Európa biztonsági útkeresése
Joó Rudolf Monte Carló-i nyilatkozata[1]
MONTE CARLO – Az európai biztonság kérdéskörét vitatta meg az elmúlt hét végén Monte Carlóban a francia Békeakadémia meghívásnak mintegy másfél száz aktív vagy már visszavonult politikus, diplomata, leszerelési szakértő, s a nemzetközi sajtó néhány képviselője. Hazánk részéről a kötetlen konferencián szólalt fel Joó Rudolf, a honvédelmi minisztérium helyettes államtitkára, aki nyilatkozott lapunknak.
– Államtitkár-helyettes úr, Kelet-Európa államai hasonlóan ítélik-e meg, hogy milyen módon, milyen szervezetek révén és milyen eszközökkel kellene szavatolni a biztonságot Európa keleti felén?
– A visegrádi hármak véleményét ismerem jobban, hiszen Lengyelországgal, valamint Cseh- és Szlovákiával szorosak konzultációs kapcsolataink. Közöttük — úgy érzem -, hogy hangsúlykülönbségek sincsenek. A többi ország álláspontját kevésbé ismerem, de itt a Monte Carló-i konferencián is kiderült: a román álláspontban hangsúlyozottabban van jelen a meggyőződés, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), mint a földrész biztonsági rendszerének kerete, lehet a leghatékonyabb eszköz. Ezzel az állásponttal sem lehet vitatkozni jelenleg, inkább csak megközelítésbeli különbséget érzek, mert Románia, is érdeklődik a NATO-kapcsolatok és a Nyugat-Európai Unió iránt is.
– Több felszólalásból is érződött az aggodalom, hogy a „sok bába közt elveszhet a gyermek”, azaz az európai biztonság ügyével foglalkozó nemzetközi szervezetek legjobb szándéka ellenére is a felaprózódás, a valódi jogkörök hiánya miatt nem születnek meg a kívánt biztonsági feltételek a földrészen.
– Valóban hangot kap egyfajta jogos csalódottság, hogy talán több a szó, mint a tett. De különleges helyzet van ma az egész kontinensen és nemcsak a térségünkben, mindenki keresi a helyét. Új keretek kereséséről van szó, s ezeket ki kell kínlódnia Európának. S e tekintetben egy olyan súlyos konfliktus, mint a jelenlegi jugoszláviai, talán katalizátor lehet Európa egésze számára a kívánt biztonsági keretek megleléséhez. Most nem egy új ellenségképet kell találni, hanem az együttműködés miértjeit kell keresni. Ilyen lehet a növekvő menekülthullám együttes kezelése, a bizonytalanul működő atomreaktorok problémájának megoldása vagy a különböző etnikai és nemzetiségi gondok rendezése, hogy csak néhányat említsek a tennivalókból.
– Az ön által felsorolt új és felújult problémák esetleges rendezési kísérletekor is a különböző szervezetek még a legjobb akaratuk ellenére is a be nem avatkozás szent elvének falába ütköznek. E kényes kérdés kerülgetése egyre tartatlanabbá válik.
– Ez az elv egy olyan gond, amely a nemzetközi közösséget tulajdonképpen a XX. század elejétől foglalkoztatja, de főként a második világháború után került napirendre. Már az ENSZ-ben megjelent a kikényszeríthetőség kérdése, jelen van a probléma a mai nemzetközi jogban, s így az európai keretek viszonylatában is. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet konfliktusmegelőző és –kezelő lehetőségeinek egyik nagy hátránya, hogy a konszenzuselv a hatékony működtetést megöli, hiszen akár egyetlen állam is megakadályozhatja a döntést, amely számára előnytelen, s így a szervezet működésképtelenné válik. A Nyugat-Európához, a nyugati keretekhez való kötődésünk egyik pluszérve az lehet, hogy az európai egységesülési folyamat éppen ezt a konszenzuselvet lépte túl azért, hogy hatékony legyen. Ennek szükségszerűen be kell következnie egy szélesebb körű európai együttműködésben is.
– Sokan kérdőjelezik meg néhány szovjet utódállam megjelenésének szükségességét az EBEÉ-ben vagy a NATO együttműködési tanácsában, hiszen egyelőre még a földrész határain belül sem sikerült kialakítani a biztonsági garanciákat.
– Az ellentmondások itt is az új helyzetből következnek. A Szovjetunió szuperhatalomként az EBEÉ fajsúlyos résztvevője volt, s az utódállamok területén helyezkednek el azok a fegyverek, amelyek hajdan a volt Szovjetuniót nagyhatalommá tették. Ha ezeket az országokat - földrajzi vagy kulturális okokból - "leírná" az EBEÉ vagy az atlanti együttműködési tanács, akkor súlyos stratégiai hibát követne el. Úgy érzem, hogy itt egyrészt a stratégiai katonai, másrészt a földrajzi kulturális szempontok ütköznek egymással, s ezeket nem lesz könnyű összehangolni.
– A felszólalásából kitűnt, hogy egyre többen osztják a véleményt: a nemzeti kisebbségek helyzete immár nemcsak emberjogi kérdés, hanem mint a jugoszláv válság bizonyította, a nemzetközi biztonságot veszélyeztető probléma. De vajon épp a balkáni tragédia láttán lehet-e még bízni az efféle konfliktusok megelőzésében?
– Úgy vélem, hogy a sajnálatos jugoszláviai dráma egyben egy tanulási folyamat része is volt. A válságkezelés problémái mellett lassú változást is lehet tapasztalni a gondolkodásmódban, hogy a nemzetközi közösség, a kisebbségi jogok védelmét, azok érvényesítését stratégiai tényezőként fogja fel.
– Hogy szükséges-e önálló európai védelem, s ha igen, akkor az milyen kapcsolatban legyen a NATO-val, erről a kérdésről ugyancsak eltérő véleményeket lehetett hallani Monte Carlóban. A biztonsági garanciákat igénylő kelet-európai államok kiben bízhatnak, kihez forduljanak ebben a helyzetben?
– De felszólalásomban is elmondtam, hogy Magyarország számára a NATO és az Európai Közösség esetleges önálló védelmi szervezetévé váló Nyugat-európai Unió szerintünk két szoftver ugyanarra a hardverre. Ez a probléma a Nyugat ügye. Nekik kell eldönteniük, szükség van-e az önálló európai védelemre vagy sem, s a Nyugat-európai Unió fejlesztésének iránya is rájuk tartozik. Mindez viszont nekünk eggyel több ok arra, hogy mindkét szervezettel elmélyítsük az együttműködésünket.
Pósa Tibor
[1] Magyar Nemzet, 1992. március 3.