét, szupremáciáját és Erdély egész területére való kizárólagos jogát
A két intézmény tanszemélyzetének átfogó tudományos és erkölcsi minősítését azonban nem ezek a jelenségek határozták meg. Az oktatói kar és a diákság nagy része háborús nélkülözések között tisztességes emberi és politikai magatartással tanított, kutatott vagy tanult. A nagyszebeni egyetem professzori gárdája nagyjában-egészében az átköltöző kolozsváriakból alakult ki. (Kivéve például a magyar nyelv és irodalom tanszéket, amely nem kapott helyet a nagyszebeni bölcsészkaron.)
A kolozsvári magyar egyetem oktatói részben Szegedről és más magyarországi egyetemekről érkeztek, részben helyi, erdélyi tudományos erők voltak. Az intézmény szakmai színvonalát olyan nevek jelezték, mint Buza László nemzetközi jogász, György Lajos irodalomtörténész, Kniezsa István, Mészöly Gedeon, Szabó T. Attila nyelvészek, Berde Károly bőrgyógyász, Haynal Imre belgyógyász, Miskolczy Dezső elme- és ideggyógyász, Várkonyi Hildebrand pszichológus, Szőkefalvi Nagy Gyula matematikus, Gyulai Zoltán fizikus,. Soó Rezső biológus, Bíró Vencel és -magántanárként- Makkai László történész, László Gyula régész, Gunda Béla etnográfus. A román nyelv és irodalom tanszéken Livius Lázár és Constantin Sulica tanított, a német tanszéket az erdélyi szász nyelvész Klein Károly Kurt professzor vezette. Ebben az időszakban kezdte meg kutatómunkáját az egyetemen vagy az egyetemhez kapcsolódó más kolozsvári tudományos intézetben Entz Géza művészettörténész, Jakó Zsigmond történész és mások.
A magyar egyetem hallgatói - akiknek száma a katonai behívások, a munkaszolgálat és más háborús okok miatt elmaradt a békeévek átlagától - négy tanévet végeztek Kolozsváron, amikor az intézmény története újabb fordulópontjához érkezett. A második világháború kelet-európai záró szakaszának eseményei, az erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatás számára ismét felvetették a lét-nemlét alapkérdését.
A KOLOZSVÁRI EGYETEM 1944 ŐSZÉN
A szovjet hadsereg előretörése, a német és vele szövetséges haderők visszavonulása nyomán 1944 nyarán a front mind közelebb került Románia és Magyarország keleti határaihoz. Az augusztus 23-i bukaresti fordulat - Románia átállása a Hitler-ellenes szövetségesek oldalára - gyökeresen új helyzetet teremtett a romániai és általában a délkelet-európai arcvonalon.
Erdély északi része hadműveleti területté csak szeptemberben vált; erre az eshetőségre - főként a légitámadások elleni védekezésre - a térségben működő intézmények, így a kolozsvári egyetem is, már június-július óta előkészületeket tettek. A budapesti Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak küldött rektori felterjesztések klinikai és hallgatói óvóhelyek építéséről, az egyetemi légoltalmi bizottság üléseiről számoltak be és az intézmény vagyontárgyainak biztonságos tárolásához kértek segítséget. ,
A katonai fordulat, a délkelet-európai német front összeomlása, felgyorsította az észak-erdélyi politikai eseményeket, aktivizálta a németellenes és antifasiszta erőket. Augusztus végén Kolozsváron megbeszélések kezdődtek az Erdélyi Párt néhány vezetője, a szakszervezetek és az egyházak képviselői, valamint több tekintélyes kolozsvári értelmiségi (az egyetem tanárai közül Miskolczy Dezső, az 1944/45-ös tanévre megválasztott rektor és Haynal Imre orvoskari dékán) részvételével. A tárgyalások eredményeként létrejött Erdélyi Magyar Tanács részben Budapesten próbált közbenjárni, hogy siettesse Magyarország kiugrását a háborúból, részben pedig Kolozsváron kívánt olyan politikai és katonai helyzetet teremteni, amely a várost megkímélné a pusztulástól, és megakadályozná a tömeges kiürítést. Ugyanezt célozták az Erdélyi Párt és a Békepárt néven fellépő Kommunista Párt képviselői között megkezdődött tárgyalások is. Hasonló szellemben tevékenykedett Kolozsváron gróf Bethlen Béla, a keleti hadműveleti területek polgári kormánybiztosa is, aki szeptember 3-án foglalta el hivatalát
A katonai vezetés a kiürítési parancsot ezt megelőzően adta ki; az egyetem szeptember 2-án kapott hatósági felszólítást a fontos vagyontárgyak elszállítására a városból. Az utasítással az intézmény nem szegült szembe; néhány tanár, intézetvezető azonban egyénileg bojkottálta a tudományos kísérleti eszközök, orvosi berendezések és egyéb felszerelések Kolozsvárról való - előbb nyugat-magyarországi, majd németországi úticélú - eltávolítását Egy, a később a szombathelyi nyilas Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz került feljegyzés szerint, az egyetem röntgenintézete gépeinek elszállítását több egyetemi oktató - így Klimkó Dezső professzor - különféle kifogásokkal hátráltatta. A német katonai segédlettel történt leszerelés és csomagolás terve az első alkalommal Bethlen Béla kormánybiztos közbeavatkozása miatt hiúsult meg.
Miskolczy Dezső rektor, a budapesti VKM-hez címzett 1944. szeptember 5-i levelében a tanítás szempontjait hangsúlyozva említette meg, hogy „gondoskodnunk kell bizonyos pótolhatatlan és értékes taneszközök megőrzéséről”. Később, szeptember 21-i levelében a városban uralkodó kaotikus állapotokra hivatkozva azt jelentette, hogy „az egyetemi értékek elszállításának akadályait eddig leküzdeni nem volt módomban”. A központi sürgetést jelezte Tury Sándor Kornél kolozsvári egyetemi dékán kormánybiztosi felhatalmazása az intézmény „értékeinek és javainak elszállításával kapcsolatban felmerülő kérdések eldöntésére”. A következő rektori levél már arról számolt be, hogy 14 teherautóból álló karaván indult el Budapest felé, Krompecher professzor felügyeletével. A rakomány bombatámadásoktól és fosztogatásoktól megmaradt része 1944 telén átmenetileg Keszthelyen nyert elhelyezést.
A „tárgyi kiürítés” fogalma az egyetemi vezetés megnyilatkozásaiban szeptember elejétől figyelemre méltóan elkülönült a „személyi kiürítéstől”. A front közeledtével a tanárok és a hivatali személyzet egy része önként elhagyta Kolozsvárt. A rektor szeptember elején a minisztertől levelében még arra kért választ, hogy megtartható-e a 18-ára tervezett évnyitó. Szeptember 15-i táviratában viszont már mint tényt közli, hogy az erdélyi magyarság kérésére az egyetem a helyén marad, mert osztozni kíván az ottani magyarok sorsában, és ehhez kéri a hozzájárulást . A megelőző nap erdélyi magyar közéleti személyiségek és egyházi vezetők (köztük Teleki Béla, az Erdélyi Párt és az EMGE elnöke, Tamási Áron író, Mikó Imre és Vita Sándor országgyűlési képviselő, Nagy Géza, az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, Vásárhelyi János református püspök, Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó) levélben fordultak Miskolczy Dezső rektorhoz, hogy „az erdélyi magyarság évszázados művelődési élete folytonosságának érdekében... az öt tudománykar és az egyetemi intézetek Kolozsvárt maradjanak”. Gróf Teleki Béla külön levélben is biztosította a rektort az általa képviselt egyesületek támogatásáról, ha a karok és intézetek helyükön maradnak.
A központi országrész és Erdély között a kapcsolat mindinkább lehetetlenné vált, és a hadieseményektől sújtott egyetem klinikái, intézetei működése anyagi okok miatt akadozott, az EMGE által megígért és még szeptemberben segélyként folyósított 1 millió pengő a folyamatos üzemeltetést biztosította. Bethlen Béla kormánybiztos utasítására az egyetem októberben 2 millió pengőt kapott a Nemzeti Bank kolozsvári fiókjától, amelyből tartozását az EMGE-nek visszafizette, és többek között a Kolozsváron maradt tanárok illetményét december végéig folyósította. Jelentős késéssel, ugyancsak októberben kapta meg Miskolczy Dezső rektor Rakovszky Istvánnak, a Lakatos-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének szeptember 28-i levelét, amelyben jóváhagyólag tudomásul vette az egyetemi szenátus döntését a helyben maradásról, és a jövőre vonatkozóan a Tanács kizárólagos jogkörét ismerte el az egyetemi ügyekben. Az egyetem 1944. szeptember 17- én, a légiriadó miatt a központi óvóhelyen tartotta meg évnyitóját. Miskolczy Dezső rektor és Haynal Imre orvosi kari dékán rövid beszédei a szeretet emberek és nemzetek közötti kötelességére figyelmeztették a hallgatókat a „szélsőséges társadalombontó eszmék” ellenében. „Tiszta és igaz emberekkel nyugodtan nézhetünk szembe a rideg valósággal.” - mondta a rektor.
A kolozsvári egyetem tantestülete jórészt kereszténydemokrata és liberális eszmékhez kötődött; európai volt mind felkészültségében, mind szemléletében. Többségük egyéni kezdeményezésből, vagy az Erdélyben különösen nagy tekintélyű Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök útmutatását követve, a németektől megszállt országban zsidókat mentett; meghurcolt románok és politikai elítéltek mellett állt ki. A klinikák orvosprofesszorai az üldözötteket a betegek és sebesültek között, osztályaikon rejtegették. Az egyetem vezetése szeptember 5-i levelében a vallás- és közoktatási minisztertől erélyes szavakkal kert közbenjárást két román nemzetiségű egyetemi tanár: Sulica Szilárd és Lazar Líviusz rendőri zaklatásának beszüntetésére. • '
Az 1944 őszén Kolozsvárt elhagyó egyetemiek nagyon különböző okokból döntöttek a menekülés mellett. Néhányukat családjuk biztonságba helyezése késztette a távozásra, és gyors visszatérésük a frontharcok miatt vált lehetetlenné. Mások a magyar egyetem fennmaradásában kételkedtek, és csak 1945 elején jelentkeztek újra Kolozsváron, miután a helyzet viszonylag konszolidálódott A véglegesen távozók egy része a szélsőjobboldal híve, nyilas vagy egyéb fasiszta áramlattal rokonszenvezett. Közülük ideológiai tevékenysége és politikai működése alapján Baráth Tibor történész neve vált a legismertebbé. Baráth a „nemzetiszocialista történelemszemlélet” magyar híve és a faji alapú állameszme propagálóra 1944 őszén a kolozsvári katedrát politikusi pályával cserélte fel. A nyilas hatalomátvétel után a VKM egyetemi és tudománypolitikái ügyosztályát vezette a teljes összeomlásig, majd a visszavonuló német hadsereggel elhagyta Magyarországot Néhány kolozsvári oktató Budapesten, később Szombathelyen a nyilas kormánnyal állt kapcsolatban, és továbbra is az egyetem nevében lépett fel. A Kolozsváron maradt Tanács, a hírközlési és közlekedési kapcsolatok megszakadása miatt, ezekről az eseményekről csak 1945 elején szerzett tudomást, amikor is kizárta az egyetem kötelékéből azokat az alkalmazottakat, akik a Szálasi-kormány idején politikai tevékenységet fejtettek ki.
A kolozsvári véglegesen elhagyók között voltak olyanok is, akiknek politikai okokból nem kellett megtorlástól tartaniuk, de a hozzájuk érkező ellenőrizhetetlen hírek elrettentették őket a visszatéréstől. A magyar királyi honvédelmi miniszter 1944. november 26-i 17.120. számú rendelete például a budapesti egyetemek Németországba telepítésének szükségességét a következőképp indokolta: ,Az oroszok a kezükre jutott kolozsvári és szegedi egyetemet tanáraival, hallgatóival és anyagaival együtt elvitték Oroszországba. Ezért a magyar kormány - a német kormánnyal történt előzetes megállapodás alapján - elhatározta az egyetemek és főiskolák áttelepítését Németországba.”
Kolozsvárról, a szovjet és román katonaság 1944. október 11-i bevonulása után valóban történtek deportálások és vaktában végrehajtott utcai összeszedések, ezek azonban a maradó, főként orvosprofesszorokból álló tanszemélyzetet nem érintették (amiben valószínűleg a véletlennek is szerepe volt). A várost a romboló utcai harcoktól megőrizte az Erdélyi Magyar Tanács közbenjárására elrendelt békés katonai kiürítés. A Kolozsvárott berendezkedő szovjet katonai parancsnokság a front szükségleteit szem előtt tartva elrendelte, hogy az intézmények a helyükön maradjanak és folytassák tevékenységüket A városi közművek villany- és vízszolgáltatása, a Dermata gyár termelése, a mindinkább hadikórházzá átalakított egyetemi klinikák beteg- és sebesültellátása, és velük együtt az oktatómunka s az egyetemi élet egésze egyaránt beletartozott a rendelkezés körébe.
Az egyetem továbbműködésének engedélyezéséhez hozzájárult az illegalitásból kilépő kommunista párt több tagja is, aki a maradás ügyében közbenjárt mind az egyetemi szenátusnál, mind a szovjet katonai parancsnokságnál. Néhány nappal a magyar és német hadsereg távozása előtt háromtagú munkás- és szakszervezeti küldöttség (Balogh Edgár, Jordáky Lajos és Gheorghe Timofi) tárgyalt Miskolczy Dezső rektorral és Buza László jogi kari dékánnal. Kérték őket a helyben maradásra és az általuk képviselt szervezetek támogatását ígérték a magyar nyelvű felsőoktatás fenntartásához. Ez a megbeszélés megerősítette az egyetem vezetését a szeptember 14-i tanácsülésén hozott, megelőzően az erdélyi magyarság más társadalmi és szellemi erői által is kívánt elhatározásában.
1944 őszén nemcsak a magyar egyetemeket, hanem az erdélyi magyarság túlnyomó részét jellemezte a reményt és kételyt elegyítő várakozás. Kolozsváron a magyar közigazgatás utolsó heteiben önálló társadalmi szervezkedés indult meg, amely a város és környéke életet igyekezett átsegíteni az interregnum nehéz napjain. Önkéntes városi őrséget hoztak létre, próbálták a közellátási biztosítani. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságot helyben képviselő szovjet parancsnokság jóváhagyásával néhány nap múlva, baloldali személyek vezetésével, ideiglenes polgári közigazgatást szerveztek, amelyben román és magyar nemzetiségűek egyaránt részt vettek (A város polgármestere Tudor Bugnariu, helyettese Demeter János lett; a Kolozs megyei főispáni megbízatást idősb Teofil Vescan kapta, az alispáni tisztet Csőgör Lajos töltötte be.)
Észak-Erdély különböző pontjairól ugyanakkor nyugtalanító, sőt tragikus hírek is érkeztek: hol az újra berendezkedő román közigazgatás lépett fél brutálisan a magyar lakossággal szemben, hol a reguláris szovjet-román hadsereg mögött portyázó román félkatonai alakulatok (az ún. Maniu gárdák) követtek el embertelen atrocitásokat a magyar polgári lakosság körében. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság emiatt 1944. november 14-én eltávolította a román közigazgatást Észak-Erdélyből, és az oda csak 1945. március 13-án, Petru Groza kormányának megalakulása és a Sztálin-Groza táviratváltás után térhetett vissza. A közbeeső négy hónap alatt Észak-Erdély lakossága, az államjogi sehova nem tartozás következtében egy sajátos társadalmi, történelmi kísérlet szereplőjévé vált. A tájegység magyar és román nemzetisége, felülről vezéreltség nélkül „szabadságának formákat teremtett”: megújult közigazgatást, koalíciós politikai szervezeteket hozott létre, amelyekben különféle nemzetiségűek partneri együttműködést valósítottak meg. A kultúrában autonóm intézmények születtek; román és magyar párhuzamos iskolarendszer és tanfelügyelőség alakult; a közéletben a megyék és települések önigazgató módon, olyan nyelvpolitikát folytattak, amely nem ismerte az államnyelv fogalmát. A nacionalizmuson és az etnikai gyűlölködésen túllépő irányzatokkal szemben természetesen ellenerők is feszültek, de az észak-erdélyi önállóság rövid, spontán időszaka összességében mégis sikeres volt A Kolozsváron maradó magyar egyetem története 1944 utolsó és 1945 első hónapjaiban ebbe a bizonytalanságaival, átmenetiségével együtt is reményt keltő közegbe illeszkedett bele.
Az egyetemi tanács 1944 nyara végétől reálisan számolt Észak-Erdély és az ott működő magyar intézmények jogi-politikai helyzetében várható alapvető változásokkal. Az egyetem kiadásában 1944 októberében, azonos szöveggel angol és orosz nyelvű ismertető füzet jelent meg Erdély magyar egyeteméről. „Nem láthatjuk előre a jövőt - írja a kiadvány befejező része -, de ebben a nagy átalakulási időszakban kétségtelen, hogy a demokrácia elveinek megfelelően minden nemzetiségnek joga van saját egyeteméhez. Következésképp bármily kormányzat is jöjjön, az erdélyi román egyetem mellett Erdély nagy számú magyarságának is kell, hogy egyeteme legyen”.
Az egyetemi tanács álláspontja szerint - amelynek kidolgozásában Buza László professzor játszott meghatározó szerepet - az intézmény közjogi helyzetét 1944 őszén és telén a hadijog határozta meg. Az egyetem az Észak-Erdélyben közhatalmat gyakorló szovjet parancsnokság engedélyével folytatta működését a katonai parancsnoknak valamennyi jogi és fizikai személyre érvényes általános rendelkezéseit figyelembe véve, ugyanakkor autonómiáját megőrizve hozott intézkedéseket 1944 októberétől nem nevezte magát többé„magyar királyi” tudományegyetemnek, elhagyta hivatalos elnevezéséből az alapító I. Ferenc József nevét, eltörölte az egyetemi beiratkozás megelőzően országosan kötelező, faji diszkriminatív előírásait, és rendkívüli hallgatói minőségben megkönnyítette azoknak az egyetemre való beiratkozását is, akik a katonai behívások, munkaszolgálat s más okok miatt középiskolai érettségivel nem rendelkeztek.
A szokásos egyetemi munka felvétele, főként a tanárhiány miatt rendkívüli nehézségekbe ütközött. A tanárok nagy része nem tartózkodott Kolozsváron (15 egyetemi rendes tanár maradt a helyén; az állam- és jogtudományi karról például egyetlen professzor: Buza László). Az adminisztratív munka és a vizsgák zavartalanul folytak, a klinikák üzemeltek, de az előadások megkezdéséről az egyetemi tanács csak november 11-i ülésén hozott határozatot, miután világossá vált, hogy az eltávozott professzorok gyors visszatérésére nincs remény. (Ugyanezen az ülésen kimondták, hogy „a visszatérni szándékozó professzornak meg kell önmagát vizsgálnia: 1. vajon megelőző politikai ténykedése és életfelfogása lehetővé teszi-e, hogy annak az egyetemnek a professzoraként szolgáljon, amelynek működését a nemzetiségek- egyenjogúságának elvét valló demokratikus felfogás tette lehetővé, 2. hogy érez-e Erdéllyel és az erdélyi magyarsággal olyan lelki közösséget, hogy értük zúgolódás nélkül tud hozni szükség esetén áldozatokat is.” A tanács azt is hangsúlyozta, hogy esetleg nem tudja majd minden professzor szolgálatát igénybe venni.
Az előadásokat az eredeti tanrend alapján, de a tényleges tanerőhelyzetet figyelembe véve hirdették meg. A beiratkozott hallgatók száma 1944 decemberében 628 volt.
Az anyagi gondok is jelentősek voltak. A pengő fokozatos értékvesztése, a fűtőanyag-, élelmiszer- és más árak emelkedése miatt, a magyar államtól december 31-ig kapott összeg egyre kevesebbnek bizonyult A fűtőanyag és gyógyszerhiány, a kezelésre szoruló katonákkal és civilekkel túlzsúfolt klinikák üzemeltetését veszélyeztette.
Ezeket a problémákat súlyosbították azok a támadások, amelyek elsősorban a román nacionalista körök részéről érték az egyetemet Már október 14-én a nagyszebeni román egyetem rektora és tanácsa megjelent Kolozsváron, és Miskolczy Dezső rektort egy román csendőrtiszt útján a kora reggeli órákban felhívta, hogy jelenjen meg az egyetemen. Miután ez megtörtént, a magyar rektort felszólították a központi épület kulcsainak átadására. Ugyanakkor egy román nyelvű jegyzőkönyv is készült, amelyről utóbb kiderült, hogy szövege nem fedi teljesen a nagyszebeni rektor élőszóban tett kijelentéseit, így a magyar egyetem rektora megtagadta annak aláírását. Szemtanúk idézik fel visszaemlékezésükben ennek a látogatásnak egy másik mozzanatát „..személyesen láttunk két olyan, Szebenből visszatért professzort, aki saját kezűleg tépte le a magyar nyelvű feliratokat az egyetem egyik épületéről és lábbal tiporta azokat. Pedig ez a két professzor a legmagasabb értelmiségi körökhöz tartozott 1918 előtt, mindkettő a magyar egyetemen volt tanársegéd, és most mégis így viselkedett. Képzeljük el, hogy mi mindent követtek volna el primitív, esetleg egyénileg ténylegesen sérelmeket szenvedett emberek".
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében fellépő városparancsnok felszólítására a nagyszebeni professzorok távoztak Kolozsvárról. Az egyetem elleni támadások azonban ezzel nem értek véget, többek között néhány bukaresti és erdélyi román sajtóorgánumban folytatódtak. Ennek jellegzetes példája volt a Curierul 1944. december 15-i számában megjelent „Tisztogatás, tisztogatás ..” címet viselő írás. A cikk Rakovszky István vallás- és közoktatásügyi miniszter idézett 1944. szeptember 28-i, a helyben maradást jóváhagyó levelét közölve, azt állította, hogy a budapesti kormány, irredenta céllal „ellenállási megbízatást” adott a ma „demokratáknak tetszelgő” magyar tantestületi tagoknak.
A nagyszebeni România Nouă a demokrácia elveivel szembenállónak tartotta, hogy „egy kisebbségnek” külön egyeteme legyen. Ezzel az állásponttal a Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosság hasábjain Balogh Edgár szállt vitába, miközben egyidejűleg „eszmei nagytakarítást" sürgetett a kolozsvári magyar egyetem falain belül. Az MNSZ az egyetem demokratizálásának biztosítékát többek között új erdélyi magyar és román nemzetiségű - tanárok kinevezésében látta. Kolozs megye főispánja, Vasile Pogăceanu is 1944. december 28-i átiratában sürgette az egyetemi tanácsot hogy „az itt élő népek őszintén demokrata és kellő tudományos felkészültséggel rendelkező legjobbjaiból nevezzen ki rendes és rendkívüli tanárokat az egyes karokra.” Az egyetemi tanács véleménye ezekről a felhívásokról az volt, hogy egyrészt jogi akadályok állnak a gyors kinevezések útjába, másrészt a jelölteknek elfogadás előtt szabályos tudományos rostán kell átesniük. Mindezek alapján a tanács a második félévre néhány új előadói megbízásra látott lehetőséget.
A kolozsvári magyar egyetem 1944-1945 fordulóját a pusztítás és rom takarítás, a támadás és támogatás, a bosszú- és szolidaritásérzés vegyes-ellentétes erdélyi közegében élte át 1944 decemberében teljes bizonytalanság uralkodott a tekintetben, hogy mi lesz az egyetem további sorsa. Nemcsak a tantestület maradó tagjai és a diákok, hanem az egyetem ügyével és a nemzeti egyenjogúság gondolatával rokonszenvezők tágabb tábora is feszülten figyelt környezetük ezzel kapcsolatos közelebbi és távolabbi eseményeire. Az erdélyi soknemzeti együttélésen való munkálkodás szükséglete és a várakozás érzése hatotta át a rektor 1944. december 2-i doktoravató beszédét is, amelynek végén a mélyen katolikus Miskolczy a jó hír reményének adventi képét villantotta fel hallgatósága előtt Az az örömhír azonban, amely a magyar egyetem létét megerősítette még egy ideig váratott magára. Az intézmény fennmaradásáról és annak feltételeiről végül is az 1945-ös esztendő politikai harcai döntöttek.
A DÖNTŐ ÉV: 1945
Észak-Erdélyben 1944-45 telén az egyetem ügye mindinkább jelképpé és a magyar-román együttélés egyik próbakövévé vált. Az erdélyi magyar társadalom különféle rétegei és szervezetei egységesek voltak abban, hogy nemzetiségüknek joga van a felsőszintű anyanyelvi oktatáshoz. Azok az észak-erdélyi román közéleti személyiségek (pl. Teofil Vescan egyetemi tanár, a Kommunisták Romániai Pártjának észak-erdélyi megbízottja, Vasile Pogăceanu Kolozs megyei főispán, Livius Lazăr jogász, egyetemi tanár), akik a kérdésben véleményt nyilvánítottak, ezt az igényt többnyire elismerték. Ők azonban általában a régi egyetemtől független, új alapokon képzelték el a magyar oktatás megszervezését; illetve emellett a nagyszebeni román egyetem mihamarabbi kolozsvári visszatérését szorgalmazták. A kolozsvári román egyetemi oktatás ügye érthetően egyre jobban foglalkoztatta a román közvéleményt A halogatás azonban, mint azt Teofil Vescan is egy írásában megállapította, nem a magyar egyetem hibájából következett be (amely ebben az időszakban tett először javaslatot a kolozsvári egyetemi épületek megosztására), hanem a működésmegkezdés alapvető politikai koncepcionális bizonytalanságát mutatta.
Változatos, egymással gyakran szögesen ellentétes vélemények fogalmazódtak meg ekkor Erdélyben és Bukarestben arról, hogy milyen szervezeti formában valósuljon meg a kolozsvári egyetemi oktatás. Párhuzamosan két egyetem működjön-e a városban, és ha igen, hogyan birtokolják a meglévő épületeket. Közös kétnyelvű egyetem jöjjön-e létre, (s ha igen: átmenetileg-e vagy végleges jelleggel, illetve Kolozsvárott csak egy (román vagy magyar) egyetem működjön és a másik nemzetiségé (esetleg) egy másik városban kapjon helyet stb.? Az átmeneti helyzet bizonytalanságából is következett, hogy az egyéni vélemények gyakran nem kristályosodtak ki egyértelmű testületi állásfoglalássá sem Észak-Erdélyben (az Országos Demokratikus Arcvonal nevű baloldali politikai tömörülés Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságában, illetve Kolozs megye és város autonóm testületeiben) sem Bukarestben, a román kormányzatban és az egyes romániai pártok (köztük a kommunista párt) vezetésében. Nemegyszer néhány nap leforgása alatt cserélődtek hivatalos vagy annak tetsző állásfoglalások. Az MNSZ lapja, a kolozsvári Világosság 1945. január 9-i számában Balogh Edgártól közölt írást „Erdély egyeteme" címmel. A cikk „a faji önzés és a nemzeti kizárólagosság" ellenében lényegében a közös egyetem gondolata mellett foglalt állást, amikor így fogalmazott „Adassék végre Erdély egyetemén Erdély fiainak alkalom a tudományos összefogásra! Vonjuk be az egyetemre mindazokat, akik itt helyben a demokratikus fejlődés szellemi képviselői, s teremtsük meg végre az együttműködést a román és magyar tudomány művelői között.”
Tíz nappal később látott napvilágot az észak-erdélyi napilapokban Pogăceanu Kolozs megyei főispán rendelete az egyetemi oktatás átszervezéséről. A rendelet, amely az ODA álláspontját is tükrözte, a magyar egyetemet egyesítette az ugyancsak Kolozsváron működő Mezőgazdasági Főiskolával, és az összevont intézmény élére a főiskola addigi rektorát, Farkas Árpádot nevezte ki. Vele párhuzamosan román egyetemet létesített, s a karok élére baloldali román személyiségeket nevezett ki (pl. Tudor Bugnariut, Iuliu Deheleanut, Livius Lazărt, Teofil Vescant). Különösen két elem figyelemre méltó - a végül is papíron maradt - főispáni rendeletben: az egyik az, hogy a magyar egyetem átszervezését a jogfolytonosságra hivatkozva, magyarországi és erdélyi tanárok bevonásával kívánta végrehajtani; másrészt, hogy egy új erdélyi román egyetemet alapított, a folyamatosan működő nagyszebeni mellett
A kolozsvári egyetemi oktatás körüli zavart csak fokozta az 1945. február 7- én megjelent Nemzetiségi Statútum, amely a két világháború közötti romániai kisebbségi jogi szabályozáshoz képest ugyan előrelépést jelentett; az adott észak-erdélyi nemzetiségi viszonyok fejlettségétől azonban lényegesen elmaradt A Statútum a dél-erdélyi állapotokat tartotta szem előtt, és nem vett tudomást az Észak- Erdélyben fennmaradt, és az autonóm fejlődés néhány hónapos időszakában megőrződött nemzetiségi intézményekről. Így 22. cikke kilátásba helyezte, hogy „a szükségletekhez képest, illetve a hallgatók nemzetiségi megoszlásának figyelembevétele mellett a kolozsvári tudományegyetem jogtudományi és bölcsészeti karán magyar és német nyelvű tanszékek létesítendők.” Ebben az időszakban nemcsak megszakítás nélkül teljes magyar nyelvű egyetem és mezőgazdasági főiskola működött Kolozsváron, hanem az erdélyi kétmilliós magyarság is nagymértékben elkötelezettje volt az önálló magyar egyetem gondolatának. A Statútum megfogalmazása ellen foglalt állást nemcsak a működő magyar egyetem tanszemélyzete, alkalmazottainak szakszervezete és diákegyesülete, hanem többek között a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete, a Magyar Népi Szövetség az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) és a magyar egyházak képviselői is. Jellegzetes megnyilvánulás volt a Szociáldemokrata Párt Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságáé, amely már 1944. december 20-i levelében a párt bukaresti Központi Végrehajtó Bizottsága tudomására hozta a nemzetiségi törvénytervezettel (így az egyetemi passzussal) kapcsolatos kritikáját: „Minden állampolgárnak joga van arra, hogy a legmagasabb műveltséget is megszerezhesse, és az államot alkotó minden nemzetiségnek elvitathatatlan joga, hogy a legmagasabb egyetemi tudást is saját anyanyelvén szerezhesse meg.”
A Magyar Demokrata Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete 1945 február 1-jén, majd február 26-án emlékiratban foglalt állást a magyar egyetem demokratizálása és önállósága, valamint a kolozsvári román tudományegyetem megszervezése mellett. Hasonló tartalmú volt a kolozsvári egyetem alkalmazottainak memoranduma is.
A baloldali irányzatú Magyar Népi Szövetség vezetői, köztük a kommunista párt erdélyi tagjai is, kevésnek találták a Nemzetiségi Statútum ígéretét magyar és német nyelvű tanszékek létrehozására. Csak elvétve akadt körükben olyan ismert nevű személyiség, aki a teljes magyar nyelvű egyetemi oktatás ellen foglalt volna állást (Nagy István író, a KRP Kolozs megyei bürójának gyűlésén 1945 elején úgy nyilatkozott, hogy nincs szükség magyar egyetemre mindaddig, „amíg nincs elegendő számú demokratikusan gondolkodó tanár”. Ezt a nézetet a helyi párt büró tagjainak többsége elutasította, többek között a folyamatosan működő nagyszebeni román egyetem tanszemélyzetében uralkodó jobboldali és szélsőjobboldali eszmékre utalva. Szemben az észak-erdélyi kommunistákkal, a KRP vezetői közül néhányan - így a Moszkvából nemrég hazatért Ana Pauker, és Vasile Luca (Luka László) - értetlenül fogadták az önálló magyar egyetem követelését A pártösszekötő Nicolae Goldberger (Goldberger Miklós) és Teofil Vescan útján Kolozsvárra küldött üzeneteikből úgy tetszett, hogy a kommunista párt vezetése - miközben bázisa szélesítésére törekedett az országban - nem kívánta egy olyan döntés kockázatát vállalni, amely, megítélésük szerint a román közvélemény jelentős része előtt népszerűtlen volt. Pauker és Luca 1945 elején a visszatérő nagyszebeni román egyetem keretében képzelte el egy-két magyar tanszék felállítását
1945. február 6-án a kolozsvári Magyar Tudományegyetemen megbeszélést tartottak az egyetem ügyéről a tanári kar tagjai és több észak-erdélyi magyar és román közéleti személyiség részvételével. Az egyetem, az MNSZ, az Erdélyi Múzeum Egyesület a magyar egyházak és más intézmények, szervezetek képviseletében Balogh Edgár, Bíró Vencel, Demeter János, Farkas Árpád, Jordáky Lajos, Miskolczy Dezső, Sándor Imre, Sáry János, Szabó T. Attila, Vásárhelyi János egyértelműen a két önálló magyar és román egyetem léte mellett foglalt állást Kolozsváron. Szóba került a tanszemélyzet állampolgárságának és az épületek birtoklásának kérdése is, amely körül még hónapokon át parázs viták folytak. Szabó T. Attila a nem erdélyi (1940 után Magyarországról érkezett) tanárok maradásának szükségességét hangsúlyozta. Miskolczy Dezső rektor felolvasta az egyetemi tanács 1945. január 27-i elvi javaslatát az egyetemi épületek és értékek felosztására vonatkozóan. A román felszólalók közül Vistor Pop és Julian Chita, elismerve a magyar egyetem jogosultságát, az észak-erdélyi románságnak azt a hasonlóan jogos igényét tolmácsolták, hogy Kolozsváron minél hamarabb megkezdődjön a román nyelvű egyetemi oktatás. Teofil Vescan, a KRP észak-erdélyi megbízottja tájékoztatást adott az egyetem ügyében lefolytatott bukaresti és nagyszebeni megbeszéléseiről. Vescan szerint sem a nemzeti kisebbségek minisztériuma, sem a KRP, illetve az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) vezetése nem vállalkozott döntésre a kérdésben, hanem a helyben folyó közvetlen tárgyalásoktól várják a kibontakozást. Nagyszebenben az egyetemi és más román testületi képviselők állásfoglalása az volt hogy „l. Kolozsvárt csak az I. Ferdinánd egyetem folytathatja működését; 2. a magyarságnak joga van az egyetemhez, de az egyetem székhelyének olyan terület középpontjában kell lennie, ahol a magyarság önálló tömbben él.” (Utalás a Székelyföldre, illetve Marosvásárhelyre; elvonatkoztatva - többek között - attól a ténytől, hogy 1945-ben Kolozsvár lakossága több mint 80%-ban magyar nemzetiségű volt)
Vescan az elhangzott és ismertetett magyar és román elképzelésekkel szemben egy kétnyelvű kolozsvári egyetem mellett érvelt amelyben a professzorok mindkét nyelven tartanának előadásokat és felváltva töltenének be vezető tisztségeket
Az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága a terület különállásának időszakában tényleges kormányzatként intézte a terület gazdasági kulturális és egyéb ügyeit Ezért is nagy figyelem kísérte az ODA február 12-13-i észak-erdélyi értekezletét, amely a kulturális bizottság előterjesztésében megvizsgálta a magyar és román egyetem ügyét. A bizottság - ideiglenes jelleggel - közös egyetem felállítását javasolta. A tervezet mellett, a KRP álláspontját is képviselve, főként Nicolae Goldberger és Petre Moldovan Szolnok-Doboka megyei ispán érvelt A bizottság álláspontjával szemben, a külön román és magyar egyetem gondolata mellett, többek között Csőgör Lajos Kolozs megyei alispán és Andris Zoltán lelkész foglalt állást A konferencia végül is a kétnyelvűség mellett döntött, amikor elhatározta „mind a román egyetemi oktatás megkezdését, mind a magyar egyetemi oktatás folytatását egy közös kolozsvári egyetem keretében, amelyből alakuljon ki, amikor ez gyakorlatilag lehetséges lesz, és azt az egyik fél megindokoltan kérni fogja, két különálló egyetem Észak-Erdélyben.”
Miközben a sajtóban, a pártok és szervezetek politikai fórumain és a testületi döntésekben különféle állásfoglalások láttak napvilágot a kolozsvári felsőoktatás megszervezéséről, a városban folytatta tevékenységét a magyar tudomány egyetem. A második félév kezdetén 856 fő volt a beiratkozott hallgatók száma, közülük a Világosság közlése szerint 605 kapott tandíjkedvezményt; a diákjóléti hivatal 113 489 pengő értékű segélyt nyújtott a hallgatóknak A front Nyugat-Magyarországra húzódásával és a közlekedési viszonyok némi javulásával egyre több tanár tért vissza az egyetem székhelyére: Gunda Béla néprajztudós, Klimkó Dezső sebész, Ludány György biológus, László Gyula régész, Szász István jogász professzor és mások. 1945 első hónapjai az egyetemi élet újrapezsdüléséről tanúskodtak: tudományos pályatételeket írtak ki valamennyi karon, az egyetemi professzorok ismeretterjesztő és szaktudományos előadásokat tartottak a város érdeklődő közönsége számára; újra megnyitotta kapuit a kolozsvári egyetemi könyvtár.
1945. március 6-a, a Petru Groza kormány megalakulása Észak-Erdély, az ott működő magyar intézmények, köztük az egyetem történetében is új fejezet kezdetét jelentette. Sztálin, a baloldali Groza-kabinet támogatására beleegyezett „a román kormány adminisztrációjának Erdélybe való bevezetésébe”. Ez a lépés az általános nemzetközi megítélés szerint nem a román állam határainak véglegesítését jelentette, mert ennek eldöntése az előkészületben levő párizsi békeszerződés feladata volt A területi kérdéseket rendező Külügyminiszterek Tanácsában 1945-ben a nyugati hatalmak, elsősorban az amerikai küldöttek lehetségesnek, sőt kívánatosnak tartottak bizonyos, Magyarország javára teendő határ-kiegészítést. Annak ellenére, hogy a román jog hatálya csak hónapok múltán terjedt ki maradéktalanul az észak-erdélyi területre, és a határvonal nemzetközi jog szerinti megerősítése még később, 1947-ben, Párizsban következett be, a kolozsvári egyetem ügyét 1945 márciusától Bukarest valójában romániai belpolitikai oktatáspolitikai kérdésként kezelte.
Az egyetemre (és általában a nemzetiség helyzetére) vonatkozó román kormányzati döntéseket azonban folyamatosan nemzetközi szempontok is befolyásolták: az anyanemzet államával, Magyarországgal való kapcsolatok javításának szándéka és az az igyekezet, hogy a párizsi békeértekezlet előkészítő tárgyalásain a román nemzetiségpolitika kedvező vonásait dokumentálják (Tatărescu külügyminiszter például ezen a nemzetközi fórumon hangsúlyozta a magyar egyetem létét Romániában. Emellett a nagyhatalmak is intették Romániát a humánum elveinek megfelelő nemzetiségpolitika folytatására - ez azonban nemzetközi garanciális rendszer nélkül nem bizonyult sem tartósnak sem hatékonynak)
1945 márciusától felgyorsultak az egyetem jövőjére vonatkozó tárgyalások. Március 21-én a Magyar Népi Szövetség kolozsvári székházában a magyar intézmények képviselőinek részvételével tartottak tanácskozást . Ezen Demeter János adott tájékoztatást arról az emlékiratról, amelyet a Groza-kormány kolozsvári tartózkodása alkalmával terjesztettek elő. Ebben külön pont tárgyalta „a romániai magyarság kulturális kívánságait, így a Kolozsvárt működő egyetem megtartását, és a régóta kívánt és a Székelyföld különleges kívánalmainak megfelelő műegyetem felállítását." (Kiemelés J. R.)
Április 11-én és 12-én kétnapos látogatást tett Kolozsvárt a nagyszebeni I. Ferdinánd egyetem küldöttsége, az új rektor, Emil Petrovici vezetésével. A román egyetem küldötteit Miskolczy Dezső rektorral és Buza László rektorhelyettessel az élén, a magyar egyetemi tanács és a diákság fogadta. Az elhangzott köszöntők mindkét részről - különböző hangsúllyal ugyan-, de az együttélés erdélyi követelményéről; a nemzeti egyenjogúságról és a megegyezés készségéről szóltak. Az autonómiát kölcsönösen tiszteletben tartó, új szellemű együttélés gondolatát diákgyűlés erősítette meg. A közeledés szándéka tükröződött abban az együttműködési megállapodásban is, amelyet a két egyetem diáksága kötött 1945. április 16-án. Az ünnepélyes kapcsolatfelvétel után egy másik fórumon, a már nehezebbnek ígérkező tartalmi kérdések megvitatására került sor. Április 16-án és 17-én az Országos Demokrata Arcvonal kezdeményezésére és közvetítésével tanácskozás zajlott le, amelyen Aurel Potop oktatásügyi államtitkár elnökölt; az ODA részéről Vasile Luca, Teofil Vescan, Pásztai Géza és David Prodan vett részt. Az I. Ferdinánd Egyetemet Emil Petrovici, Constantin Daicoviciu és Alexandru Roşea képviselte; a magyar egyetem erdélyi (1940 előtt román állampolgár) professzorai közül Balogh Ernő, Csőgör Lajos és Jordáky Lajos volt jelen a megbeszélésen.
A felsorolt személyekből bizottság alakult, amely tárgyalásai végén határozatot fogadott el. Ennek legfontosabb elvei a következők voltak: az I. Ferdinánd Egyetem Nagyszebenből visszatér Kolozsvárra; ezzel egyidejűleg kolozsvári székhellyel „magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem” létesül; a román egyetem azokba az épületekbe tér vissza, amelyeket 1940 előtt elfoglalt; a magyar egyetem a volt Mária Királynő Líceum épületében nyer elhelyezést; az egyetemi könyvtár közös birtokú lesz. A felsoroltakon kívül a megállapodás még egyéb részletkérdéseket is érintett, átmeneti vagy végleges jelleggel.
A magyar közvéleményben vegyes volt a visszhang: az értékelésekben keveredett az elégedettség és csalódás. Az Erdély című szociáldemokrata lap „Magyar egyetem Kolozsváron” című vezércikkében méltatta az eseményt: „..a megállapodás óriási haladást jelent a múlttál szemben, amikor hol a románságnak, hol a magyarságnak nem volt egyeteme Erdély területén.” Az épületek ügyéről - a Mária Királynő Líceum befogadóképessége az I. Ferdinánd Egyetemnek átadandó Központi épület 40%-át tette ki, ugyanakkor ezt írta: „Nem csinálunk titkot belőle, hogy a megállapodást nem tartjuk a legideálisabbnak. Lehetett volna olyan megoldást találni, amely minden szempontból dokumentálta volna a nemzetek közötti megértést, egyenlőséget és testvériséget.” A Magyar Tudományegyetem tanácsa elégedetten nyilatkozott arról, hogy „Kolozsváron a magyar nyelvű állami egyetem működése biztosítva van, mély hálával mond köszönetet mindazoknak, akik ezt lehetővé tették”. A tanács ugyanakkor tényként rögzítette, hogy „ez a megállapodás, legalábbis egyelőre, kizárni látszik annak lehetőségét, hogy a magyar nyelvű román állami egyetem a román nyelvű egyetemhez hasonló méltó keretek közt fejthessen ki működést”. A testület megállapította, „hogy a magyar nyelvű román állami egyetem megszervezésének ügye hatáskörén kívül került, azt a missziót, amelyet 1944 szeptemberében vállalt, betöltötte, s ezután csak a működő egyetem folyó ügyeinek intézésére szorítkozik”.
Az egyetemi tanácsot néhány nap múltán Teofil Vescan részletesen tájékoztatta az egyetem szervezésének előkészületeiről és benne a működő egyetem tanárainak részvételéről. Ennek tudható be, hogy a következő, április 25-i tanácsülés bizakodóbb hangnemben tért vissza az ODA keretében született megállapodásra.
A Magyar Népi Szövetség 1945. május 6-13-a között Kolozsváron tartotta első kongresszusát, amelyen Petru Groza miniszterelnök is részt vett. A nagygyűlésen sok szó esett oktatásügyi kérdésekről. A vitát összefoglaló határozatok felsőoktatással foglalkozó része többek között egyetemet alapító jogszabályt sürgetett, valamint az épületek és a tanári kinevezések ügyének minden érintett számára kielégítő megoldását szorgalmazta.
Május 29-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben a 406. és 407. rendelettörvény, amely a nagyszebeni egyetem Kolozsvárra való visszatérését és egy magyar előadási nyelvű egyetem („Universitatea cu limba de predare maghiară”) létesítését foglalta jogszabályba június 1-jei hatállyal. A két rendelettörvény az április 16-17-i kolozsvári tárgyalásokat követő megállapodásra épült A magyar egyetemet megalapító okirat (a 407. trv) nem hagyott kétséget afelől, hogy a működő kolozsvári egyetemtől független, új intézmény létesítéséről van szó. Néhány megfogalmazása azonban pontatlan volt, illetve ellentmondott az áprilisi kolozsvári megállapodásoknak, ami további zavar és viták forrásává vált A jogszabály az orvostudományi és természettudományi kar épületigényét valójában teljesen figyelmen kívül hagyta. Míg a kolozsvári megállapodás úgy fogalmazott, hogy az „Az új klinikák... a magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem használatára bocsáttatnak a magyar egyetem épületeinek berendezéséig”, a törvényrendelet már megelégedett annak kimondásával, hogy „A kolozsvári Ferdinánd Tudományegyetem támogatni fogja a magyar előadási nyelvű tudományegyetemet, befogadja a természettudományi és orvostudományi kar hallgatóit, hogy laboratóriumi és klinikai gyakorlataikat az ő laboratóriumaiban és klinikáin végezzék”.
Az értelmezés körüli gondokat növelte, hogy a jogszabály nem tért ki a magyar állampolgárságú (vagyis 1940 előtt nem román állampolgár) tanárok foglalkoztatására, pedig a magyar nemzetiség álláspontja egységes volt abban, hogy a magyarországi tanárok nélkül elképzelhetetlen életképes egyetemet fenntartani. Ilyen értelemben nyilatkozott pl. az MNSZ kongresszusa; a volt magyar egyetem román állampolgárságú tanárai (Kristóf György, Balogh Ernő, Bíró Vencel, György Lajos, Szabó T. Attila) szolidaritásuk jeléül kijelentették hogy kollégáik alkalmazása nélkül nem vesznek részt az egyetem további működésében.
E kérdések megvitatására, az MNSZ kongresszusán összegzett kívánságokkal Csőgör Lajos alispán utazott Bukarestbe. Tárgyalásai eredményeként a Nemzetnevelésügyi Minisztériumban döntés született arról, hogy az MNSZ javaslatára egy háromtagú bizottságot (Csőgör Lajos, Demeter János, Jancsó Elemér) neveznek ki a magyar tannyelvű egyetem ügyeinek további intézésére; az egyetem céljaira 350 millió lej rendkívüli segélyt folyósítanak; biztosítják az oktatás folyamatosságát, a Kolozsvárt működő egyetem befejezheti nyári vizsgáztatásait és a román állam érvényesnek ismeri el azokat
Az 1944 őszén Kolozsváron maradt magyar egyetem tanácsának hatásköre jogilag 1945. június 1-jén szűnt meg. A 407-es számú rendelettörvény értelmében ugyanez az időpont a magyar előadási nyelvű (később Bolyai Jánosról elnevezett) román állami egyetem létrehozásának dátuma. A tevékenységét beszüntető egyetemi tanács tagjai június 3-án tartották utolsó összejövetelüket. Ezen, ahogy a június 30-i évzáró ünnepélyen is, az egyetem vezetése úgy búcsúzott, hogy tagjai egyben felajánlották további tudományos szolgálataikat az újjászerveződő egyetemnek. A leköszönő rektor beszédének vezérgondolata: az egyetemi önkormányzat folyamatosságát jelző díszes láncot a tanács tagjai ugyan nem adhatják tovább, de bíznak az új egyetem szervezőiben és munkájukkal, életükkel osztozni kívánnak az erdélyi magyarság sorsában. Csőgör Lajos szervező bizottsági elnök válasza egy kivételes erkölcsi és szellemi teljesítmény elismerésével kezdődött: „.. .köszönöm a professzor urak munkáját, melyet egyetemünk érdekében kifejtettek, köszönöm az egész romániai magyarság nevében, hogy vállalva minden kockázatot velünk maradtak és lehetővé tették, hogy a kolozsvári magyar felsőoktatás történetét a most záródó esztendővel gazdagíthattuk. Mert nyíltan meg kell mondanunk, hogy csak az Önök révén volt itt magyar egyetem a felszabadulás óta és egyetemünk a jövőben sem képzelhető el az Önök munkája és tudományos múltja nélkül.”
Míg a június az egyetemek életében általában a munka befejezését és a pihenés kezdetét jelenti, az új magyar egyetem szervezőinek tevékenysége valójában ekkor kezdődött el. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium 1945. május 29-i határozatával létrehozott szervező bizottság a tanszemélyzet kinevezéséig ideiglenes egyetemi tanácsként működött Az orvostudományi kar vezetését Csőgör Lajos (a bizottság elnöke), a jog- és közgazdaságtudományi karét Demeter János, az irodalom- és bölcsészettudományi karét Jancsó Elemér látta el; a természettudományi kar vezetésére a bizottságba kooptált Tulogdy Jánost kérték fel.
A román egyetem vezetése „jogilag és egészében” a kolozsvári egyetemi épületeket 1945. június 5-én vette át. (A részletes leltári átvétel épületenként később történt meg.) Az átadási jegyzőkönyvet a központi épület Kogălniceanu (volt Farkas) utcai rektori szobájában írták alá a magyar egyetemet ideiglenesen vezető bizottság és az I. Ferdinánd egyetem tanácsának képviselői. Ugyanekkor a két egyetem vezetése arról is megállapodott, hogy a jövőben együttműködnek a „valóságos szükségletek” és a „demokratikus méltányosság” igényei szerint
Ilyen igények tulajdonképpen már az aláírás pillanatában jelen voltak: elsősorban a magyar orvostudományi kar elméleti intézeteinek és klinikáinak, valamint a két egyetem természettudományi karának elhelyezése volt teljesen bizonytalan. A kérdés megvitatására június 10-12. között egyeztető tárgyalások zajlottak le Bukarestben az I. Ferdinánd Egyetem és a magyar egyetem küldötteinek részvételével. Magyar részről a megbeszélésen a hármas szervező bizottság, valamint Venczel József és Nagy Géza szakértők vettek részt; az MNSZ-t Bányai László képviselte.
A bukaresti megbeszélés lényegében eredménytelenül végződött. A román egyetem tanácsa egyetlen kolozsvári épületét sem volt hajlandó - ideiglenesen sem - a magyar egyetem használatára átadni; csupán az ideg- és elmegyógyásza ti, valamint a szemészeti klinikai épületek közös használatába egyezett bele. Az általa javasolt többi épület - néhány magánszanatórium, a városi mentőállomás és egy leányinternátus épülete-, mint néhány nappal később egy szakértői bizottság a helyszínen megállapította, teljesen alkalmatlan volt elméleti és klinikai tevékenység folytatására. Így a valóságban napokon belül érvényét veszítette az a részmegállapodás is, amelyet Bukarestben a két orvostudományi kar elhelyezéséről, az említett épületek beszámításával kötöttek.
A magyar szervezők igyekezete, hogy a megoldást - engedmények árán is - Kolozsváron találják meg, nem járt sikerrel. Ebben a helyzetben vetődött fel először az a gondolat, hogy az egyetem orvostudományi kara Marosvásárhelyre költözzön. Az ötlet erősen felkavarta a kedélyeket a magyarság körében. Nem kevés vitát váltott ki mind politikai, mind szakmai célszerűségi szempontból; voltak akik Kolozsvár „magyartalanításának” első lépését látták benne, mások a Székelyföld fejlesztésének esélyét is latolgatták. A költözésnek - amely valóban a magyar egyetem megosztását, a jogegyenlőség sérelmét, a „gáncstevők erőre kapását” jelentette - tulajdonképpen nem volt alternatívája. A szervezők kényszer alatt cselekedtek; a kolozsvári elhelyezés lehetetlenné válása után, az új egyetem mihamarabbi megnyitása érdekében az egyetlen lehetséges megoldást fogadták el.
Hasonlóan megalázó helyzetben voltak a magyar egyetemek az egyes kolozsvári tanépületek, klinikák és felszerelési tárgyak leltári átadása alkalmával. (Az I. Ferdinánd Egyetem tulajdona lett végül is valamennyi - szám szerint 42 - tan-, klinikai és laboratóriumi épület, amelyet a Magyar Tudományegyetem 1945 júniusáig használt.) Néhány vezető román politikus kifejezett igénye volt, hogy az átvétel rendben, zavar nélkül bonyolódjon le; és Emil Petrovici rektor is külön körözvényben intette munkatársait a kollegiális együttműködés szükségességére, míg a magyar egyetem elhelyezése véglegesen meg nem oldódik. Ennek ellenére, az átadásról készített feljegyzésekben a magyar tan- és segédszemélyzet gyakran számolt be sértő bizalmatlanságról vagy bántó ellenségességről román intézetvezetők és professzorok részéről. (A korábbi megállapodással ellentétesen az 1940 utáni beszerzésű tárgyakat visszatartották, magyar szakembereket a laboratóriumi munkavégzés lehetőségétől elzártak stb.)
A magyar tannyelvű egyetem szervezői a nemzeti elfogultság jeleit tapasztalhatták több kérésük hivatalos kezelésében is, annak ellenére, hogy befolyásos és tekintélyes román személyiségek támogatták az egyetem ügyét. Köztük elsősorban Petru Groza miniszterelnök, akinek kulcsszerepe volt olyan döntésekben, mint a magyar állampolgárságú professzorok alkalmazása, az orvosi kar marosvásárhelyi elhelyezésére alkalmas épületek kiutalása, stb. Megértést és segítséget tapasztaltak a szervezők Ştefan Voitec oktatási miniszter, Dumitru Bagdasar egészségügyi miniszter részéről, valamint olyan román tudósok tanárok oldaláról, mint Emil Petrovici rektor, Teofil Vescan professzor és Constatin Parhon akadémikus, aki az egyetem tanszékeinek számát, nevét és tanszemélyzeti keretét megállapító szakértői bizottságban vett részt. Az említett bizottság javaslata, valamint a magyar egyetem vezetésének ehhez fűzött észrevételei alapján, a Hivatalos Közlönyben augusztus 1-jei dátummal, miniszteri rendelet jelent meg a magyar egyetem kari és tanszéki felépítéséről. Ezt követte augusztus 3-i dátummal egy minisztertanácsi határozat közzététele, amely a magyar orvostudományi kar elhelyezésére kijelölt marosvásárhelyi volt kadetiskola épületének átadásáról rendelkezett.
A jogszabály közzététele után hozzá lehetett látni az olyan elhúzódó problémák megoldásához, mint a tanári besorolások kérdése, illetve a majdani egyetem céljait szolgáló épületek átalakításának költségvetési meghatározása. A magyar egyetem tanszemélyzete kinevezés és fizetés nélkül volt; utoljára 1945 áprilisában és májusában kapott minimális havi segélyt; a magyar állampolgárságú tanárok továbbra sem tudták, hogy maradhatnak-e a következő egyetemi évre. Hiányoztak a szükséges anyagi alapok azoknak a kolozsvári és marosvásárhelyi épületeknek az átalakításához, amelyek eddig nem egyetem céljait szolgálták. A fizetés nélkül maradt magyar állampolgár egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók megsegítésére Márton áron püspök egyháza pénzügyi támogatását ajánlotta fel; az MNSZ a júniusban alapított Petőfi Alapból kívánta őket támogatni.
Petru Groza miniszterelnök 1945 júliusában hozzájárult 30 magyar állampolgárságú egyetemi tanár alkalmazásához a magyar egyetemen; kinevezésük azonban - mint az egész személyzet kinevezése és besorolása is - még hónapokat váratott magára. A késéshez, a szokásos hivatali gáncsoskodáson túl hozzájárult az a belpolitikai válság is, amely Bukarestben a király és a baloldali kormány között robbant ki. Az ún. alkotmányválság idején az uralkodó passzív ellenállásba vonult és megtagadta törvényrendeletek aláírását.
A magyar tannyelvű egyetem rektori teendőivel megbízott Csőgör Lajos, aki emellett még az orvosi kar dékánja is volt, 1945 őszét váltakozva Kolozsváron és Marosvásárhelyen töltötte feszített ütemű szervező munkával. Marosvásárhelyen az egyetemi célokra kijelölt katonai iskola épületeinek átvétele szeptember 16-án történt meg. Úgyszólván a semmiből kellett néhány hónap alatt működőképes orvostudományi fakultást: klinikai és elméleti intézeti együttest létrehozni. Közben a rektor két közeli munkatársa, az erdélyi magyar értelmiség két kiváló felkészültségű személyisége: Venczel József szociológus, statisztikus és Nagy Géza nyelvész, az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, rövid kolozsvári megszakításokkal szinte folyamatosan Bukarestben tárgyalt az egyetem működési feltételeit biztosítandó.
Az egyetem ügye egyike volt azoknak a kérdéseknek, amely mögé a romániai magyar társadalom és annak értelmisége csaknem egyöntetűen sorakozott fel. A három legtevékenyebb szervező személye jelképes is lehet e tekintetben. A marxista meggyőződésű, kommunista párttagként 1944 őszétől fontos helyi közéleti szerepet betöltő Csőgör Lajos; a Márton Áron püspök környezetébe tartozó katolikus Venczel József; és az erdélyi protestáns demokratikus hagyományokat követő Nagy Géza szoros együttműködést valósított meg egy színvonalas egyetem és a nemzeti egyenjogúság reményében.
Ez az összefogás, éppúgy, mint a rektor kiállása az Erdélyben maradt magyar állampolgár tanárok alkalmazása ügyében, azonban nem mindenkinek tetszett. A kommunista párt néhány befolyásos kolozsvári képviselője, így az MNSZ-ben is tisztséget viselő Bányai László - Csőgor Lajost, mint a reakcióst bélyegezte meg, aki „nem a pártot képviseli az egyetemen, hanem az egyetemet a pártnál”. Az 1945-46-os tanévben meg különféle világnézetű emberek kaphattak katedrát a kolozsvári egyetemen; az elbírálás szempontjai között a tudományos és pedagógiai alkalmasság nem került az utolsó helyre. Ennek jegyében az egyik filozófiai és a pedagógiai tanszék szervezésekor Gaál Gábor, a marxista Korunk volt szerkesztője támogatta a teológián is oktató Tavaszy Sándor és Imre Lajos professzorok kinevezését; és ellenezte a kellő szakmai felkészültség nélküli, inkább politikai indíttatású, önjelöltek egyetemi alkalmazását. A későbbi ideológiai boszorkányüldözés és politikai kiszorítás előjelei azonban már ebben az egyetemi évben is megmutatkoztak. A Világosság 1946. január 31-i száma „Reakciós csoport nyílt támadása a magyar népi egység ellen” című írásában megbírált személyek között találjuk Nagy Géza nyelvész és Asztalos Sándor jogász egyetemi oktatókat.
1945 őszének vitái azonban még döntően nem e kérdésekről, hanem szervezési és működési alapfeltételeinek biztosításáról zajlottak. A 407-es rendelettörvény hiányai és pontatlanságai miatt az egyetem hónapokon át jogi és pénzügyi bizonytalanságban élt. Ennek következményeit csak súlyosbította a Groza-kormány helyzetét megingató, elhúzódó alkotmányválság. Az intézmény anyagi helyzete katasztrofális volt; az 1945/46. tanévre szóló román költségvetésben a magyar egyetem (és általában a magyar nemzetiségi közoktatás) személyi és dologi kiadásaira nem volt fedezet; a kolozsvári és marosvásárhelyi átalakítási munkálatok költségeire (több mint másfél milliárd lej) csak töredékösszeget utalt át a pénzügyminisztérium 1945 végéig. A magyar egyetem személyzete még 1946 első hónapjaiban is fizetéselőleget kapott; a tanárok könyveiket adták el, hogy maguk és családjuk megélhetését biztosítsák A háborús rombolások a gazdaság egészét megterhelték és az infláció mindenkit sújtott, de a román oktatási intézmények és alkalmazottaik - rendezett jogi helyzetük miatt - ilyen gondokkal nem kellett, hogy szembenézzenek.
Groza miniszterelnök a kolozsvári magyar egyetem készülő épületében tett október végi látogatásán megígérte a panaszok orvoslását . Az egyetem tanácsa azonban még november közepén is úgy látta, hogy el kell halasztania az évnyitót, mivel a működéséhez szükséges elemi feltételek sincsenek biztosítva.
December elején került sor a magyar egyetem képviselőinek újabb bukaresti tárgyalásaira. Jogi, személyzeti és gazdasági kérdéseket vitattak meg az illetékes minisztériumokkal, néhány kivételtől eltekintve, jó eredménnyel. Rendelet született az 1940 után a magyar egyetem által beszerzett - és addig az I. Ferdinánd egyetem néhány professzora által visszatartott - berendezési és felszerelési tárgyak visszaszolgáltatásáról. A teljes jogi elismerés betetőzéseként az egyetem nevet kapott. Hivatalos elnevezése: Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem - Universitatea Bolyai din Cluj – lett. Rendeződött az egyetemi könyvtár ügye, megtörtént a tanszemélyzet és az ügyviteli személyzet besorolása; az egyetem 32 magyar állampolgárral köthetett évenként megújítandó szerződést. A tárgyalások pénzügyi eredményei voltak a leggyengébbek. A marosvásárhelyi és kolozsvári átalakításokra kiutalt 50, illetve 80 millió lej, az egyetemi tanács megfogalmazása szerint „cseppek a tengerben”; az 1946 első negyedév dologi kiadásainak előirányzata „a fűtési és világítási költségeket sem fedezi”. A kollégiumokra és a diák szociális intézményekre egyetlen lejt sem irányzott elő a költségvetés.
Ebben a helyzetben merült fel ismét egy széles körű gyűjtés, az erdélyi magyar társadalomhoz intézendő felhívás gondolata. 1945 decemberében az egyetem vezetői megbeszélést tartottak a romániai magyar egyesületek és egyházak: a Magyar Népi Szövetség, a Kaláka Szövetkezet, a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, a Szakszervezeti Tanács, a római katolikus, a református és az unitárius egyház képviselőivel. Az intézmény ügye újra az erdélyi magyarság figyelmének középpontjába került; a magyar nemzetiség nagyon különböző helyzetű és világlátású erői érezték ismét az összefogás szükségességét A Bolyai egyetem nem egy nemzetiségi oktatási intézmény volt a sok közül. Az erdélyi magyarság benne - okkal - autonómiájának, egyenjogúságának, tekintélyének, fejlődési esélyeinek egyik alapvető letéteményesét látta. Míg 1945 elején az egyetem jogi fennmaradásáért kellett küzdeni egy év múltán a tét a nem kevésbé nyomasztó anyagi fennmaradás volt A pénzszükségletet az egyetemi tanács 1946, január 28-án megjelentetett felhívása egymilliárd lejben jelölte meg.
1946 elején a Bolyai egyetem fakultásai még nem voltak abban az állapotban, hogy az oktató munka kielégítő feltételek között indulhasson meg. Elsősorban a természettudományi kar tanszékeinek és intézeteinek elhelyezése volt megoldatlan. Az amúgy is igen megkésett tanévkezdést azonban már nem lehetett tovább halasztani. A két egyetem közös évnyitója - amellyel Petru Groza elképzelése szerint az erdélyi románoknak és magyaroknak példát kellett volna mutatniuk Dél-Kelet-Európa népei számára - nem valósult meg. A Világosság 1946. február 11-i helyszíni tudósításában röviden arról számolt be, hogy „a Bolyai Tudományegyetem a mai napon minden külön ünnepség nélkül megnyitotta kapuit.”
Túl sok szorongás és csalódás halmozódott fel a megelőző hónapokban a tanári karban és a beiratkozott 2000 hallgatóban ahhoz, hogy a tanévkezdés ne legyen önfeledt örömünnep. Az esemény jelentőségét mégis sokan és okkal érezték korszakhatárnak az erdélyi magyar iskolaügy történetében. Román szuverenitás alatt a nemzetiség legfelsőbb oktatási-tudományos intézménye kezdte meg működését Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Másodosztályú viszonyok közé helyezve, nélkülözések között is többekben élt a remény, hogy erőfeszítéssel, kitartással és a román demokrácia jó szándékú erőinek támogatásával, újabb évtizedekre sikerült életképes és színvonalas magyar egyetemet biztosítani Erdélynek.
Nem a lelkes és szakmailag rátermett alapítókon múlott, hogy nem így történt. Az önálló kolozsvári Bolyai egyetemet 1959-ben, fennállásának 14. évében, megszüntették. Ez az esemény azonban már egy új korszakot jelöl nemcsak a romániai magyar oktatásügy, hanem általában a romániai nemzetiségpolitika történetében.
EPILÓGUS
(Kitekintés a kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás 1945 utáni útjára)
A tanulmány a kolozsvári magyar egyetem 1945. évi történetének áttekintésére vállalkozott. A Bolyai Tudományegyetem megnyitását követő események részletes feldolgozása újabb tanulmányok feladata lesz. Az 1946 februári tanévkezdés után eltelt több mint negyven évre vonatkozó források - mai ismereteink szerint rendkívül hiányosak, vagy egyáltalán nem hozzáférhetők Annyi adat tény azonban már ma is ismert amelyből itt a legfontosabb eseményeket, irányzatokat - egy zárszó igényével - összefoglalhatjuk.
Az egyetem háború utáni történetében az első szakaszhatár az 1948/49-es tanév. 1948-ban országos oktatásügyi reform zajlott le, amely - miközben törvényerőre emelte az ország iskoláinak államosítását - módosította a romániai egyetemek karok szerinti szerkezetét és erősítette a marxista ideológia pozícióit a tanintézményekben. A Bolyai Egyetemből kivált a marosvásárhelyi orvosi fakultás és önálló Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetté alakult A jogilag is elkülönült marosvásárhelyi tanintézetben - éppúgy, mint az anyaintézményben - a tanítás továbbra is magyar nyelven folyt.
Jelentősebb volt a tanári kar személyi összetételében, és az oktatás tartalmában bekövetkezett változás. 1945-ben a tantestület jelentős részben a volt Magyar Tudományegyetem Kolozsváron maradó professzoraira épült, akik elsősorban nem számbeli súlyuk, hanem pedagógiai és tudományos tapasztalataik által jelentettek meghatározó erőt A magyar állampolgárságú professzorok (az első tanévben alkalmazott 32 fő közül pl: Bendek Marcel, Bónis György, Buza László, Dezső Lóránd, Entz Géza, Gunda Béla, Klimkó Dezső, László Gyula, Ludányi György, Miskolczy Dezső, Kislégi Nagy Béla, Sövényházy Ferenc) szerződését évenként újították meg. Számuk a Magyarországra való visszatérésekkel fokozatosan csökkent, majd az 1940-es évek végére ez az oktatási forma néhány orvosprofesszor marosvásárhelyi alkalmazásától eltekintve, csaknem teljesen leépült A szerződéses alkalmazás az 1950-es évek elején - amikor a „proletár internacionalizmus” elvére való hivatkozás mindennapossá vált - sem a román, sem a magyar politika hivatalos vonalába már nem illett bele.
Párhuzamosan az erdélyi (1940-ig román állampolgárságú) neves tanárok (például: Balogh Ernő, Csőgör Lajos, Gaál Gábor, György Lajos, Imreh István, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos, Kohn Hillel, Pásztai Géza, Szabédi László, Tavaszy Sándor, Venczel József) eredeti köre is szűkült, illetve gyorsan cserélődött Néhányukat már 1946-ban ideológiai támadások érték, ezek azonban 1947-tól mind gyakrabban adminisztratív intézkedésekkel, felmondásokkal egészültek ki
Az országos politika egyre közvetlenebbül szólt bele az egyetem életébe. Vasile Luca (Luka László) az RKP titkára, 1947 májusában támadásra szólított fel az „öncélú, közös elvi alapot nélkülöző, minden törés nélküli romániai magyar egység" ellen. Luca azt hangsúlyozta, hogy a reakció elleni elvont harc nem elég, „megszemélyesíthető ellenséget” kell keresni a magyar intézményekben, köztük a Bolyai egyetemen. E kampány keretében távozott az egyetemről (különböző: „reakciós”, „klerikális”, „nemzeti elzárkózó” címkékkel ellátva) pl. György Lajos. Nagy Géza, Pásztai Géza, Tavaszy Sándor és Venczel József. Legtöbbjüket 1949-ben Márton Áron püspökkel egyidejűleg letartóztatták, majd 1951-ben összeesküvési és hazaárulás! vádakkal bíróság elé állították.
A tanügyi reformot és a marosvásárhelyi orvosi kar önállósulását a Bolyai Tudományegyetemen rektorcsere követte. Csőgör Lajos helyébe 1949 januárjától Balogh Edgár, az MNSZ kulturális osztályának vezetője, a Világosság főszerkesztője lépett. Az „élesedő osztályharc" címén zajló klikk-küzdelmek azonban hamarosan az egyetem vezető, kommunista párttag professzorait is elérték. 1949-ben Balogh Edgárt a Bolyai egyetem, Csőgör Lajost a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet rektoraként tartóztatták le, 1952-ben követte őket a börtönbe Demeter János rektorhelyettes is.
1949 őszétől a kolozsvári magyar egyetem rektora Nagy István munkásíró, aki - az 1947-ben kinevezett Csehi Gyula tanulmányi igazgatóval együtt - 1952- ig vezette az intézményt . Az egyetemi diplomával nem rendelkező Nagy István rektorsága, és a személyi tisztogatásban igen tevékeny Csehi Gyula helyettesi működése a magyar egyetem történetének egyik különösen árnyékos időszaka. A szélsőségesen átpolitizált személyi intrikák és a szellemi elsekélyesedés a legtöbb tanszék munkáján nyomot hagyott. Miközben több tanárnak, diáknak - átmenetileg vagy véglegesen - el kellett hagynia az egyetemet, a maradók egy részét folyamatosan zaklatták, perifériára szorították. Az utóbbira példa Gaál Gábor, akit 1949-ben a filozófia tanszékről a - kevésbé ideologikus - magyar irodalom tanszékre helyeztek át majd - a marxizmusfelfogását ért számos bírálat közepette - 1950-ben felfüggesztették párttagságát Ez az irányzat - követve a romániai belpolitika 1950-es évekbeli hullámzását - lényegében Bányai László rektori kinevezése (1952) után is folytatódott. Mint jelenség nem csak a Bolyai egyetemet jellemezte, hanem országos, sőt nemzetközi (kelet-európai) méretű volt. Ebben az időszakban, hamis osztályharcos frazeológiával, más romániai, illetve magyarországi tanintézményekből - köztük a kolozsvári Victor Babes és a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemről - több professzort is menesztettek
Figyelemre méltó különbségeket is tapasztalunk, ha pl. a két kolozsvári egyetemet hasonlítjuk össze ebben a tekintetben. A kolozsvári magyar egyetem - szemben az I. Ferdinánd (majd Babes) egyetemmel - nem csak társadalmi és politikai rendszerváltozást, hanem állami szuverenitás - (impérium) változást is átélt Egy többségi nemzet felsőiskolájából kisebbségi művelődési intézmény lett.
Mind a tantestület összetétele, mind a - főként társadalom- és humántudományi - tananyag tartalma itt mélyrehatóbb változáson ment át. Ez az ötvenes évek elején, néhány társadalomtudományi ágazatban általános dogmatikus beszűkülést jelentett, a nemzeti viszonyok terén pedig mindinkább a „magyar nacionalizmus” elleni egyoldalú harcot.
A Babes (volt nagyszebeni I. Ferdinánd) Tudományegyetem rektorainak és egész tanári karának 1945 utáni névsoralakulása arról tanúskodik, hogy az ideológiai küzdelem itt kevesebb személycserét követelt. Emellett, román szakírói vélemény szerint, sok évtizedes folytonosság van néhány tanszék (pl. a történettudományi) tevékenységének tartalmában, szemléletében is, ha például a két világháború közötti és az Antonescu-rendszer alatti román egyetemhez hasonlítunk.
A Babes Tudományegyetem kezdettől több tanárral és hallgatóval, kedvezőbb elhelyezési és felszereltségi viszonyok között, valamint - az említett káderpolitika miatt - az 1950-es években általában nagyobb tudományos vonzerővel és tekintéllyel működött. Ennek ellenére, a Bolyai egyetem kutatási és pedagógiai eredményei néhány területen megközelítették a román partner intézményét, vagy azonosak voltak vele. Egyes tanárok vagy tanszéki kollektívák teljesítményeit a romániai és az egyetemes magyar tudományosság egyaránt számon tartotta és tarja. Ilyenek Balogh Ernő, Török Zoltán, Mészáros Miklós, Tulogdi János erdélyi, földtani, ásványtani feltárásai; Fényes Imre, László Tihamér elméleti fizikai vizsgálatai; Imre Lajos, Szabó Árpád, Soós Ilona kémiai; Borbély Samu, Gergely Jenő matematikai; Kohn Hillel, Csendes Zoltán közgazdasági, statisztikai; Gaál Gábor, Jancsó Elemér, Szabédi László irodalomtudományi; Márton Gyula, Szabó T. Attila nyelvtudományi; Zörgő Benjámin és munkaközössége pedagógiai, neveléslélektant kutatásai.
Az 1950-es évek első felében - főként fiatal aspiránsokkal - nőtt a tantestület létszáma; a tízéves jubileumát ünneplő Bolyai egyetemen 314-en oktattak. A diákok száma is növekedett; a marosvásárhelyi kar leválasztása utáni 1949-50-es tanév 1184 hallgatójával szemben 1954/55-re 1618-an iratkoztak be nappali tagozatra. Nagy részük az 1945 előtti egyetemen alulreprezentált paraszt és munkás kategóriákból került ki.
A Bolyai Tudományegyetem volt - amíg létezett - a legfontosabb határon- túli magyar oktatási, kutató és nevelő intézmény. A nemzetiség számára, annak soraiból, tanárokat, jogászokat, közgazdászokat és más szakértelmiséget képzett, akik később - felsőfokú szakmai és anyanyelvi képzettséggel - a magyarlakta vidékek társadalmi, gazdasági, kulturális életében, közigazgatásában vettek részt. A Bolyai Tudományegyetem a korszak politikai és ideológiai megszorításai közepette is fontos - mással nem helyettesíthető képzési, tudományos és közművelődési feladatot látott el. Egyik központi eleme volt a romániai magyarság korabeli anyanyelvi és nemzeti azonosságőrző intézményhálózatának.
A kolozsvári magyar egyetemet, mint önálló intézményt, 1959-ben megszüntették. A felszámolás - a kolozsvári Babes Tudományegyetemmel való összevonás - ideológiai és szervezeti előkészítése 1958-59 telén indult meg. Ürügyéül nem utolsósorban az 1956-os magyarországi forradalom, és annak erdélyi-romániai visszhangja szolgált. Az egyesítés tényét a két egyetem tanszemélyzetének ’ 1959. július 2-án tartott együttes ülésén jelentették be hivatalosan.
Az egyetemi oktatók, diákok és az érintett magyar közvélemény egy része számára kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a beolvasztás milyen súlyos következményekkel jár a romániai magyar iskolaügyön túl, a közösség nemzetiségi létére általában. A központi politikai döntéssel szemben lehetetlen volt nyilvánosan fellépni, ellenállni. Néhányan - Szabédi László, Csendes Zoltán és felesége egyetemi tanárok, Tóth Sándor diákvezető - kétségbeesett tiltakozásként öngyilkosságot követtek el. Magyarországon, amikor egy értelmiségi csoport (Bodor György, Püski Sándor, Simándi Pál, Zsigmond Gyula) a kolozsvári magyar egyetem megszüntetése és a romániai magyarság helyzetének romlása elleni tiltakozásként a nemzetközi nyilvánossághoz fordult, 1962-ben Budapesten bíróság ítélte el őket
Voltak egyetemiek, akik számára az önállóság megszűnésének következményei később váltak világossá. Takács Lajos, aki 1957-59 között volt a Bolyai Tudományegyetem rektora, és ebben a minőségében többször állást foglalt az egyesítés mellett, másfél évtized múltán erősen bírálta annak megvalósítási módját és nemzetiségpolitikai következményeit. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürójának 1975 októberi bukaresti ülésén azt hangsúlyozta, hogy 1959- ben más egyetemi struktúra - két tagozat: román, illetve magyar - kialakításáról volt szó, amelyben a magyar nyelvű képzésnek egyenjogúságot biztosítottak volna. Takács 1977-ben memorandumot készített és juttatott el az RKP vezető testületei- hez a romániai nemzetiségek helyzetéről. A memorandum, amelyből később részletek jelentek meg külföldön, bírálta az egyetemi magyar anyanyelvi oktatás visszaszorításának folyamatát, valamint a magyar nemzetiségű oktatói létszám és diákarányszám aggasztó mértékű csökkenését 1958/59 és 1976/77 között
A Babes-Bolyai Tudományegyetem létrejöttekor a volt Bolyai Tudományegyetem ügyviteli és segédszemélyzetének jelentős részét az új intézmény nem vette át. Az oktatói kar viszont - kevés kivétellel - helyett kapott az összevont tanszékeken; számuk - főként létszámarányuk - a későbbi nyugdíjazások és az új felvételeknél tapasztalható nemzetiségi diszkrimináció miatt csökkent jelentősen időközben.
Az 1960-70-es években a kolozsvári egyetemen olyan neves magyar nemzetiségű szakemberek dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig tanárként vagy külső előadóként, mint Gábos Zoltán, Bódi Sándor, Koch Ferenc, László Tihamér elméleti fizikus; Csűrös István, Péterfi István, Rácz Gábor biológus, botanikus; Molnár Jenő, Incze Andor földrajztudós; Jakó Zsigmond, Imreh István, Pataki József, Bodor András, Kovács József történész; Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Kelemen Béla nyelvész; Balogh Edgár, Láng Gusztáv irodalomtörténész; Bretter György, Gáli Ernő, Kallós Miklós, Tóth Sándor filozófus; Demeter János, Bíró Lajos, Fekete György jogász; Bakó Béla, Fadó Katalin. Kulcsár Tibor a pedagógia-neveléslélektan kutatója, előadója és mások A kiemelkedő egyéni - néhány munkacsoport, pl. a nyelv- és irodalomtudományi tanszék esetében: kollektív - kutatói és oktatói teljesítmények azonban egyre kevésbé épülhettek be szervesen egy integráns romániai magyar nyelvű tudományosságba. Ennek önálló intézményi kereteit az 1980-as évek közepére lényegében teljesen felszámolták. A szakember-utánpótlás forrásait szűkítette a magyar nemzetiségűek alacsony (irányzatában csökkenő) részaránya a romániai felsőoktatási intézményekben.
Az 1970-80 közötti időszakban az egyetemi hallgatók 8,08-8,32%-a volt Romániában nem román nemzetiségű, a magyarokra vonatkozóan 5,38-5,80% között váltakoztak az egyes évek értékei. Összehasonlításul: az 1977. évi román népszámlálás szerint a nemzeti kisebbségek arányszáma az összlakosságon belül 10,9% volt, a magyaroké 7,9%. A Babes-Bolyai Tudományegyetem tanári karában a magyarok részaránya a hivatalos (publikált) statisztikák szerint is csökkenő arányú:
A KOLOZSVÁRI EGYETEM TANÁRI KARÁNAK NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE
1970/71 - 1980/81
1970-71 1977-78 1980-81
szám % szám % szám %
Összes tanár 819 100,00 777 100,00 772 100,00
Román nemzetiségű 564 68,86 586 75,41 601 77,84
Kisebbségi összesen 255 31,13 191 24,58 171 22,15
Magyar 194 23,68 148 19,04 139 18,00
Más nemzetiségű 61 7,44 43 5,33 32 4,14
A magyar nyelv és irodalom tanszék (az 1960-as években a kettő még különállóan működött) oktatószemélyzetének összlétszáma az 1970. évi 26 főről 1986-ra 14 főre csökkent; az elsőéves magyar főszakos hallgatók száma 1980-ban 25, 1986- ban 7 volt; a magyart mellékszakként felvett elsőéves hallgatóké 1980-ban 7 fő volt; 1986-ban nem indult magyar mellékszakos képzés.
A Babes-Bolyai Tudományegyetemen az 1980-as évek közepéig a magyar nyelv és irodalom tanszéken kívül is - változó óraszámban és diáklétszámmal - több tantárgyat lehetett magyar nyelven hallgatni, illetve belőlük magyarul vizsgázni. Az évtized végére az intézményben a magyar nyelvű képzés lényegében a - csökkenő számú - magyar szakos hallgatókra korlátozódik.
Az egyetemen ma nincs látható nyoma a múltbeli magyar nyelvűségnek. 1959 után a volt Bolyai Tudományegyetem épületeiben eltávolították a magyar nyelvű feliratokat; a rektori arcképcsarnokban csak az I. Ferdinánd és Victor Babes egyetem rektorainak képei láthatók. Az egyetem az 1980-as évek második felében nyomtatványaiban, levelezésében már nem használja a „Babes-Bolyai’' elnevezést, magát Universitetea din Cluj-Napoca-ként (Kolozsvár-Napocai Tudományegyetemként jelöli). Az intézmény alapításának éveként 1919 szerepel a hivatalos dokumentumokban.
Az 1980-as évek végére a magyar nyelv és kultúra csaknem teljesen kiszorított, periférikus helyzetbe került a kolozsvári egyetemen. Az erdélyi magyar nyelvű tudományosság évszázados hagyományai és a magyar nemzetiség tekintélyes létszáma ellenére ebben az évtizedben az anyanyelven való tanulás lehetőségei - minden fokon - gyorsuló ütemben romlottak Romániában. Mindez szoros összefüggésben van azzal a politikával, amely egyre nyíltabb eszközökkel törekszik a nemzeti homogenizációra, a nem román nemzetiségek erőszakos beolvasztására.
Az egyetemek alapvető funkciójuknak (felsőfokú tudományművelés, -közvetítés, értelmiségi szakemberképzés) nem légüres térben, hanem meghatározott társadalmi, kulturális közegben tesznek eleget. A lakosság nemzetiségi-nyelvi megoszlása - különösen nagy létszámú etnikai közösségek esetén - a társadalom egyik legfontosabb jellemzője és metszésvonala. Figyelmen kívül hagyása egyszerre sérti a demokrácia és a hatékonyság elvét: egyének és közösségek nyelvi kulturális - végső soron emberi -jogait csorbítja, illetve gyakran feszültségeket, teljesítménycsökkentő s -akadályozó működési zavarokat okoz az intézményen és az egész társadalmon belül. Így, a nemzetiségi egyenjogúságot a felsőoktatásban is tiszteletben tartó iskolapolitika nemcsak az egyén és közösség kiegyensúlyozottabb fejlődését eredményezi, hanem az adott politikai gyakorlatot is legitimálja és a nemzetiségközi (interetnikus) viszonyokat intézményesen stabilizálja.
Európában vannak országok, ahol hosszabb időszak éles konfliktusokkal teli fejlődése vezetett el a lakosság nyelvi-nemzetiségi megoszlását tükröző felsőoktatási intézményhálózat kialakulásához. Ilyen pl. Belgium, amelynek első flamand (holland) nyelvű állami felsőoktatási intézménye, a genti egyetem, száz évvel a belga állam létrejötte után 1930-ban alakult. Ma az ország közigazgatásilag elkülönülő nyelvhatárain belül több önálló francia és holland nyelvű egyetem és más főiskola működik. A nyelvhatáron fekvő Brüsszel (Bruxelles-Brüssel) és Leuven (Louvain) városokban egy-egy párhuzamos francia és holland nyelvű egyetem jött létre. Svájc és Finnország felsőoktatási rendszerének (és általában nemzetiségi politikájának) alakulását kevesebb feszültség és ütközés terhelte. A svájciak német, francia és olasz nyelven végezhetik főiskolájukat (a svájci francia anyanyelvűek egymillió-egyszázezren, a svájci olaszok kétszázezren vannak); az egyetemi szintű oktatás német és francia nyelven biztosított, a zürichi fakultáson olasz nyelvű előadásokat is tartanak. Finnországban a svéd kisebbség számára (kb. 300 ezer fő) önálló svéd nyelvű egyetem működik Turkuban: az 1973-ben alapított Abo Akademi. (Az 1980-as évek végén 4000 diákkal, 210 oktatóval és 6 tudománykarral.) A Helsinki Egyetem (24 000 hallgató, 2500 oktató) és a lényegesen kisebb Vaasa-i Egyetem (1500 diák, 64 oktató) a finn és svéd paritásos kétnyelvűség alapján működik. Jugoszláviában a szerbhorváton (horvátszerben) kívüli anyanyelvi főiskolai hálózat 1945 után alakult ki, esetenként feszültségekkel, konfliktusokkal terhelt, ma sem befejezett folyamatban. A főként Kosovóban élő albánok száma egymillió háromszázezer. A Kosovoi Egyetem Pristina központtal jött létre, tannyelve albán-szerbhorvát (26 000 diák, 1000 tanár, 8 kar.) A szlovének száma egymillió hétszázezer. A jugoszláv föderáció szlovén tagköztársaságának két felsőoktatási központja van: a Ljubjanai Egyetem (19 000 diák, 2200 oktató, 10 kar) és a Maribori Egyetem (5100 hallgató, 230 tanár, 6 fakultás). Mindkettő - a kapcsolódó akadémiákkal és intézetekkel - szlovén nyelvű intézmény.
Erdély történelmi múltjából és Európa jelenéből sokféle tanulság vonható le a felsőoktatás megszervezésének nyelvi-nemzetiségi normáira vonatkozóan. Az egyik legfontosabb közülük bizonyára az, hogy az Egyetem - Kolozsváron vagy másutt - ha hű akar maradni évszázados hivatásához - nem épülhet nemzeti, nyelvi, vallási, faji egyenlőtlenségre. Minden közösségnek joga van arra, hogy egyenjogú és autonóm módon fejleszthesse kultúráját a legfelső fokon is. A 20. századvég Európájában ebből a jogból a több mint kétmilliós romániai magyarságot sem lehet hosszú ideig kizárni.
[1] Válasz évkönyv 1989/II., szerk: Medvigy Endre,Veress Péter Társaság, Püski kiadó, Budapest