Nemzetközi környezetünk változása és a nemzet időszerűsége[1]
Az utóbbi 3-4 év nemzetközi mozgásait sokan és sokféleképpen elemezték. Az. általános értékelések számát nem kívánom itt szaporítani. A változásoknak csupán egyetlen elemét szeretném kiemelni; és ezt tömören a nemzet időszerűségeként tudom összefoglalni.
A XX. század második felében a kétpólusú világ és a megosztott Európa gyakorta kongatta a lélekharangot a nemzet-fogalom fölött. A jaltai világrend olyan folyamatokat és eszméket erősített, amelyek a nemzetet az idejétmúlt vagy még inkább a meghaladó jelenségek körébe utalta - legalábbis a világ északi, fejlettebb felén. A politikai Nyugat és Kelet között azonban a hasonlóságok mellett nyilvánvalóak voltak a különbségek is. Nyugat-Európában az 1950-es évek elejétől kezdve a termelési, kereskedelmi, politikai és védelmi érdekek közössége olyan összefonódást eredményezett, amely a nemzet tényét is új keretbe helyezte, anélkül azonban, hogy azt, mint a társadalmi létezés egyik alapvető formáját, megszüntette volna.
A politikai Keleten e téren is egészen más volt a helyzet. Itt az állami tervezés merev rendszere miatt a nemzetgazdaságok szerves kapcsolódására csekély lehetőség nyílt; ezek egymástól helyenként elszigeteltebbé váltak, mint a megelőző fél évszázadban e térségben. (Csak zárójelben jegyzem meg - anélkül, hogy elmélyednék a „mi lett volna, ha” történelmietlen kérdésében vagy túlértékelném a gazda- - sági kapcsolatok szerepét -, meggyőződésem, hogy ma más lenne a magyar-szlovák vagy a magyar-román viszony, ha az utóbbi évtizedekben a vállalatok, üzlethálózatok, határmenti termelési és kereskedelmi egységek, társadalmi szervezetek közvetlen együttműködése elé nem gördült volna annyi akadály.)
A mi tájainkon a nemzeteket megkérdőjelező és fokozatos elhalásukat napirendre tűző ideológia nyers egyszerűséggel a szovjet katonai és politikai érdekre épült. Szemben Nyugat-Európa és az atlanti térség napi érdek-ütközésekkel kiküzdött egységével, tényleges közösségteremtő folyamatával, Közép- és Kelet-Európában elmaradt a mélyen fekvő nemzeti konfliktusok feltárása és kezelése. A monolitikus rendszer csupán elnyomta, időlegesen „jegelte” az itt élő népek régebbi és új keletű sérelmeit, egymásról alkotott torz-képeit: az összefonódást kizáró, de helyenként még az együttélés lehetőségét is megkérdőjelező elkülönült stratégiákat.
Ezek felszínre robbanása az elmúlt időszakban olyan elemi erejű volt, ami a megfigyelők nagy többségét meglepte. Nemcsak azokat, akik ismerethiányból vagy tudatos ideológiai választásból, netán valamely politikai vagy gazdasági ellenérdekből kiindulva tagadják a nemzet jelentőségét térségünkben. Hanem azokat is, akik ennek tudatában vannak, sőt a nemzeti tényező történelmi súlyát vállalva keresik a probléma korszerű és jogszerű megoldását az ezredfordulón.
Az 1990-es években a nemzeti önrendelkezési mozgalom példátlan erejű újramegjelenését tapasztaljuk Közép- és Kelet-Európában. A korábbi ideológiai status quo felbomlott a térségben és ez nem hagyta érintetlen az állami-területi status quot sem. Mesterséges államalakulatok szűntek meg közvetlen szomszédságunkban; az események újrarajzolták a politikai térképet. Az új kor egyik legnagyobb méretű területi átrendeződésének voltunk és részben vagyunk tanúi az Adriától a Balti tengerig, az Elbától a közép-ázsiai sztyeppékig. A vasfüggöny lebontásával a nemzeti önrendelkezés vált a politikai alakulások egyik döntő tényezőjévé ebben a térségben. Bizonyos mértékig Európa egésze nemzetibb lett: nemzetibb természetesen a szó igen változatos értelmében. Fontos stratégiai tény, hogy Oroszország meggyengült, de változatlanul a kontinens jelentős hatalma maradt, A német egység létrejöttével Németország politikai szerepe felértékelődött Európa közepén - a keleti tartományok átmeneti gazdasági nehézségei ellenére.
A biztonságpolitikában megnőtt a közvetlen környezet jelentősége; Európában ismét divat lett - a közel 40 éven át gyanús - geopolitikai fogalmakban is gondolkodni.
A változások Magyarország számára egyebek közt azt jelentették, hogy szomszédaink száma a legutóbbi két évben ötről hétre emelkedett. S bár ez a szám önmagában véve is elgondolkodtató ilyen kiterjedésű országnál, mint a miénk; talán még fontosabb az a tény, hogy a hét szomszédunkból öt új államalakulat: a nemzetközi jog új alanya, a nemzetközi élet frissen megjelent szereplője; amely belső szervezetét és külső kapcsolatrendszerét most kezdi kialakítani. A közvetlen közeg ilyen mértékű átalakulására kevés hasonló példát tudunk említeni még a mai Európában.
Három éve a nemzetközi közösség, és benne Magyarország számára megszűnt egy világrend, amely elfogadhatatlan egyenlőtlenségekre épült, és amely egyensúlyát a kölcsönös elrettentésben, a kölcsönös megsemmisítés félelmében találta meg.
A szovjet blokk összeomlásától és a szabadság eszmék térségi győzelmétől okkal vártuk nemzetünk érdekeinek jobb kifejeződését is. Ez azonban csak részben következett be. Magyarország ma egy szabadabb, de sok tekintetben instabilabb és veszélyesebb világba illeszkedik be. Új kockázatok, nem ismert vagy meghaladottnak hitt kihívások sora jelent meg; a fenyegetések némelyike - tőlünk Délre például - nemcsak súrolja határunkat, de át is lépi azt. Ebben a közegben az országon belüli konfliktusok sokkal könnyebben csaphatnak át államok viszályába, mint akár három évvel ezelőtt,
E megállapításhoz engedjék meg, hogy két kiegészítő megjegyzést fűzzek. Az egyik a nemzeti jelenségvilág térségünkben torzulásaira; a másik a magyar külpolitika, illetve biztonságpolitika feladataira vonatkozik.
A nemzeti önrendelkezés hulláma a térség több nemzete számára egyenlőséget és önállóságot hozott; más népek, népcsoportok - így néhány határon túli magyar közösség - esetében azonban nem csak, hogy nem eredményezett javulást, de még rontott is a megelőző helyzeten.
Több országban tapasztalt jelenség, hogy a nemzeti jogok tekintetében nyíltan kettős mércével mérnek. Minden logikát megcsúfoló érvek hangzanak el néhol, hogy miért érvényes a nemzeti önrendelkezés eszméje az országhatáron túl, például keleti irányban, és miért nem alkalmazható az országhatáron belül, például Nyugat felé; miért van egy népnek joga a teljes függetlenségre, a saját államalapításra, de a vele együtt élő népcsoportnak - ha úgy tetszik társnemzetnek - miért nem adhatók meg az alapvető anyanyelvi jogok sem.
Minden eszmerendszer, így a nemzeti is, megszüli a maga szélsőségeit. Az önrendelkezés és a kulturális újjászületés egészséges jelenségét itt-ott féktelen nacionalista önzés és erőszak, a másik alávetésének vagy nyílt megsemmisítésének vágya kíséri. Bosznia és az egész volt Jugoszlávia drámája bizonyítja, hogy térségünkben mennyire hártyavékony lehet a különbség valamely nép jellemzőinek erőszakos felszámolása - beolvasztásuk - és teljes fizikai megsemmisítésük között. A nacionalista tobzódás a jogos nemzeti-nemzetiségi igények egészét kompromittálhatja hosszú időre a külvilág szemében. Már ma is szokás némely körökben a balkáni tragédiák okát a nemzeti mozgalom és az önrendelkezés számlájára írni: az „eredendő bűnt” magában a nemzeti sajátosságban keresni.
Külföldiekkel beszélgetve magam is döbbenten találkoztam időnként azzal a logikai ficammal, amely különbség nélkül a - „nemzeti viszálykodó” - jelzőt osztja ki annak, aki jogot sért és annak is, aki jogot véd. Mintha a nemzeti feszültséget a kétnyelvű táblák demokratikus igénye és nem azok önkényes tiltása okozná. Mintha a délszláv háborút a szlovén függetlenségi nyilatkozat és nem a Ljubljanára dobott első bomba indította volna el. Mintha a kisebbségi jogok és a nemzetiségi autonómiák védelmezői, valamint az „etnikai tisztogatás” kitervelői hasonszőrű bajkeverők lennének, akiknek közös jellemzőjük egyfajta balkáni elkülönítő „törzsközpontú” gondolkodás.
Könnyű lenne ennek a vélekedésnek az okát csak az emberi érzéketlenségben; néhány tőlünk távoli ország közömbösségében keresni. Látni kell, hogy saját érvrendszerünk kidolgozottságával és külső tájékoztatásunk módszereivel is baj van.
Az 1980-as évektől kisebbségkutatóként alkalmam volt követni azokat az erőfeszítéseket, amelyek a határon túli magyarság helyzetének bemutatását célozták külföldön, elsősorban Nyugaton. Meggyőződésem, hogy teljes elismerést érdemelnek azok, akik ettől az időtől napjainkig - az ellenzékben vagy a kormányzatban - e téren tevékenykednek. Mégis elgondolkodtató, hogy a hivatástudat és az összegyűlt szakismeret ellenére - tapasztalataim szerint - gyakran még ma is, például nemzetközi fórumokon, a meg nem értés fala veszi körül a magyar érveket, ha a határon túli kisebbségeink ügyéről van szó.
Van tehát bőven tennivaló. Fejleszteni lehetne a jelenlegi intézményrendszert, esetleg új szervezeteket szükséges életre hívni: gondolok itt a tervezett Nemzeti Tájékoztató Központra. A folyamat egészében nem kiegészítő, hanem alapvető partner szerep kell, hogy jusson a civil társadalom szervezeteinek, a nem kormányzati tényezőknek, a népi diplomácia fórumainak.
Gyors, átütő eredményt így sem várhatunk, de remélhetjük talán néhány tény fokozott tudatosítását. Többek között azt, hogy a határon túli nemzetiségek kérdése e térségben messze nemcsak magyar-ügy, hanem orosz-ügy, albán-ügy, román-ügy, külön-külön szerb- és horvát- ügy is egyben - és még folytathatnám a térség nemzeteinek hosszú sorát. A probléma tisztességes rendezése tehát a közép- és kelet-európai országok stabilitásának és biztonságának kulcskérdése.
Közös erővel talán az is még jobban tudatosítható, hogy a magyar nemzet politikai határoktól független történelmi és tudati egységet alkot: nincs és nem lesz demokratikus magyar kormány, amely veszélyeztetett haláron túli magyar közösségekért nem nyilvánít felelősséget.
Ennek érvényesítése azonban nem könnyű és a belátható jövőben sem lesz egyszerű feladat. A magyar külpolitika ma egy képlékenyebb, bizonytalanabb, nehezebben előre jelezhető, és főként nehezebben befolyásolható közegben fejti ki tevékenységét. A világban és Európában ez idő tájt kevés a szilárd támpont: egy régi egyensúly véglegesen felbomlott, de helyében mindeddig nem jött létre az új.
Ez a helyzet - megerősítve néhány keserű e századi tapasztalatunkkal: csalódásainkkal, sőt tragédiáinkkal - könnyen válthat ki nemzetünkben „egyedül vagyunk” érzést és magatartást.
Magyarország nincs egyedül, és nem szabad, hogy egyedül legyen. Nemzeti érdekünk, hogy minél szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a nagy demokratikus erőközpontokkal éppúgy, mint a közép-kelet-európai környezetünkkel. Teljes mértékben részt kell vennünk abban az erőfeszítésben, amely az új egyensúly megteremtésére irányul Európában és főként tájainkon. Ugyancsak jól felfogott érdekünk, hogy mihamarább részesei legyünk annak a szilárd térségnek, amelyet - ismert belső és külső gondjaival együtt - a nyugat-európai és az euro-atlanti közösség képvisel. Ennek a törekvésnek és összefonódási iránynak nincs ésszerű alternatívája.
Tévedés lenne azonban az integrációt csodaszerként feltüntetni, amely atyai segítséggel képes minden problémát egyszer s mindenkorra helyettünk megoldani. Ez a remélt teljes tagság esetében sem lesz így; még kevésbé jellemzi a jelenlegi helyzetet.
Ezenkívül tévedés a nyugati integrációt valamilyen nemzeti arculat nélküli, egynemű tömbként bemutatni, amikor a valóság sokkal inkább a sajátosságaikat és érdekeiket fel nem adó nemzetek és tájegységek összefonódása. A nemzeti politikák nagyon is valós jelenlétére számos lehetséges példa közül hadd említsek gazdaságiakat: a nyugat-európai pénzügyi rendszer most folyó vitáit vagy az éveken át húzódó euro- amerikai kereskedelmi tárgyalásokat.
A nemzet - a korszerű és demokratikus nemzet - időszerűbb, mint valaha Európában. Ezért a magyar biztonságpolitika és külpolitika alaptétele nem lehet más, mint az, hogy saját érdekeinket magunknak kell megvédeni, ezt mások helyettünk nem teszik meg. A saját érdekeket viszont lehetőség szerint nem magányosan, és feltétlenül másokra is tekintettel, kell képviselnünk. Csak így kerülhető el két szélsőség; mindkettőre bőven szolgáltatott példát a magyar politika az elmúlt évszázadokban; a nemzeti önfeladás, amely az időnként sötéten összefonódó komprádor érdekekből vagy szellemi restségből, esetleg történelmileg rögzült lakájtudatból kiindulva állandóan idegen gazdát keres és többnyire a külső szempontokat helyezi előtérbe a hazaiakkal szemben; illetve a nemzeti elvakultság, amely önsorvasztóan bezárkózó, semmit sem hajlandó meglátni a külső realitásokból és elijeszti a lehetséges szövetségeseket; így politikai röptét a tapasztalatok szerint - szükségszerűen - Arany János éji bogarához hasonlóan fejezi be.
Hol az igazság? - Természetesen a nemzeti érdekből kiinduló, de a nemzetközi feltételeket ismerő politikai középen. És az is természetes, hogy ezt a közép-utat sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. Nem időznék ezen a ponton annyit, ha nem éppen két hete olvasok - ugyanazon a napon - két merőben ellentétes értékelést a magyar külpolitika alapkérdéseiről.
Az egyik baloldali napilapban megjelent elemzés túlzással vádolja és „destabilizáló hatású”-nak minősíti azokat a hivatalos magyar fellépéseket, amelyek az utóbbi időben a határon túli magyarság ügyében tétettek. A jobboldali hetilap szemleírója viszont éppen a határozottabb kiállást hiányolja a magyar közösségek érdekében és a nemzeti érdek szempontjából „nem létezőnek” minősíti a magyar külpolitikát.
Ezen a fórumon mindenképpen ide nem illő és ízléstelen lenne a megállapítások bármelyikével is tételesen vitatkozni. Az egymás kizáró állítások sokkal inkább egy általános dilemmát vetnek fel bennem.
Létezik-e egyáltalán a nemzeti érdeknek valamilyen tárgyilagos, egységes tudományos igényű megfogalmazása vagy a politikai erők mindig ízlésük szerint töltik azt meg eseti tartalommal.
Nem az lep meg ugyanis, hogy a választások közeledtével a külpolitika is a pártcsatározások egyik területévé válik, hanem az, hogy három év szuverén állami létezés után alapvető koncepcionális különbségek léteznek egy olyan nemzeti sorskérdésben, mint a határon túli magyarsághoz való viszony.
Manapság gyakran esik szó arról, hogy a hazai politikában szükség lenne meghatározni a liberális minimumot. Mások egy szociális minimum megfogalmazását tartják sürgetőnek. Talán hasznos lenne egy nemzeti minimum megtalálása is, amely a különféle politikai szereplőknek szolgálhatna zsinórmértékül álláspontjaik kialakításához. A szárszói találkozó, történelmi és a mostani is, egy ilyen közös nemzeti minimum értelmezéshez, az alapkövetelmények rendszere kialakításához segíthet hozzá minket a magyar kül- és belpolitikában. Segíthet ezenkívül megtalálni azt a törékeny egyensúlyt is, amely a mindenkori politizálásban az igények és a lehetőségek között feszül, s amellyel a döntési - ha úgy tetszik: kormányzati - helyzetbe került vagy kerülő valamennyi erő szembetalálja magát. E tekintetben nemzeti stratégiánk számára bizonyára nincs jobb és tömörebb útmutató Bethlen Gábor szavainál: „Nem lehet mindig megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet."
[1] in: Szárszó 1993, Az 1993.évi szárszói tábor előadás és megbeszélés sorozata. Püski, Budapest, 1993. 175-181. o.
Az utóbbi 3-4 év nemzetközi mozgásait sokan és sokféleképpen elemezték. Az. általános értékelések számát nem kívánom itt szaporítani. A változásoknak csupán egyetlen elemét szeretném kiemelni; és ezt tömören a nemzet időszerűségeként tudom összefoglalni.
A XX. század második felében a kétpólusú világ és a megosztott Európa gyakorta kongatta a lélekharangot a nemzet-fogalom fölött. A jaltai világrend olyan folyamatokat és eszméket erősített, amelyek a nemzetet az idejétmúlt vagy még inkább a meghaladó jelenségek körébe utalta - legalábbis a világ északi, fejlettebb felén. A politikai Nyugat és Kelet között azonban a hasonlóságok mellett nyilvánvalóak voltak a különbségek is. Nyugat-Európában az 1950-es évek elejétől kezdve a termelési, kereskedelmi, politikai és védelmi érdekek közössége olyan összefonódást eredményezett, amely a nemzet tényét is új keretbe helyezte, anélkül azonban, hogy azt, mint a társadalmi létezés egyik alapvető formáját, megszüntette volna.
A politikai Keleten e téren is egészen más volt a helyzet. Itt az állami tervezés merev rendszere miatt a nemzetgazdaságok szerves kapcsolódására csekély lehetőség nyílt; ezek egymástól helyenként elszigeteltebbé váltak, mint a megelőző fél évszázadban e térségben. (Csak zárójelben jegyzem meg - anélkül, hogy elmélyednék a „mi lett volna, ha” történelmietlen kérdésében vagy túlértékelném a gazda- - sági kapcsolatok szerepét -, meggyőződésem, hogy ma más lenne a magyar-szlovák vagy a magyar-román viszony, ha az utóbbi évtizedekben a vállalatok, üzlethálózatok, határmenti termelési és kereskedelmi egységek, társadalmi szervezetek közvetlen együttműködése elé nem gördült volna annyi akadály.)
A mi tájainkon a nemzeteket megkérdőjelező és fokozatos elhalásukat napirendre tűző ideológia nyers egyszerűséggel a szovjet katonai és politikai érdekre épült. Szemben Nyugat-Európa és az atlanti térség napi érdek-ütközésekkel kiküzdött egységével, tényleges közösségteremtő folyamatával, Közép- és Kelet-Európában elmaradt a mélyen fekvő nemzeti konfliktusok feltárása és kezelése. A monolitikus rendszer csupán elnyomta, időlegesen „jegelte” az itt élő népek régebbi és új keletű sérelmeit, egymásról alkotott torz-képeit: az összefonódást kizáró, de helyenként még az együttélés lehetőségét is megkérdőjelező elkülönült stratégiákat.
Ezek felszínre robbanása az elmúlt időszakban olyan elemi erejű volt, ami a megfigyelők nagy többségét meglepte. Nemcsak azokat, akik ismerethiányból vagy tudatos ideológiai választásból, netán valamely politikai vagy gazdasági ellenérdekből kiindulva tagadják a nemzet jelentőségét térségünkben. Hanem azokat is, akik ennek tudatában vannak, sőt a nemzeti tényező történelmi súlyát vállalva keresik a probléma korszerű és jogszerű megoldását az ezredfordulón.
Az 1990-es években a nemzeti önrendelkezési mozgalom példátlan erejű újramegjelenését tapasztaljuk Közép- és Kelet-Európában. A korábbi ideológiai status quo felbomlott a térségben és ez nem hagyta érintetlen az állami-területi status quot sem. Mesterséges államalakulatok szűntek meg közvetlen szomszédságunkban; az események újrarajzolták a politikai térképet. Az új kor egyik legnagyobb méretű területi átrendeződésének voltunk és részben vagyunk tanúi az Adriától a Balti tengerig, az Elbától a közép-ázsiai sztyeppékig. A vasfüggöny lebontásával a nemzeti önrendelkezés vált a politikai alakulások egyik döntő tényezőjévé ebben a térségben. Bizonyos mértékig Európa egésze nemzetibb lett: nemzetibb természetesen a szó igen változatos értelmében. Fontos stratégiai tény, hogy Oroszország meggyengült, de változatlanul a kontinens jelentős hatalma maradt, A német egység létrejöttével Németország politikai szerepe felértékelődött Európa közepén - a keleti tartományok átmeneti gazdasági nehézségei ellenére.
A biztonságpolitikában megnőtt a közvetlen környezet jelentősége; Európában ismét divat lett - a közel 40 éven át gyanús - geopolitikai fogalmakban is gondolkodni.
A változások Magyarország számára egyebek közt azt jelentették, hogy szomszédaink száma a legutóbbi két évben ötről hétre emelkedett. S bár ez a szám önmagában véve is elgondolkodtató ilyen kiterjedésű országnál, mint a miénk; talán még fontosabb az a tény, hogy a hét szomszédunkból öt új államalakulat: a nemzetközi jog új alanya, a nemzetközi élet frissen megjelent szereplője; amely belső szervezetét és külső kapcsolatrendszerét most kezdi kialakítani. A közvetlen közeg ilyen mértékű átalakulására kevés hasonló példát tudunk említeni még a mai Európában.
Három éve a nemzetközi közösség, és benne Magyarország számára megszűnt egy világrend, amely elfogadhatatlan egyenlőtlenségekre épült, és amely egyensúlyát a kölcsönös elrettentésben, a kölcsönös megsemmisítés félelmében találta meg.
A szovjet blokk összeomlásától és a szabadság eszmék térségi győzelmétől okkal vártuk nemzetünk érdekeinek jobb kifejeződését is. Ez azonban csak részben következett be. Magyarország ma egy szabadabb, de sok tekintetben instabilabb és veszélyesebb világba illeszkedik be. Új kockázatok, nem ismert vagy meghaladottnak hitt kihívások sora jelent meg; a fenyegetések némelyike - tőlünk Délre például - nemcsak súrolja határunkat, de át is lépi azt. Ebben a közegben az országon belüli konfliktusok sokkal könnyebben csaphatnak át államok viszályába, mint akár három évvel ezelőtt,
E megállapításhoz engedjék meg, hogy két kiegészítő megjegyzést fűzzek. Az egyik a nemzeti jelenségvilág térségünkben torzulásaira; a másik a magyar külpolitika, illetve biztonságpolitika feladataira vonatkozik.
A nemzeti önrendelkezés hulláma a térség több nemzete számára egyenlőséget és önállóságot hozott; más népek, népcsoportok - így néhány határon túli magyar közösség - esetében azonban nem csak, hogy nem eredményezett javulást, de még rontott is a megelőző helyzeten.
Több országban tapasztalt jelenség, hogy a nemzeti jogok tekintetében nyíltan kettős mércével mérnek. Minden logikát megcsúfoló érvek hangzanak el néhol, hogy miért érvényes a nemzeti önrendelkezés eszméje az országhatáron túl, például keleti irányban, és miért nem alkalmazható az országhatáron belül, például Nyugat felé; miért van egy népnek joga a teljes függetlenségre, a saját államalapításra, de a vele együtt élő népcsoportnak - ha úgy tetszik társnemzetnek - miért nem adhatók meg az alapvető anyanyelvi jogok sem.
Minden eszmerendszer, így a nemzeti is, megszüli a maga szélsőségeit. Az önrendelkezés és a kulturális újjászületés egészséges jelenségét itt-ott féktelen nacionalista önzés és erőszak, a másik alávetésének vagy nyílt megsemmisítésének vágya kíséri. Bosznia és az egész volt Jugoszlávia drámája bizonyítja, hogy térségünkben mennyire hártyavékony lehet a különbség valamely nép jellemzőinek erőszakos felszámolása - beolvasztásuk - és teljes fizikai megsemmisítésük között. A nacionalista tobzódás a jogos nemzeti-nemzetiségi igények egészét kompromittálhatja hosszú időre a külvilág szemében. Már ma is szokás némely körökben a balkáni tragédiák okát a nemzeti mozgalom és az önrendelkezés számlájára írni: az „eredendő bűnt” magában a nemzeti sajátosságban keresni.
Külföldiekkel beszélgetve magam is döbbenten találkoztam időnként azzal a logikai ficammal, amely különbség nélkül a - „nemzeti viszálykodó” - jelzőt osztja ki annak, aki jogot sért és annak is, aki jogot véd. Mintha a nemzeti feszültséget a kétnyelvű táblák demokratikus igénye és nem azok önkényes tiltása okozná. Mintha a délszláv háborút a szlovén függetlenségi nyilatkozat és nem a Ljubljanára dobott első bomba indította volna el. Mintha a kisebbségi jogok és a nemzetiségi autonómiák védelmezői, valamint az „etnikai tisztogatás” kitervelői hasonszőrű bajkeverők lennének, akiknek közös jellemzőjük egyfajta balkáni elkülönítő „törzsközpontú” gondolkodás.
Könnyű lenne ennek a vélekedésnek az okát csak az emberi érzéketlenségben; néhány tőlünk távoli ország közömbösségében keresni. Látni kell, hogy saját érvrendszerünk kidolgozottságával és külső tájékoztatásunk módszereivel is baj van.
Az 1980-as évektől kisebbségkutatóként alkalmam volt követni azokat az erőfeszítéseket, amelyek a határon túli magyarság helyzetének bemutatását célozták külföldön, elsősorban Nyugaton. Meggyőződésem, hogy teljes elismerést érdemelnek azok, akik ettől az időtől napjainkig - az ellenzékben vagy a kormányzatban - e téren tevékenykednek. Mégis elgondolkodtató, hogy a hivatástudat és az összegyűlt szakismeret ellenére - tapasztalataim szerint - gyakran még ma is, például nemzetközi fórumokon, a meg nem értés fala veszi körül a magyar érveket, ha a határon túli kisebbségeink ügyéről van szó.
Van tehát bőven tennivaló. Fejleszteni lehetne a jelenlegi intézményrendszert, esetleg új szervezeteket szükséges életre hívni: gondolok itt a tervezett Nemzeti Tájékoztató Központra. A folyamat egészében nem kiegészítő, hanem alapvető partner szerep kell, hogy jusson a civil társadalom szervezeteinek, a nem kormányzati tényezőknek, a népi diplomácia fórumainak.
Gyors, átütő eredményt így sem várhatunk, de remélhetjük talán néhány tény fokozott tudatosítását. Többek között azt, hogy a határon túli nemzetiségek kérdése e térségben messze nemcsak magyar-ügy, hanem orosz-ügy, albán-ügy, román-ügy, külön-külön szerb- és horvát- ügy is egyben - és még folytathatnám a térség nemzeteinek hosszú sorát. A probléma tisztességes rendezése tehát a közép- és kelet-európai országok stabilitásának és biztonságának kulcskérdése.
Közös erővel talán az is még jobban tudatosítható, hogy a magyar nemzet politikai határoktól független történelmi és tudati egységet alkot: nincs és nem lesz demokratikus magyar kormány, amely veszélyeztetett haláron túli magyar közösségekért nem nyilvánít felelősséget.
Ennek érvényesítése azonban nem könnyű és a belátható jövőben sem lesz egyszerű feladat. A magyar külpolitika ma egy képlékenyebb, bizonytalanabb, nehezebben előre jelezhető, és főként nehezebben befolyásolható közegben fejti ki tevékenységét. A világban és Európában ez idő tájt kevés a szilárd támpont: egy régi egyensúly véglegesen felbomlott, de helyében mindeddig nem jött létre az új.
Ez a helyzet - megerősítve néhány keserű e századi tapasztalatunkkal: csalódásainkkal, sőt tragédiáinkkal - könnyen válthat ki nemzetünkben „egyedül vagyunk” érzést és magatartást.
Magyarország nincs egyedül, és nem szabad, hogy egyedül legyen. Nemzeti érdekünk, hogy minél szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a nagy demokratikus erőközpontokkal éppúgy, mint a közép-kelet-európai környezetünkkel. Teljes mértékben részt kell vennünk abban az erőfeszítésben, amely az új egyensúly megteremtésére irányul Európában és főként tájainkon. Ugyancsak jól felfogott érdekünk, hogy mihamarább részesei legyünk annak a szilárd térségnek, amelyet - ismert belső és külső gondjaival együtt - a nyugat-európai és az euro-atlanti közösség képvisel. Ennek a törekvésnek és összefonódási iránynak nincs ésszerű alternatívája.
Tévedés lenne azonban az integrációt csodaszerként feltüntetni, amely atyai segítséggel képes minden problémát egyszer s mindenkorra helyettünk megoldani. Ez a remélt teljes tagság esetében sem lesz így; még kevésbé jellemzi a jelenlegi helyzetet.
Ezenkívül tévedés a nyugati integrációt valamilyen nemzeti arculat nélküli, egynemű tömbként bemutatni, amikor a valóság sokkal inkább a sajátosságaikat és érdekeiket fel nem adó nemzetek és tájegységek összefonódása. A nemzeti politikák nagyon is valós jelenlétére számos lehetséges példa közül hadd említsek gazdaságiakat: a nyugat-európai pénzügyi rendszer most folyó vitáit vagy az éveken át húzódó euro- amerikai kereskedelmi tárgyalásokat.
A nemzet - a korszerű és demokratikus nemzet - időszerűbb, mint valaha Európában. Ezért a magyar biztonságpolitika és külpolitika alaptétele nem lehet más, mint az, hogy saját érdekeinket magunknak kell megvédeni, ezt mások helyettünk nem teszik meg. A saját érdekeket viszont lehetőség szerint nem magányosan, és feltétlenül másokra is tekintettel, kell képviselnünk. Csak így kerülhető el két szélsőség; mindkettőre bőven szolgáltatott példát a magyar politika az elmúlt évszázadokban; a nemzeti önfeladás, amely az időnként sötéten összefonódó komprádor érdekekből vagy szellemi restségből, esetleg történelmileg rögzült lakájtudatból kiindulva állandóan idegen gazdát keres és többnyire a külső szempontokat helyezi előtérbe a hazaiakkal szemben; illetve a nemzeti elvakultság, amely önsorvasztóan bezárkózó, semmit sem hajlandó meglátni a külső realitásokból és elijeszti a lehetséges szövetségeseket; így politikai röptét a tapasztalatok szerint - szükségszerűen - Arany János éji bogarához hasonlóan fejezi be.
Hol az igazság? - Természetesen a nemzeti érdekből kiinduló, de a nemzetközi feltételeket ismerő politikai középen. És az is természetes, hogy ezt a közép-utat sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. Nem időznék ezen a ponton annyit, ha nem éppen két hete olvasok - ugyanazon a napon - két merőben ellentétes értékelést a magyar külpolitika alapkérdéseiről.
Az egyik baloldali napilapban megjelent elemzés túlzással vádolja és „destabilizáló hatású”-nak minősíti azokat a hivatalos magyar fellépéseket, amelyek az utóbbi időben a határon túli magyarság ügyében tétettek. A jobboldali hetilap szemleírója viszont éppen a határozottabb kiállást hiányolja a magyar közösségek érdekében és a nemzeti érdek szempontjából „nem létezőnek” minősíti a magyar külpolitikát.
Ezen a fórumon mindenképpen ide nem illő és ízléstelen lenne a megállapítások bármelyikével is tételesen vitatkozni. Az egymás kizáró állítások sokkal inkább egy általános dilemmát vetnek fel bennem.
Létezik-e egyáltalán a nemzeti érdeknek valamilyen tárgyilagos, egységes tudományos igényű megfogalmazása vagy a politikai erők mindig ízlésük szerint töltik azt meg eseti tartalommal.
Nem az lep meg ugyanis, hogy a választások közeledtével a külpolitika is a pártcsatározások egyik területévé válik, hanem az, hogy három év szuverén állami létezés után alapvető koncepcionális különbségek léteznek egy olyan nemzeti sorskérdésben, mint a határon túli magyarsághoz való viszony.
Manapság gyakran esik szó arról, hogy a hazai politikában szükség lenne meghatározni a liberális minimumot. Mások egy szociális minimum megfogalmazását tartják sürgetőnek. Talán hasznos lenne egy nemzeti minimum megtalálása is, amely a különféle politikai szereplőknek szolgálhatna zsinórmértékül álláspontjaik kialakításához. A szárszói találkozó, történelmi és a mostani is, egy ilyen közös nemzeti minimum értelmezéshez, az alapkövetelmények rendszere kialakításához segíthet hozzá minket a magyar kül- és belpolitikában. Segíthet ezenkívül megtalálni azt a törékeny egyensúlyt is, amely a mindenkori politizálásban az igények és a lehetőségek között feszül, s amellyel a döntési - ha úgy tetszik: kormányzati - helyzetbe került vagy kerülő valamennyi erő szembetalálja magát. E tekintetben nemzeti stratégiánk számára bizonyára nincs jobb és tömörebb útmutató Bethlen Gábor szavainál: „Nem lehet mindig megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet."
[1] in: Szárszó 1993, Az 1993.évi szárszói tábor előadás és megbeszélés sorozata. Püski, Budapest, 1993. 175-181. o.