AZ ETNIKAI FOLYAMATOK ÉS A POLITIKAI FOLYAMATOK
NÉHÁNY ÖSSZEFÜGGÉSE[1]
Ebben a dolgozatban etnikai folyamaton az etnikum belső kohéziójanak (tartós szerkezeti összetevőinek) és más e etnikumokhoz való (interetnikus) viszonyának változását értjük. A politikai folyamatot pedig a politikai rendszer működési mechanizmusaként, a társadalmi környezettől meghatározott, illetve arra ható tevékenységként2 fogjuk fel. Míg a két szféra önmagában való vizsgálata a néprajz, a politikatudomány és a szociológia, különösen az utóbbi időben tapasztalt fejlődése eredményeként ma már tekintélyes irodalmat mondhat magáénak; kettőjük kapcsolatának, összefüggéseinek jelen irányult és objektív, tudományos igényű feltárására már kevesebb példát találunk, ha eltekintünk a gyakoribb, a kérdést publicisztikusan vagy apologetikusan közelítő munkáktól.
Ez a helyzet részben magyarázható a probléma általános politikai és diplomáciai érzékenységével, valamint térségünkben az „automatizmus" szemlélet örökségével, amely Magyarországon az 1940-es évek végétől nemcsak a nemzetiségpolitikai gyakorlat módszereinek fejlesztését fékezte - ennek néhány következményét, többek között az anyanyelvi oktatásban máig érezzük,de évtizedekig gátolta a valóságfeltáró szándékú szellemi tevékenységet is.3 Az elméleti-elvonatkoztató hajlam gyengeségének ebben a tárgykörben sajátos. tudományon belüli oka is van. A kisebbségi jelenségvilág szélsőséges változatossága, komplexitása; az egyedi etnikai (nyelvi, kulturális, vallási, tudati stb.) jegyek nagy különbségei4, amelyeket fokoznak a befogadó államok szerkezeti, intézményi, fejlettségi differenciái és a mindezekből következő észlelési, magatartási és stratégiai eltérések - igen megnehezítik az összehasonlító elmeleleti modellek alkalmazását. A kisebbségi helyzetek, a konkrét történelmi megjelenések végtelen sokfélesége nehezen viseli el a sematikus általánosítást, ugyanakkor fokozottan igényli a tényleges összefüggések, a kimutatható azonosságok, hasonlóságok és különbségek, közös irányzatok és törvényszerűségek feltárását a politikai rendszer és az etnikum kapcsolatában. Mint a társadalom bármely tagoltsága az interetnikus viszonyok rendszere is empirikus formáiban egyaránt magában hordoz egyedi, sajátos és általános vonásokat. Az egyetemes vagy regionális érvényű összevetés, az egy-egy országcsoportot vagy kisebbségi típus-csoportot átfogó általánosítás nemcsak tudományos követelmény, hanem tanulságokkal szolgálhat a politikai gyakorlat számára is - ha az utóbbi ezt igényli - a különféle etnikumok együttélésének, a kisebbségek össztársadalomba való beilleszkedésének megoldási módjai, technikái, mechanizmusa megismerésében.
Vizsgálódásunk két alapfogalomra vezethető vissza: az etnikumra és a politikára. Mindkettőnek a szakirodalomban számos meghatározása ismert. Míg a politika esetében itt elegendő csak utalni a magyar nyelven is megjelent fontosabb definíciókra5, az etnikumnál már magát a fogalom-választást is magyarázni kell. A lehetséges más (nemzetiség, kisebbség stb.) terminusok közül azért választjuk itt az etnikumot, mert térben és időben átfogóbb fogalom a nemzetnél és nemzetiségnél, amelyet a történészek és néprajzosok többsége az etnikum egy fejlődési, stadiális változatának tekint.6 (Nem lehet például nemzetiségről beszélni Fekete-Afrika törzsi viszonyai között, de még Nyugat-Európában sem egyértelmű e terminus használata.) Az univerzális kisebbség fogalom hátránya pedig esetünkben az, hogy döntően a számszerűséget, illetve a hatalomból való részesedést fejezi ki, s általános társadalompolitikai kategóriaként az etnikumnál kevésbé alkalmas egy közösség nyelvi, kulturális, vallási stb. sajátossága, s annak változásai megragadására. Emellett nem minden több etnikumú társadalom írható le jellegzetes többség- kisebbség viszonyként.7
Az etnikum lehetséges értelmezései közül a kulturális közösség meghatározást fogadjuk el. Olyan történelmileg kialakult népcsoportnak tekintjük, amelyet viszonylag állandó kulturális elemek (nyelv, vallás, szokások stb.) és pszichikai tulajdonságok jellemeznek, s amelynek tagjai tudatában vannak önálló - másoktól különböző - közösség voltuknak.8 Az etnikum tehát felfogásunkban egy sajátos kulturális együttes, amelynek történelmi méretekben tartós értékei és normái - azonossága - megőrzését belső interakciós és kommunikációs rendszer biztosítja. A közösség fennmaradását lehetővé tevő etnokulturális információk vagy nemzedékközi (intergenerációs) közvetítéssel, vagy nemzedéken belüli (intragenerációs) továbbadással jutnak el a közösség tagjaihoz. Az előbbi ismeretátadás az etnikum újratermelésének vertikális, az utóbbi horizontális (más szavakkal: diakronikus, illetve szinkron) módja.
A korszerű közlés legfontosabb formája és eszköze: a beszéd, a nyelv. ,,A kultúrát alapvetően a nyelv közvetíti, amely megőrzésének és fejlesztésének fő eszköze. A normákat, utasításokat, értékeket, szankciókat, szerepeket, magatartási modelleket főként szavakkal határozzák meg, s fejezik ki, amelyek megőrzik s egyik embertől a másikig, egyik korosztálytól a másikig közvetítik őket" - határozta meg a nyelv szerepét a kultúra, következésképp a közösség megmaradásában Maurice Duverger.9
Az etnikai jelentőségű kódok, üzenetek átadási, tanulási folyamata vagy spontánul , vagy politikailag szervezett formában zajlik. Benne mindazok a társadalmi egységek s intézmények (család, iskola, kortárs csoportok, tömegkommunikácíós eszközök, társadalmi szervezetek, hadsereg stb.) játszanak szerepet, amelyek az egyén szocializációját általában meghatározzák. Az etnikai megőrző funkciót ellátó társadalmi csoportok s eszközök között az utóbbi évtizedek iparosodási és városiasodási folyamata a fejlett országokban általában csökkentette a spontán formák szerepét a társadalmilag-politikailag tudatosan szervezett intézmények javára. Bár a családnak, a tanulótársi és munkatársi csoportoknak mint közvetlen, valódi közösségeknek, továbbra is kiemelkedő helyük van az egyén életében; az identitást is magában foglaló ismeret-átöröklés terén érezhető változások mentek végbe pl. a családban a nők tömeges munkába állása, a többgenerációs együttélés lassú megszűnése s az egyéb életmódváltozások következtében. A család, anyanyelv, nemzeti tudat s érzelemvilág átadó funkciója a múlthoz viszonyítva általában gyengült - ez a következtetés vonható le a magyarországi nemzetiségeknél észlelt spontán asszimilációs jelenségekből is. Az etnikai jelleg megtartás hagyományos erőinek viszonylagos térvesztésével egyidejűleg növekedett az intézményesült és politikai tartalmakat hordozó nemzetiségi szocializációs formák (az iskola, sajtó, rádió, televízió, társadalmi és állami szervezetek stb.) jelentősége. Az általános korszerűsödés ugyanis - szemben az igen elterjedt felfogással - nem egyenlő a szükségszerű asszimilációval. A tudományos-technikai forradalom s társadalmi következményei olyan új eszközöket és objektív lehetőségeket is teremtettek, amelyek részben vagy egészben alkalmasak a kiesett hagyományos kohéziós hatások pótlására, azoknak a tudásoknak. készségeknek és képességeknek az átadására, amelyek birtokában az egyén - ha ezt igényli - a társadalom egészébe integrálódva is származási közössége tagja maradhat. Az azonban, hogy mennyire élhetnek az adott közösség tagjai ténylegesen ezekkel az eszközökkel és lehetőségekkel, már politikai kérdés; átvezet minket a társadalmi-politika feltételrendszer vizsgálatának területére. Az előbbiek összefoglalásaként most csak azt a következtetést vonjuk le, hogy a gazdasági-társadalmi modernizáció fokozta a nemzetiségpolitika felelősségét az etnikai identitás megőrzésében.
A politika már a kezdetleges közösségekben is elemi módon befolyásolta az etnikai formációk alakulását, de hatása az etnikai folyamatokra (az etnikai-nemzeti egyesülésekre, széttagolódásokra) a rendi társadalom bomlásával az új központosított polgári államok létrejöttével vált erőteljessé. Sajátos paradoxon, hogy az állam és a nemzetiség kapcsolata, egymásba fonódása akkortól (Európában a 18. század végétől) válik mind erőteljesebbé, amikortól az egyházi hatalom és a világi hatalom monolitikus egysége lazulni kezd. Az államnemzeti eszme mindenütt a legerősebb etnikum egyeduralmi helyzetének legitimizálását jelentette a politikai rendszeren belül. Az 1555-ös augsburgi béke vallási területi elvét, miszerint az államhatalom birtokosa szabhatja meg alattvalói vallását10, az újkor nem felvilágosultabb nemzeti területi elve követte, amely alapján a szuverenitás hordozója egyetlen nemzetiség vagy (és) nyelv monopol helyzetét törvényesítette.
A francia forradalom népszuverenitás elvéből kinövő nemzeti önrendelkezés eszméje az európai kontinensen, majd fokozatosan az egész világon többnyire - de nem kizárólagosan - a nemzeti-állami fejlődést segítette elő; nyelvi, kulturális, vallási értelemben egységes államokat azonban kevés helyen teremtett. A létrejött államok politikai térképe nem esett - és ma sem esik - egybe a népek etnikai térképévei; egy-egy nép több állam területe között tagolódott szét, illetve egy állami keret több etnikumot is átfogott. A nemzetközi élet mai, az érdekelt államok hivatalos elismerésétől független realitása, hogy Földünk kevesebb mint 200 önálló politikai egysége több mint 2000 (más becslések szerint 3000) etnikumot, nyelvi csoportot foglal magába.
Az etnikai tagoltság a társadalom egyéb (osztály, réteg, foglalkozási, területi, életkor stb.) tagoltságával, érdekvonalaival együtt a politikai rendszer szerkezetét, működését, intézményi és tudati összetevőit befolyásoló külső körülmény. A politikai folyamatokra gyakorolt "környezeti" hatása sok tényezőtől függ. Mindenekelőtt a lakosság etnikai megoszlásától, a társadalmat alkotó népcsoportok számbeli súlyától, nemzeti sajátosságaik eltérésének mértékétől, a társadalmi-gazdasági fejlettségüktől s azok különbségeitől, tudati-pszichológiai jellemzőiktől (benne etnikai öntudatuktól, az egymásról alkotott képektől, sztereotípiáktól, előítéletektől) stb. Az etnikai jellemzők együttese az etnoevolúció folyamatában időben változó, dinamikus rendszer, összetevői azonban állandóbbak, stabilabbak nemcsak a politikai rendszer elemeinek viszonylagos mozgékonyságához képest, de a társadalmi szerkezet más komponenseihez (pl. az osztály- és rétegtagoltsághoz) viszonyítva is. Ez a tény történelmileg úgy fejeződik ki, hogy egy-egy etnikum - megkülönböztető jegyeinek, identitásának viszonylagos állandóságával - több gazdasági-társadalmi alakulatot is túlél.
Az államon belüli etnikai érdekkötődések a politikai rendszer tartós meghatározói, de hatásuk sohasem „tisztán", önállóan jelentkezik, hanem a társadalmi struktúra soktényezős feltételrendszerének, mint egésznek részelemeként. A társadalom etnikus és nem etnikus törésvonalai hol fedik, hol metszik egymást; az előbbi esetben az összefonódás növeli a csoportérdekek közötti ütközés valószínűségét, míg az utóbbi kapcsolat inkább csökkenti azt. A tapasztalatok szerint az etnikai konfliktusok gyakran ott robbannak ki, ahol a nemzeti különbségek társadalmi-fejlettségi különbségekkel, az anyagi és kulturális javakból, a politikai döntéshozatalból s befolyásolásból való egyenlőtlen részesedéssel esnek egybe. Ezért a fejlődési nivellálódás és a társadalmi esélyegyenlőség feltételeinek megteremtése a különféle csoportok között általában jótékony hatással van a szorosan vett interetnikus viszonyokra is. (Hangsúlyozni kell az általában, mert a csoportközi viszonyok az egyéni és közösségi tudat mechanizmusán átjutva válnak valósággá. A pszichikum pedig közismerten lassabban. vagy esetleg nem várt módon reagál a létfeltételek változására.)
Az egyén identitása az azonos és a más csoportbeliekkel való kölcsönös kapcsolatokban alakul ki. Az érdekcsoportokat létrehozó társadalmi tagoltság valamennyi "vonala" egyben önálló identitás-keretül is szolgál az egyén számára. Az etnikai tudat összetett jelenség, amely az egyén szociális helyzete, neme, életkora, lakóhelye, iskolai végzettsége stb. szerint kisebb-nagyobb eltéréseket mutathat. Az etnikai hovatartozás
kinyilvánítását az egyén tényleges helyzete, személyes világa, részben a csoport létét biztosító múltbeli és jelen (diakronikus és szinkron) kommunikációs rendszerek határozzák meg. Az etnikai kötődés a tapasztalatok szerint gyakran azokban a helyzetekben erősödik fel, amelyekben a csoportot valamilyen hátrányos megkülönböztetés éri, egyes etnikai jegyei vagy egész csoportléte veszélybe kerül.11 (Ez okozza a kisebbségek gyakori védekező etnocentrizmusát; a nemzetiségi jellemzők, a kisebbségi minőség erőteljes felértékelődését tudatukban. )
Az etnikumon belüli és etnikumok közötti folyamatok (a kétnyelvűség terjedése, a nyelvváltás, az etnikai öntudat fokozódása vagy gyengülése, a demográfiai változások, a nemzetiség lakta területek kompakt jellegének lazulása vagy erősödése stb.) politikai érdekeket, akaratokat, törekvéseket módosítanak (újakat teremtenek vagy régieket megszüntetnek), s általuk közvetve a politikai rendszer elemeinek működése is módosul. Egy-egy kisebbség egyenjogúsági vagy autonómia igénye - a társadalmi-politikai rendszer adta lehetőség-határokon belül - ideológiai megfogalmazást nyerhet, esetleg politikai programmá válik, érdekképviseleti szerveket hoz létre, új jogszabályokat (pl. nyelvi törvényt) alkot, vagy az állam funkcionális s területi szervezetében idéz elő változásokat (pl. nemzetiségi minisztérium, helyi autonómia vagy föderáció stb., létrehozásával). Ritkábban az etnikum önrendelkezési igénye az állam területi állományát érinti; a kisebbség célja ebben az esetben már elszakadás: új állam alakítása vagy egy másikhoz való csatlakozás. A népek önrendelkezési jogának általános elismertsége ellenére a mai nemzetközi gyakorlatban a szecesszió igényével a kisebbség többnyire túllép azon a végső határon, ameddig az államok az etnikai önmeghatározási önkifejezési törekvéseket megtűrik.
A többnemzetiségű társadalmakban az etnikai érdekek kifejeződése konfliktusos folyamat, ennek tartalmi és formai jegyei, kezelhetősége azonban a társadalmi tagolódás más elemeitől (így az osztály- és rétegdifferenciáltságtól) függ, és az összehangolás sikerét vagy sikertelenségét nagymértékben befolyásolja a politikai rendszer alkalmazkodó s megújuló képessége is. Az egyneműsítő, beolvasztó irányzatú államok határaikon belül az etnikai sokféleség tényét vagy nem ismerik fel, vagy az azonosság megőrzésének igényét nem tartják jogosultnak. A hatalom társadalmi tartalma, politikai értékrendje, adott nemzetközi kapcsolatrendszere alapján mindenkor szelektálja, sorrendbe állítja a környezetéből érkező input hatásokat; s a cselekvést. a visszahatást ennek megfelelően szervezi meg, Az etnikai sokféleség ténye önmagában nem elegendő ahhoz, hogy államilag elismert "nemzetiségi kérdéssé" váljon; még kevésbé, hogy automatikusan kedvező nemzetiségpolitikát váltson ki. A politikai döntések azonban (történelmi mértékkel mért) huzamos ideig nem születhetnek a valóság ellenében. Ha a sajátos nemzetiségi érdekek észlelése s kellő "becsatornázása" elmarad, a politikai opciók a kisebbségek igényeit, törekvéseit tartósan figyelmen kívül hagyják, a megkülönböztető s az erőszakos beolvasztó igyekezet, mint a voluntarista politika egyik változata, végső soron a politikai rendszer szilárdságát veszélyezteti. Ez a veszély természetesen a diszkriminált közösség számbeli súlyának, erejének, öntudatának arányában növekszik. Az etnikai viszonyok és a politikai viszonyok egymástól kölcsönösen függnek.
Nemcsak az etnikai folyamatok hatnak a politikai rendszerre s idéznek elő benne többé-kevésbé lényeges szerkezeti, szervezeti és szemléleti változásokat, de a létrejövő vagy megszűnő intézmények, a módosuló politikai gyakorlat is különböző etnikai folyamatokat indíthat el: megváltoztathatja a közösségek azonosság-jegyeit, átalakíthatja egymáshoz való viszonyukat (nagyságrendűket, nyitottságukat, tekintélyüket stb.)
Az etnikai viszonyok oldaláról nézve a politikai rendszer a "társadalmi környezet" része. Az általa közvetített hatások, szervezeti megoldások, mechanizmusok, normák) egyidejűleg érintik az etnikai csoportok belső kohézióját és külső megkülönböztető ismérveit. A közösségek kapcsolatában asszimilációs vagy disszimilációs, közelítő vagy távolító, azonosságot elmosó vagy erősítő erejük van. A nyelvi politika például az egyik legfontosabb identitás elemet érinti, amely egyszerre tölt be kommunikációs eszköz, etnikai jelkép funkciót, és hordoz önálló kulturális értékeket. Ha ez a politika asszimilációs irányzatú - az államnyelvvel szemben más nyelvek használatát, terjesztését, fejlesztését hatalmi eszközökkel korlátozza vagy tiltja - a diszkriminált népcsoportok lényeges belső összetartó erejét gyengíti, s egyúttal helyzetüket - a lemorzsolódás, szétforgácsolódás következményeként - tovább rontja az előnyben részesített csoporttal szemben. Mivel valamely nemzeti közösséghez való tartozás nem genetikai adottság, hanem végső soron társadalmi tanulási folyamat eredménye, az etnikai közösségek tudatára, magatartására, beállítottságára nagymértékben hatnak a társadalomban uralkodó kulturális normák, értékek, minták és jelképek; mindenekelőtt a nemzeti eszme politikailag irányított kultivációja. Már közvetettebb, de jelentőségében az előbbiekhez hasonló befolyást gyakorol például a népesedéspolitika vagy a megkülönböztetett területfejlesztés, mely tevékenységek szintén alkalmasak a nemzetiségi identitás valamelyik elemének megváltoztatására s következtetésképp a társadalom etnikai összetételének módosítására.
Az állam többnyire összehangolja az egyes politikai tevékenységek (a nemzetiség-, az oktatás-, a beruházás-, a bel- és külpolitika stb.) terén foganatosított intézkedéseit. Nem lehet tartós ellentmondás például az általános belpolitika és a sajátos kisebbségpolitika irányában, tartalmában. Történelmi példák bizonyítják, hogy ha az egyikben a voluntarizmus s a türelmetlenség válik uralkodóvá, és az érdekek s értékek sokféleségét nem engedik kifejeződni, a torzulás előbb-utóbb hatással lesz a másik szférára is.12 Ha a nemzetiségpolitikában felbukkan a "belső" nacionalizmus, amely külső kifejezési formát keres, később szükségszerűen megjelenik az állam nemzetközi kapcsolataiban is.
A csoport érdekközvetítések révén etnicizált politika alakító tevékenységévei létre hozza a politizált etnicitást, a két folyamat között szoros a kapcsolat s nincs merev határ.13 A nemzetiségpolitika (szélesebb történelmi s földrajzi értelemben: az etnopolitika) a hatalom megosztása és gyakorlása a politikai rendszer (illetve annak központi eleme az állam) és az etnikum kapcsolatában, s az állam területén élő nemzetek és nemzetiségek egymásközti viszonyában. A nemzetiségpolitika történelmileg változó, alakuló és alakító tevékenység, amely gyakran magán viseli a múlt folytonosság jegyeit s erőteljesen hatnak rá a társadalmi-politikai rendszerek általános belső strukturális vonásai, valamint az egész nemzetközi környezet: a kétoldalú kapcsolatok, a regionális összefonódások, s a globális viszonyok "kihívásai".14 (Az utóbbi tényezők hatása az
anyanemzettel rendelkező nemzeti kisebbségek esetében természetszerűen nagyobb.)
Ami a gazdasági rendszer vizsgálatában az érték, a politikában a hatalom; az etnikai viszonyok lényegének megragadásában az az identitás. Olyan kulcsfogalom, amely ugyan napjaink tudományos és köznyelvi szóhasználatában ritka konjunkturális népszerűségnek örvend, tényleges politikai- néprajzi-kulturális értelme, jelentősége azonban (a kapcsolódó, eredményes társadalom lélektani vizsgálatoktól eltekintve) igen kevéssé feltárt.
A jelen dolgozat elsősorban figyelemfelhívó igénnyel íródott. Sokkal inkább jelezni, mintsem részleteiben elemezni kívánta a hatalom és a nemzetiségi azonosság fontosabb kapcsolódási pontjait; azt az összefüggést, amely a politikai rendszer alakulása és az etnikai jelenségvilág formálódás között fennáll. Ennek az egymásra hatásnak a vizsgálata - különösen térségünkben, ahol a nemzetiségi kérdésnek hagyományosan nagy társadalmi súlya van - több diszciplína (nem fontossági sorrendben: politikatudomány, az etnológia, a történettudomány, a szociológia stb. művelői elé állít az elkövetkezőkben közös és igényes kutatási feladatokat.
JEGYZETEK
1. Julian Vlagyimirovics Bromlej: Etnosz és néprajz. Gondolat. Budapest 1976. 196-228.o.
2. Kulcsár Kálmán: A politikai rendszer - a politikai folyamat. In: Politika és politikatudomány.Gondolat. Budapest, 1982.409-446. o.
3. Für Lajos:Nemzetiségi kérdés, nemzetiségtudományi kutatások, Valóság. 1982 1.34-47. o.
4. A kisebbségi típusok sokféleségéről, s ezzel kapcsolatban meghatározásuk nehézségeiről lásd az 1977-ben megjelent ENSZ felmérést: Francesco Capotorti: Étude des droits des personnes appartenant aux minorités ethniques, religieuses et linguistigues. E/CN 4/Sub. 2/384.
5. Gombár Csaba: A politikai hatalom kérdéseiről. In: Politika és politikatudomány , i.m. 447-501. o.; Kulcsár Kálmán i. m.; Samu Mihály: A hatalom és az állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1977. 113-231.o.; J. Jerzy Wimr: A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, Budapest, 1980.
6. L. Bromlej i. m. 13-61. o.: Niederhauser Emil az öntudatosulás folyamatát elemzi a kiinduló pontnak nevezett etnikai közösségtől a polgári nemzetté válás stádiumáig. Vö. A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai Kiadó , Budapest. 1977. Szűcs Jenő megfogalmazásában: " ... a nemzet (nation, nacija) modern kategória rendszerünkben - függetlenül a szó etimológiájától és történeti jelentésétől - olyan fogalmi jegyek, képzetek és feltételezések összességét öleli fel, amelyek együttesen csak a 18. sz. vége óta léteznek. Vö. Szücs Jenő: „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 13. o.
7. Az etnikum előnyben részesítése ebben a dolgozatban nem jelenti általában a kisebbség, nemzetiség, nemzet fogalmak értékének, használhatóságának kétségbevonását. A nemzet a történelmi fejlődés terméke, amelynek létezése - értelmezési bizonytalanságaival együtt (ezektől egyébként az etnikum és a kisebbség sem mentes) - politikai realitás, mindenekelőtt Európában. Ugyanilyen tény a nemzetiség fogalmának tudományos és köznyelvi elterjedtsége térségünkben, s a kisebbség terminus egyetemes használata mindenekelőtt a nemzetközi jogi és politikai (pl. ENSZ) nyelvezetében.
8. Bromlej i. m. 13-61. o.: Nathan and Moynihan, Glazer-P. Daniel (ed.): Ethnicity, theory and experience. Harvard University Press, 1976. 1-83. o.; Guy Michaud: Un concept á définir : l'ethnie. Etno-psychologie 1971/2-3. 193-201. o.
9. Maurice Duverger: Sociologie de la politique. Presses Universitaires de France. 1973. 131-132.o.
10. L. Szekfü Gyula áttekintését a 18. századi európai politikáról Bethlen Gábor c. művében. Helikon Kiadó, Budapest. 1983. 19-35. o.
11. Csepeli György: Érzés és élmény a nemzeti hovatartozásban, Tájékoztató, 1980. 6. 22-32.o.
12. A kettő kapcsolatáról 1. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Budapest, 1946.
13. A társadalom érdekviszonyai és a politikai rendszer általános összefüggéseiről l. Bihari Mihály:A társadalom érdekviszonyai és a szocialista demokrácia. In: Politika és politikatudomány i. m. 565-598. o. Az állam nemzetmegtartó szerepéről Wiatr idézett munkájában olvashatunk, aki a marxista irodalomban újszerű módon a nemzeti integráció létrehozását és fenntartását is - véleményem szerint teljesen jogosultan - az állam funkciói közé sorolja. Sajnálatos, hogy Wiatr szemlélete e tekintetben kizárólagosan nemzet-állami, s említés nélkül hagyja a többnemzetiségű államok problémáját.
14. Részletesebben l. Joó Rudolf: Az etnikai konfliktusok okai és jellemzői, Külpolitika, 1983. 2. 73-85. o.
[1] Társadalomkutatás, 1984/2.
NÉHÁNY ÖSSZEFÜGGÉSE[1]
Ebben a dolgozatban etnikai folyamaton az etnikum belső kohéziójanak (tartós szerkezeti összetevőinek) és más e etnikumokhoz való (interetnikus) viszonyának változását értjük. A politikai folyamatot pedig a politikai rendszer működési mechanizmusaként, a társadalmi környezettől meghatározott, illetve arra ható tevékenységként2 fogjuk fel. Míg a két szféra önmagában való vizsgálata a néprajz, a politikatudomány és a szociológia, különösen az utóbbi időben tapasztalt fejlődése eredményeként ma már tekintélyes irodalmat mondhat magáénak; kettőjük kapcsolatának, összefüggéseinek jelen irányult és objektív, tudományos igényű feltárására már kevesebb példát találunk, ha eltekintünk a gyakoribb, a kérdést publicisztikusan vagy apologetikusan közelítő munkáktól.
Ez a helyzet részben magyarázható a probléma általános politikai és diplomáciai érzékenységével, valamint térségünkben az „automatizmus" szemlélet örökségével, amely Magyarországon az 1940-es évek végétől nemcsak a nemzetiségpolitikai gyakorlat módszereinek fejlesztését fékezte - ennek néhány következményét, többek között az anyanyelvi oktatásban máig érezzük,de évtizedekig gátolta a valóságfeltáró szándékú szellemi tevékenységet is.3 Az elméleti-elvonatkoztató hajlam gyengeségének ebben a tárgykörben sajátos. tudományon belüli oka is van. A kisebbségi jelenségvilág szélsőséges változatossága, komplexitása; az egyedi etnikai (nyelvi, kulturális, vallási, tudati stb.) jegyek nagy különbségei4, amelyeket fokoznak a befogadó államok szerkezeti, intézményi, fejlettségi differenciái és a mindezekből következő észlelési, magatartási és stratégiai eltérések - igen megnehezítik az összehasonlító elmeleleti modellek alkalmazását. A kisebbségi helyzetek, a konkrét történelmi megjelenések végtelen sokfélesége nehezen viseli el a sematikus általánosítást, ugyanakkor fokozottan igényli a tényleges összefüggések, a kimutatható azonosságok, hasonlóságok és különbségek, közös irányzatok és törvényszerűségek feltárását a politikai rendszer és az etnikum kapcsolatában. Mint a társadalom bármely tagoltsága az interetnikus viszonyok rendszere is empirikus formáiban egyaránt magában hordoz egyedi, sajátos és általános vonásokat. Az egyetemes vagy regionális érvényű összevetés, az egy-egy országcsoportot vagy kisebbségi típus-csoportot átfogó általánosítás nemcsak tudományos követelmény, hanem tanulságokkal szolgálhat a politikai gyakorlat számára is - ha az utóbbi ezt igényli - a különféle etnikumok együttélésének, a kisebbségek össztársadalomba való beilleszkedésének megoldási módjai, technikái, mechanizmusa megismerésében.
Vizsgálódásunk két alapfogalomra vezethető vissza: az etnikumra és a politikára. Mindkettőnek a szakirodalomban számos meghatározása ismert. Míg a politika esetében itt elegendő csak utalni a magyar nyelven is megjelent fontosabb definíciókra5, az etnikumnál már magát a fogalom-választást is magyarázni kell. A lehetséges más (nemzetiség, kisebbség stb.) terminusok közül azért választjuk itt az etnikumot, mert térben és időben átfogóbb fogalom a nemzetnél és nemzetiségnél, amelyet a történészek és néprajzosok többsége az etnikum egy fejlődési, stadiális változatának tekint.6 (Nem lehet például nemzetiségről beszélni Fekete-Afrika törzsi viszonyai között, de még Nyugat-Európában sem egyértelmű e terminus használata.) Az univerzális kisebbség fogalom hátránya pedig esetünkben az, hogy döntően a számszerűséget, illetve a hatalomból való részesedést fejezi ki, s általános társadalompolitikai kategóriaként az etnikumnál kevésbé alkalmas egy közösség nyelvi, kulturális, vallási stb. sajátossága, s annak változásai megragadására. Emellett nem minden több etnikumú társadalom írható le jellegzetes többség- kisebbség viszonyként.7
Az etnikum lehetséges értelmezései közül a kulturális közösség meghatározást fogadjuk el. Olyan történelmileg kialakult népcsoportnak tekintjük, amelyet viszonylag állandó kulturális elemek (nyelv, vallás, szokások stb.) és pszichikai tulajdonságok jellemeznek, s amelynek tagjai tudatában vannak önálló - másoktól különböző - közösség voltuknak.8 Az etnikum tehát felfogásunkban egy sajátos kulturális együttes, amelynek történelmi méretekben tartós értékei és normái - azonossága - megőrzését belső interakciós és kommunikációs rendszer biztosítja. A közösség fennmaradását lehetővé tevő etnokulturális információk vagy nemzedékközi (intergenerációs) közvetítéssel, vagy nemzedéken belüli (intragenerációs) továbbadással jutnak el a közösség tagjaihoz. Az előbbi ismeretátadás az etnikum újratermelésének vertikális, az utóbbi horizontális (más szavakkal: diakronikus, illetve szinkron) módja.
A korszerű közlés legfontosabb formája és eszköze: a beszéd, a nyelv. ,,A kultúrát alapvetően a nyelv közvetíti, amely megőrzésének és fejlesztésének fő eszköze. A normákat, utasításokat, értékeket, szankciókat, szerepeket, magatartási modelleket főként szavakkal határozzák meg, s fejezik ki, amelyek megőrzik s egyik embertől a másikig, egyik korosztálytól a másikig közvetítik őket" - határozta meg a nyelv szerepét a kultúra, következésképp a közösség megmaradásában Maurice Duverger.9
Az etnikai jelentőségű kódok, üzenetek átadási, tanulási folyamata vagy spontánul , vagy politikailag szervezett formában zajlik. Benne mindazok a társadalmi egységek s intézmények (család, iskola, kortárs csoportok, tömegkommunikácíós eszközök, társadalmi szervezetek, hadsereg stb.) játszanak szerepet, amelyek az egyén szocializációját általában meghatározzák. Az etnikai megőrző funkciót ellátó társadalmi csoportok s eszközök között az utóbbi évtizedek iparosodási és városiasodási folyamata a fejlett országokban általában csökkentette a spontán formák szerepét a társadalmilag-politikailag tudatosan szervezett intézmények javára. Bár a családnak, a tanulótársi és munkatársi csoportoknak mint közvetlen, valódi közösségeknek, továbbra is kiemelkedő helyük van az egyén életében; az identitást is magában foglaló ismeret-átöröklés terén érezhető változások mentek végbe pl. a családban a nők tömeges munkába állása, a többgenerációs együttélés lassú megszűnése s az egyéb életmódváltozások következtében. A család, anyanyelv, nemzeti tudat s érzelemvilág átadó funkciója a múlthoz viszonyítva általában gyengült - ez a következtetés vonható le a magyarországi nemzetiségeknél észlelt spontán asszimilációs jelenségekből is. Az etnikai jelleg megtartás hagyományos erőinek viszonylagos térvesztésével egyidejűleg növekedett az intézményesült és politikai tartalmakat hordozó nemzetiségi szocializációs formák (az iskola, sajtó, rádió, televízió, társadalmi és állami szervezetek stb.) jelentősége. Az általános korszerűsödés ugyanis - szemben az igen elterjedt felfogással - nem egyenlő a szükségszerű asszimilációval. A tudományos-technikai forradalom s társadalmi következményei olyan új eszközöket és objektív lehetőségeket is teremtettek, amelyek részben vagy egészben alkalmasak a kiesett hagyományos kohéziós hatások pótlására, azoknak a tudásoknak. készségeknek és képességeknek az átadására, amelyek birtokában az egyén - ha ezt igényli - a társadalom egészébe integrálódva is származási közössége tagja maradhat. Az azonban, hogy mennyire élhetnek az adott közösség tagjai ténylegesen ezekkel az eszközökkel és lehetőségekkel, már politikai kérdés; átvezet minket a társadalmi-politika feltételrendszer vizsgálatának területére. Az előbbiek összefoglalásaként most csak azt a következtetést vonjuk le, hogy a gazdasági-társadalmi modernizáció fokozta a nemzetiségpolitika felelősségét az etnikai identitás megőrzésében.
A politika már a kezdetleges közösségekben is elemi módon befolyásolta az etnikai formációk alakulását, de hatása az etnikai folyamatokra (az etnikai-nemzeti egyesülésekre, széttagolódásokra) a rendi társadalom bomlásával az új központosított polgári államok létrejöttével vált erőteljessé. Sajátos paradoxon, hogy az állam és a nemzetiség kapcsolata, egymásba fonódása akkortól (Európában a 18. század végétől) válik mind erőteljesebbé, amikortól az egyházi hatalom és a világi hatalom monolitikus egysége lazulni kezd. Az államnemzeti eszme mindenütt a legerősebb etnikum egyeduralmi helyzetének legitimizálását jelentette a politikai rendszeren belül. Az 1555-ös augsburgi béke vallási területi elvét, miszerint az államhatalom birtokosa szabhatja meg alattvalói vallását10, az újkor nem felvilágosultabb nemzeti területi elve követte, amely alapján a szuverenitás hordozója egyetlen nemzetiség vagy (és) nyelv monopol helyzetét törvényesítette.
A francia forradalom népszuverenitás elvéből kinövő nemzeti önrendelkezés eszméje az európai kontinensen, majd fokozatosan az egész világon többnyire - de nem kizárólagosan - a nemzeti-állami fejlődést segítette elő; nyelvi, kulturális, vallási értelemben egységes államokat azonban kevés helyen teremtett. A létrejött államok politikai térképe nem esett - és ma sem esik - egybe a népek etnikai térképévei; egy-egy nép több állam területe között tagolódott szét, illetve egy állami keret több etnikumot is átfogott. A nemzetközi élet mai, az érdekelt államok hivatalos elismerésétől független realitása, hogy Földünk kevesebb mint 200 önálló politikai egysége több mint 2000 (más becslések szerint 3000) etnikumot, nyelvi csoportot foglal magába.
Az etnikai tagoltság a társadalom egyéb (osztály, réteg, foglalkozási, területi, életkor stb.) tagoltságával, érdekvonalaival együtt a politikai rendszer szerkezetét, működését, intézményi és tudati összetevőit befolyásoló külső körülmény. A politikai folyamatokra gyakorolt "környezeti" hatása sok tényezőtől függ. Mindenekelőtt a lakosság etnikai megoszlásától, a társadalmat alkotó népcsoportok számbeli súlyától, nemzeti sajátosságaik eltérésének mértékétől, a társadalmi-gazdasági fejlettségüktől s azok különbségeitől, tudati-pszichológiai jellemzőiktől (benne etnikai öntudatuktól, az egymásról alkotott képektől, sztereotípiáktól, előítéletektől) stb. Az etnikai jellemzők együttese az etnoevolúció folyamatában időben változó, dinamikus rendszer, összetevői azonban állandóbbak, stabilabbak nemcsak a politikai rendszer elemeinek viszonylagos mozgékonyságához képest, de a társadalmi szerkezet más komponenseihez (pl. az osztály- és rétegtagoltsághoz) viszonyítva is. Ez a tény történelmileg úgy fejeződik ki, hogy egy-egy etnikum - megkülönböztető jegyeinek, identitásának viszonylagos állandóságával - több gazdasági-társadalmi alakulatot is túlél.
Az államon belüli etnikai érdekkötődések a politikai rendszer tartós meghatározói, de hatásuk sohasem „tisztán", önállóan jelentkezik, hanem a társadalmi struktúra soktényezős feltételrendszerének, mint egésznek részelemeként. A társadalom etnikus és nem etnikus törésvonalai hol fedik, hol metszik egymást; az előbbi esetben az összefonódás növeli a csoportérdekek közötti ütközés valószínűségét, míg az utóbbi kapcsolat inkább csökkenti azt. A tapasztalatok szerint az etnikai konfliktusok gyakran ott robbannak ki, ahol a nemzeti különbségek társadalmi-fejlettségi különbségekkel, az anyagi és kulturális javakból, a politikai döntéshozatalból s befolyásolásból való egyenlőtlen részesedéssel esnek egybe. Ezért a fejlődési nivellálódás és a társadalmi esélyegyenlőség feltételeinek megteremtése a különféle csoportok között általában jótékony hatással van a szorosan vett interetnikus viszonyokra is. (Hangsúlyozni kell az általában, mert a csoportközi viszonyok az egyéni és közösségi tudat mechanizmusán átjutva válnak valósággá. A pszichikum pedig közismerten lassabban. vagy esetleg nem várt módon reagál a létfeltételek változására.)
Az egyén identitása az azonos és a más csoportbeliekkel való kölcsönös kapcsolatokban alakul ki. Az érdekcsoportokat létrehozó társadalmi tagoltság valamennyi "vonala" egyben önálló identitás-keretül is szolgál az egyén számára. Az etnikai tudat összetett jelenség, amely az egyén szociális helyzete, neme, életkora, lakóhelye, iskolai végzettsége stb. szerint kisebb-nagyobb eltéréseket mutathat. Az etnikai hovatartozás
kinyilvánítását az egyén tényleges helyzete, személyes világa, részben a csoport létét biztosító múltbeli és jelen (diakronikus és szinkron) kommunikációs rendszerek határozzák meg. Az etnikai kötődés a tapasztalatok szerint gyakran azokban a helyzetekben erősödik fel, amelyekben a csoportot valamilyen hátrányos megkülönböztetés éri, egyes etnikai jegyei vagy egész csoportléte veszélybe kerül.11 (Ez okozza a kisebbségek gyakori védekező etnocentrizmusát; a nemzetiségi jellemzők, a kisebbségi minőség erőteljes felértékelődését tudatukban. )
Az etnikumon belüli és etnikumok közötti folyamatok (a kétnyelvűség terjedése, a nyelvváltás, az etnikai öntudat fokozódása vagy gyengülése, a demográfiai változások, a nemzetiség lakta területek kompakt jellegének lazulása vagy erősödése stb.) politikai érdekeket, akaratokat, törekvéseket módosítanak (újakat teremtenek vagy régieket megszüntetnek), s általuk közvetve a politikai rendszer elemeinek működése is módosul. Egy-egy kisebbség egyenjogúsági vagy autonómia igénye - a társadalmi-politikai rendszer adta lehetőség-határokon belül - ideológiai megfogalmazást nyerhet, esetleg politikai programmá válik, érdekképviseleti szerveket hoz létre, új jogszabályokat (pl. nyelvi törvényt) alkot, vagy az állam funkcionális s területi szervezetében idéz elő változásokat (pl. nemzetiségi minisztérium, helyi autonómia vagy föderáció stb., létrehozásával). Ritkábban az etnikum önrendelkezési igénye az állam területi állományát érinti; a kisebbség célja ebben az esetben már elszakadás: új állam alakítása vagy egy másikhoz való csatlakozás. A népek önrendelkezési jogának általános elismertsége ellenére a mai nemzetközi gyakorlatban a szecesszió igényével a kisebbség többnyire túllép azon a végső határon, ameddig az államok az etnikai önmeghatározási önkifejezési törekvéseket megtűrik.
A többnemzetiségű társadalmakban az etnikai érdekek kifejeződése konfliktusos folyamat, ennek tartalmi és formai jegyei, kezelhetősége azonban a társadalmi tagolódás más elemeitől (így az osztály- és rétegdifferenciáltságtól) függ, és az összehangolás sikerét vagy sikertelenségét nagymértékben befolyásolja a politikai rendszer alkalmazkodó s megújuló képessége is. Az egyneműsítő, beolvasztó irányzatú államok határaikon belül az etnikai sokféleség tényét vagy nem ismerik fel, vagy az azonosság megőrzésének igényét nem tartják jogosultnak. A hatalom társadalmi tartalma, politikai értékrendje, adott nemzetközi kapcsolatrendszere alapján mindenkor szelektálja, sorrendbe állítja a környezetéből érkező input hatásokat; s a cselekvést. a visszahatást ennek megfelelően szervezi meg, Az etnikai sokféleség ténye önmagában nem elegendő ahhoz, hogy államilag elismert "nemzetiségi kérdéssé" váljon; még kevésbé, hogy automatikusan kedvező nemzetiségpolitikát váltson ki. A politikai döntések azonban (történelmi mértékkel mért) huzamos ideig nem születhetnek a valóság ellenében. Ha a sajátos nemzetiségi érdekek észlelése s kellő "becsatornázása" elmarad, a politikai opciók a kisebbségek igényeit, törekvéseit tartósan figyelmen kívül hagyják, a megkülönböztető s az erőszakos beolvasztó igyekezet, mint a voluntarista politika egyik változata, végső soron a politikai rendszer szilárdságát veszélyezteti. Ez a veszély természetesen a diszkriminált közösség számbeli súlyának, erejének, öntudatának arányában növekszik. Az etnikai viszonyok és a politikai viszonyok egymástól kölcsönösen függnek.
Nemcsak az etnikai folyamatok hatnak a politikai rendszerre s idéznek elő benne többé-kevésbé lényeges szerkezeti, szervezeti és szemléleti változásokat, de a létrejövő vagy megszűnő intézmények, a módosuló politikai gyakorlat is különböző etnikai folyamatokat indíthat el: megváltoztathatja a közösségek azonosság-jegyeit, átalakíthatja egymáshoz való viszonyukat (nagyságrendűket, nyitottságukat, tekintélyüket stb.)
Az etnikai viszonyok oldaláról nézve a politikai rendszer a "társadalmi környezet" része. Az általa közvetített hatások, szervezeti megoldások, mechanizmusok, normák) egyidejűleg érintik az etnikai csoportok belső kohézióját és külső megkülönböztető ismérveit. A közösségek kapcsolatában asszimilációs vagy disszimilációs, közelítő vagy távolító, azonosságot elmosó vagy erősítő erejük van. A nyelvi politika például az egyik legfontosabb identitás elemet érinti, amely egyszerre tölt be kommunikációs eszköz, etnikai jelkép funkciót, és hordoz önálló kulturális értékeket. Ha ez a politika asszimilációs irányzatú - az államnyelvvel szemben más nyelvek használatát, terjesztését, fejlesztését hatalmi eszközökkel korlátozza vagy tiltja - a diszkriminált népcsoportok lényeges belső összetartó erejét gyengíti, s egyúttal helyzetüket - a lemorzsolódás, szétforgácsolódás következményeként - tovább rontja az előnyben részesített csoporttal szemben. Mivel valamely nemzeti közösséghez való tartozás nem genetikai adottság, hanem végső soron társadalmi tanulási folyamat eredménye, az etnikai közösségek tudatára, magatartására, beállítottságára nagymértékben hatnak a társadalomban uralkodó kulturális normák, értékek, minták és jelképek; mindenekelőtt a nemzeti eszme politikailag irányított kultivációja. Már közvetettebb, de jelentőségében az előbbiekhez hasonló befolyást gyakorol például a népesedéspolitika vagy a megkülönböztetett területfejlesztés, mely tevékenységek szintén alkalmasak a nemzetiségi identitás valamelyik elemének megváltoztatására s következtetésképp a társadalom etnikai összetételének módosítására.
Az állam többnyire összehangolja az egyes politikai tevékenységek (a nemzetiség-, az oktatás-, a beruházás-, a bel- és külpolitika stb.) terén foganatosított intézkedéseit. Nem lehet tartós ellentmondás például az általános belpolitika és a sajátos kisebbségpolitika irányában, tartalmában. Történelmi példák bizonyítják, hogy ha az egyikben a voluntarizmus s a türelmetlenség válik uralkodóvá, és az érdekek s értékek sokféleségét nem engedik kifejeződni, a torzulás előbb-utóbb hatással lesz a másik szférára is.12 Ha a nemzetiségpolitikában felbukkan a "belső" nacionalizmus, amely külső kifejezési formát keres, később szükségszerűen megjelenik az állam nemzetközi kapcsolataiban is.
A csoport érdekközvetítések révén etnicizált politika alakító tevékenységévei létre hozza a politizált etnicitást, a két folyamat között szoros a kapcsolat s nincs merev határ.13 A nemzetiségpolitika (szélesebb történelmi s földrajzi értelemben: az etnopolitika) a hatalom megosztása és gyakorlása a politikai rendszer (illetve annak központi eleme az állam) és az etnikum kapcsolatában, s az állam területén élő nemzetek és nemzetiségek egymásközti viszonyában. A nemzetiségpolitika történelmileg változó, alakuló és alakító tevékenység, amely gyakran magán viseli a múlt folytonosság jegyeit s erőteljesen hatnak rá a társadalmi-politikai rendszerek általános belső strukturális vonásai, valamint az egész nemzetközi környezet: a kétoldalú kapcsolatok, a regionális összefonódások, s a globális viszonyok "kihívásai".14 (Az utóbbi tényezők hatása az
anyanemzettel rendelkező nemzeti kisebbségek esetében természetszerűen nagyobb.)
Ami a gazdasági rendszer vizsgálatában az érték, a politikában a hatalom; az etnikai viszonyok lényegének megragadásában az az identitás. Olyan kulcsfogalom, amely ugyan napjaink tudományos és köznyelvi szóhasználatában ritka konjunkturális népszerűségnek örvend, tényleges politikai- néprajzi-kulturális értelme, jelentősége azonban (a kapcsolódó, eredményes társadalom lélektani vizsgálatoktól eltekintve) igen kevéssé feltárt.
A jelen dolgozat elsősorban figyelemfelhívó igénnyel íródott. Sokkal inkább jelezni, mintsem részleteiben elemezni kívánta a hatalom és a nemzetiségi azonosság fontosabb kapcsolódási pontjait; azt az összefüggést, amely a politikai rendszer alakulása és az etnikai jelenségvilág formálódás között fennáll. Ennek az egymásra hatásnak a vizsgálata - különösen térségünkben, ahol a nemzetiségi kérdésnek hagyományosan nagy társadalmi súlya van - több diszciplína (nem fontossági sorrendben: politikatudomány, az etnológia, a történettudomány, a szociológia stb. művelői elé állít az elkövetkezőkben közös és igényes kutatási feladatokat.
JEGYZETEK
1. Julian Vlagyimirovics Bromlej: Etnosz és néprajz. Gondolat. Budapest 1976. 196-228.o.
2. Kulcsár Kálmán: A politikai rendszer - a politikai folyamat. In: Politika és politikatudomány.Gondolat. Budapest, 1982.409-446. o.
3. Für Lajos:Nemzetiségi kérdés, nemzetiségtudományi kutatások, Valóság. 1982 1.34-47. o.
4. A kisebbségi típusok sokféleségéről, s ezzel kapcsolatban meghatározásuk nehézségeiről lásd az 1977-ben megjelent ENSZ felmérést: Francesco Capotorti: Étude des droits des personnes appartenant aux minorités ethniques, religieuses et linguistigues. E/CN 4/Sub. 2/384.
5. Gombár Csaba: A politikai hatalom kérdéseiről. In: Politika és politikatudomány , i.m. 447-501. o.; Kulcsár Kálmán i. m.; Samu Mihály: A hatalom és az állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1977. 113-231.o.; J. Jerzy Wimr: A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, Budapest, 1980.
6. L. Bromlej i. m. 13-61. o.: Niederhauser Emil az öntudatosulás folyamatát elemzi a kiinduló pontnak nevezett etnikai közösségtől a polgári nemzetté válás stádiumáig. Vö. A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Akadémiai Kiadó , Budapest. 1977. Szűcs Jenő megfogalmazásában: " ... a nemzet (nation, nacija) modern kategória rendszerünkben - függetlenül a szó etimológiájától és történeti jelentésétől - olyan fogalmi jegyek, képzetek és feltételezések összességét öleli fel, amelyek együttesen csak a 18. sz. vége óta léteznek. Vö. Szücs Jenő: „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 13. o.
7. Az etnikum előnyben részesítése ebben a dolgozatban nem jelenti általában a kisebbség, nemzetiség, nemzet fogalmak értékének, használhatóságának kétségbevonását. A nemzet a történelmi fejlődés terméke, amelynek létezése - értelmezési bizonytalanságaival együtt (ezektől egyébként az etnikum és a kisebbség sem mentes) - politikai realitás, mindenekelőtt Európában. Ugyanilyen tény a nemzetiség fogalmának tudományos és köznyelvi elterjedtsége térségünkben, s a kisebbség terminus egyetemes használata mindenekelőtt a nemzetközi jogi és politikai (pl. ENSZ) nyelvezetében.
8. Bromlej i. m. 13-61. o.: Nathan and Moynihan, Glazer-P. Daniel (ed.): Ethnicity, theory and experience. Harvard University Press, 1976. 1-83. o.; Guy Michaud: Un concept á définir : l'ethnie. Etno-psychologie 1971/2-3. 193-201. o.
9. Maurice Duverger: Sociologie de la politique. Presses Universitaires de France. 1973. 131-132.o.
10. L. Szekfü Gyula áttekintését a 18. századi európai politikáról Bethlen Gábor c. művében. Helikon Kiadó, Budapest. 1983. 19-35. o.
11. Csepeli György: Érzés és élmény a nemzeti hovatartozásban, Tájékoztató, 1980. 6. 22-32.o.
12. A kettő kapcsolatáról 1. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Budapest, 1946.
13. A társadalom érdekviszonyai és a politikai rendszer általános összefüggéseiről l. Bihari Mihály:A társadalom érdekviszonyai és a szocialista demokrácia. In: Politika és politikatudomány i. m. 565-598. o. Az állam nemzetmegtartó szerepéről Wiatr idézett munkájában olvashatunk, aki a marxista irodalomban újszerű módon a nemzeti integráció létrehozását és fenntartását is - véleményem szerint teljesen jogosultan - az állam funkciói közé sorolja. Sajnálatos, hogy Wiatr szemlélete e tekintetben kizárólagosan nemzet-állami, s említés nélkül hagyja a többnemzetiségű államok problémáját.
14. Részletesebben l. Joó Rudolf: Az etnikai konfliktusok okai és jellemzői, Külpolitika, 1983. 2. 73-85. o.
[1] Társadalomkutatás, 1984/2.