KUTATÓ A SODRÁSBAN
Interjú Joó Rudolffal, a HM államtitkár-helyettesével[1]
1991. július elseje óta új közigazgatási államtitkár-helyettese van a Honvédelmi Minisztériumnak. Joó Rudolf, az MDF egyik alapító tagja két évvel ezelőtt tűnt el a közéletből: a fórum egykori külügyi szóvivője, most - sokak meglepetésére -, a honvédelmi tárca vezető gárdájába került. Az elmúlt két év személyes tapasztalatairól, s új beosztásáról kérdeztük meg az államtitkár-helyettest.
– Hogyan alakult eleddig a pályája, s milyen területen dolgozott a korábbi években?
– 1946-ban születtem Miskolcon, iskoláimat ebben a városban végeztem el. Utána közgazdaság-tudományi egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanultam tovább. Ezt a szakot más néven diplomáciai szaknak is nevezték, mert elsősorban diplomataképzésben vett részt, de más területekre is kerültek innen emberek. A diploma megszerzése után, 1969-ben a MÚOSZ-ba, a nemzetközi kapcsolatok osztályába kerültem, s közben elvégeztem az újságíró-iskolát is. Egyre inkább érdekelt a nemzetközi kapcsolatok kutatása. Átkerültem a Magyar Külügyi Intézetbe, ahol elsősorban a környező országok és Magyarország kapcsolatával foglalkoztam, ezen belül a határon túl élő magyar nemzetiségekkel is. itt kezdődött kutatási kapcsolatom a kisebbségi kérdéssel, ebben a témakörben szereztem tudományos fokozatot: a politikatudományok kandidátusa lettem. A kisebbségi kérdés különböző oldalaival foglalkoztam: kisebbségvédelem a nemzetközi szervezetekben, az államközi kapcsolatokban – tehát valamilyen módon a nemzetközi kapcsolatok és a kisebbségi kérdés eddigi munkám során összekapcsolódott.
– Egy vékonyka művét ismerem csak, amely a nyugat-európai kisebbségekkel foglalkozik.
– Igen, ezenkívül van még három könyvem. Az egyik a kisebbségi kérdés az önkormányzat, nemzeti önrendelkezés kérdéseivel foglalkozik. A romániai kisebbségi jogok 1944—48 közötti helyzetéről is írtam egy könyvet. Végül pedig az MDF megbízásából vezettem a a kutatócsoportot 1987-88-ban, amely kihozta az ún. Erdélyi jelentést, amelynek szerkesztője voltam. Érdekes és jellemző, hogy ez a jelentés először angolul, külföldön jelent meg, s csak 1988 végén jelenhetett meg idehaza is. Ekkor már az OSZK Magyarságkutató Intézetében dolgoztam: ez volt június végéig a munkahelyem, bár az utóbbi két évet külföldön töltöttem. Az 1989-90-es tanévben a lyoni egyetem politikatudományi tanszékén voltam vendégelőadó. Elsősorban a kelet-közép-európai változásokról, s a térség nemzetiségi kérdéséről tartottam előadásokat. A következő tanévet az USA-ban töltöttem, a Harvardon. Itt működik a Kennedyről elnevezett kormányzati iskola, ahol diplomáciát és államigazgatást tanultam. Egyik évről a másikra tehát változott a státusom: a tanári pulpitust felcseréltem a diákpadra. Mind a két esztendő nagyon tanulságos volt.
– A rendszerváltozás előtt ön az MDF külügyi, szakértőjeként szerepelt, sőt úgy is emlegették, mint aki – az MDF választási sikere esetén – a magyar külpolitika egyik meghatározója lehet. Mostani beosztása nem áll távol korábbi munkájától?
– Amikor – elődöm, Beöthy Mihály távozásakor – először megemlítették ezt a posztot, az első reakcióm a rácsodálkozás volt a kérdezőre: mit keresnék én itt a minisztériumban? Miután azonban pontosabban körülírták, hogy milyen területeken számítanak rám – ahol hasznos lehetek –, akkor már sokkal kevésbé csodálkoztam. Az új európai helyzetbe Magyarország helyét keresni, ne csak a nemzetközi politikai és kulturális életben, hanem a katonadiplomácia területén is. Nekem a nemzetközi kapcsolatok alakításában kell részt vennem, többek között a nyugati kapcsolataink fejlesztésében. Mivel úgy érzem, hogy valami ismeretet, tapasztalatot hoztam magammal, ezen a területen talán hasznos lehetek. Hozzám tartoznak a társadalmi és sajtókapcsotok is. Említettem, hogy a MÚOSZ-ban kezdtem a pályám, a szövetségnek máig is tagja vagyok, s így sok újságíró-ismerősöm van. Talán ezekkel az ismeretekkel és kapcsolatokkal is hasznos lehetek a HM számára. Fontos terület – amit egy civil is el tud látni – a Magyar Honvédség, a HM kapcsolata a civil társadalom különböző intézményeivel és szervezeteivel. Úgy érzem, nem árt, ha valaki úgy ismeri a magyar pártokat, politikai formációkat, mint ahogy én ismerem. A parlamenti pártok mindegyikében személyes ismerőseim vannak, öt párttal együtt, „csináltuk” annak idején az ellenzéki kerekasztalt. Tehát olyan személyes kapcsolataim vannak, amelyek az itteni kapcsolatépítésben is hasznosak lehetnek. Harmadik területként a személyügy is hozzám tartozik. Valószínűleg ennek személyügyi főosztálynak egyre inkább az oktatási rendszer területén is lesznek kibővült feladatai. Ha így esz, akkor a kutatói, egyetemi hátterem – remélem – segítséget jelent majd a munkámban.
– Nem veszélyes-e, hogy a HM etetésében olyan emberek vannak jelen, akik történészként erősen kapcsolódnak a kisebbségi kérdéshez is? A politikai államtitkár Trianon-szakértő, ön a kisebbségi kérdés kutatója. Nem fél-e attól, hogy ebből egyesek rosszhiszemű következtetést vonnak le?
– Nem hiszem, hogy ebből messzemenő következtetésre lehetne jutni. Ennek, a „találkozásnak" van ugyanis egy személyes vonzata. Amikor civilek érkeztek ebbe a minisztériumba, az ismeretség ténye – az, hogy korábban egyetemeken, kutatóintézetekben, tudományos konferenciákon találkoztunk – mindenképp szerepet játszott. A megismerés bizalmat ad. Az ember ugyanis ilyenkor tudja, hogy az, aki a munkatársa lesz – akár főnöke, akár beosztottja – körülbelül mit várhat. Mi is ismertük egymást korábbról, mégpedig azért, mert a kutatási területünk találkozott. Annak a ténynek, hogy ez a kutatási terület részben a nemzetiségi kérdés volt, nincs szerintem semmiféle jelentősége. Hangsúlyozom még, hogy kutatási területünk csak részben találkozott, mert a miniszter úr és a politikai államtitkár úr történészként dolgozott, s a kisebbségi tárgykörben is publikáltak, én magam pedig a politikatudományok művelője vagyok, s elsősorban a nemzetközi kapcsolatok kutatója. A magyarázat tehát egyszerű: ezek az emberek ismerik egymást évek óta, megbíznak egymásban, mert tudják, hogy a munka és magatartás szempontjából mit várhatnak el egymástól.
– Külföldről való hazatérése után rövidesen elfoglalta új beosztását. Az elmúlt két évben viszont csak távolról figyelhette a hazai történéseket. Ez a kiesés nem jelent hátrányt új munkakörben?
– Az elmúlt két év mindenképpen kiesést jelentett számomra. Bár rendszeresen megkaptam néhány hazai lapot, de ez a kapcsolattartásnak elég passzív módja. A sajtó által kialakított képet kiegészítették a látogatók beszámolói, bár az USA-ban kevesebben kerestek meg a távolság miatt. Amikor 1989 nyarán felajánlották a franciaországi vendégtanárságot, eléggé "tudathasadásos" állapotba kerültem. Egy ilyen ajánlat ugyanis a kutató számára az álmok netovábbja. Az egyik oldalon volt ez a lehetőség, a másik oldalon pedig az a tény, hogy rengeteg dologból kimaradok itthon. Fájó szívvel mondom: az az élmény, amit az első szabad választás jelentett az országnak, személy szerint nekem máig is nagyon hiányzik. Igaz, a választási időszakban hazajöttem egy hétre, beleszagoltam a levegőbe, megnéztem a plakátokat - néhány helyen lélekemelő élményben volt részem, néhol pedig elborzadtam. De az egésznek a hangulata, hogy a választási küzdelemben kezdettől részt veszek a kollégáimmal, barátaimmal együtt - ez bizony hiányzik. Barátaim korrektségét dicséri, hogy nem nagyon éreztetik velem ezt. Ők megértették, hogy miért megyék el. Látták, hogy ez szakailag nagy lehetőség, s azt is megértették, hogy nem akarok parlamenti pártpolitikus lenni. Úgy érzem, hogy van egy világosan körülhatárolt szakterületem, amit szeretek, és ahol elég nagy biztonsággal mozgok. Ha ezen a területen hasznos tudok lenni az országnak, s annak a pártnak is, amely részt vesz az ország irányításában, akkor megvan bennem az a jó érzés, hogy amit elindítottunk néhány évvel ezelőtt, az részben beérett. De hogy teljes legyen a beérés, azért úgy látom, hogy még sokat kell dolgozni.
– Új beosztását össze tudja majd egyeztetni a tudományos munkával?
– Remélem, hogy igen. Az eddigi ismereteim rendszerezése és az oktatásban való hasznosítása – ez az a minimál program, amit magam elé tűzök. Szeretnék visszatérni az egyetemi katedrára. Valószínűleg a közgazdaság-tudományi egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén ősztől szemináriumot vezetek, "A kisebbségi kérdés az államközi kapcsolatokban" címmel. Ez az egyik kapcsolódásom a tudományos élethez. A másik: alakulóban van a Teleki Alapítvány, amely átfogja a továbbiakban, a Magyar Külügyi Intézetet, a Magyarságkutató Intézetet, a Védelmi Kutatóintézetet és más kutatató helyeket. Megkerestek, hogy ennek az alapítványnak a tudományos tanácsában vegyek részt. Ezt a felkérést megtisztelőnek tartom, s remélem, ez hasznos lesz a HM számára is.
Szalay László
[1] Új Magyarország, 1991. szeptember 14, I. évf. 120. sz., 4. o.
Interjú Joó Rudolffal, a HM államtitkár-helyettesével[1]
1991. július elseje óta új közigazgatási államtitkár-helyettese van a Honvédelmi Minisztériumnak. Joó Rudolf, az MDF egyik alapító tagja két évvel ezelőtt tűnt el a közéletből: a fórum egykori külügyi szóvivője, most - sokak meglepetésére -, a honvédelmi tárca vezető gárdájába került. Az elmúlt két év személyes tapasztalatairól, s új beosztásáról kérdeztük meg az államtitkár-helyettest.
– Hogyan alakult eleddig a pályája, s milyen területen dolgozott a korábbi években?
– 1946-ban születtem Miskolcon, iskoláimat ebben a városban végeztem el. Utána közgazdaság-tudományi egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanultam tovább. Ezt a szakot más néven diplomáciai szaknak is nevezték, mert elsősorban diplomataképzésben vett részt, de más területekre is kerültek innen emberek. A diploma megszerzése után, 1969-ben a MÚOSZ-ba, a nemzetközi kapcsolatok osztályába kerültem, s közben elvégeztem az újságíró-iskolát is. Egyre inkább érdekelt a nemzetközi kapcsolatok kutatása. Átkerültem a Magyar Külügyi Intézetbe, ahol elsősorban a környező országok és Magyarország kapcsolatával foglalkoztam, ezen belül a határon túl élő magyar nemzetiségekkel is. itt kezdődött kutatási kapcsolatom a kisebbségi kérdéssel, ebben a témakörben szereztem tudományos fokozatot: a politikatudományok kandidátusa lettem. A kisebbségi kérdés különböző oldalaival foglalkoztam: kisebbségvédelem a nemzetközi szervezetekben, az államközi kapcsolatokban – tehát valamilyen módon a nemzetközi kapcsolatok és a kisebbségi kérdés eddigi munkám során összekapcsolódott.
– Egy vékonyka művét ismerem csak, amely a nyugat-európai kisebbségekkel foglalkozik.
– Igen, ezenkívül van még három könyvem. Az egyik a kisebbségi kérdés az önkormányzat, nemzeti önrendelkezés kérdéseivel foglalkozik. A romániai kisebbségi jogok 1944—48 közötti helyzetéről is írtam egy könyvet. Végül pedig az MDF megbízásából vezettem a a kutatócsoportot 1987-88-ban, amely kihozta az ún. Erdélyi jelentést, amelynek szerkesztője voltam. Érdekes és jellemző, hogy ez a jelentés először angolul, külföldön jelent meg, s csak 1988 végén jelenhetett meg idehaza is. Ekkor már az OSZK Magyarságkutató Intézetében dolgoztam: ez volt június végéig a munkahelyem, bár az utóbbi két évet külföldön töltöttem. Az 1989-90-es tanévben a lyoni egyetem politikatudományi tanszékén voltam vendégelőadó. Elsősorban a kelet-közép-európai változásokról, s a térség nemzetiségi kérdéséről tartottam előadásokat. A következő tanévet az USA-ban töltöttem, a Harvardon. Itt működik a Kennedyről elnevezett kormányzati iskola, ahol diplomáciát és államigazgatást tanultam. Egyik évről a másikra tehát változott a státusom: a tanári pulpitust felcseréltem a diákpadra. Mind a két esztendő nagyon tanulságos volt.
– A rendszerváltozás előtt ön az MDF külügyi, szakértőjeként szerepelt, sőt úgy is emlegették, mint aki – az MDF választási sikere esetén – a magyar külpolitika egyik meghatározója lehet. Mostani beosztása nem áll távol korábbi munkájától?
– Amikor – elődöm, Beöthy Mihály távozásakor – először megemlítették ezt a posztot, az első reakcióm a rácsodálkozás volt a kérdezőre: mit keresnék én itt a minisztériumban? Miután azonban pontosabban körülírták, hogy milyen területeken számítanak rám – ahol hasznos lehetek –, akkor már sokkal kevésbé csodálkoztam. Az új európai helyzetbe Magyarország helyét keresni, ne csak a nemzetközi politikai és kulturális életben, hanem a katonadiplomácia területén is. Nekem a nemzetközi kapcsolatok alakításában kell részt vennem, többek között a nyugati kapcsolataink fejlesztésében. Mivel úgy érzem, hogy valami ismeretet, tapasztalatot hoztam magammal, ezen a területen talán hasznos lehetek. Hozzám tartoznak a társadalmi és sajtókapcsotok is. Említettem, hogy a MÚOSZ-ban kezdtem a pályám, a szövetségnek máig is tagja vagyok, s így sok újságíró-ismerősöm van. Talán ezekkel az ismeretekkel és kapcsolatokkal is hasznos lehetek a HM számára. Fontos terület – amit egy civil is el tud látni – a Magyar Honvédség, a HM kapcsolata a civil társadalom különböző intézményeivel és szervezeteivel. Úgy érzem, nem árt, ha valaki úgy ismeri a magyar pártokat, politikai formációkat, mint ahogy én ismerem. A parlamenti pártok mindegyikében személyes ismerőseim vannak, öt párttal együtt, „csináltuk” annak idején az ellenzéki kerekasztalt. Tehát olyan személyes kapcsolataim vannak, amelyek az itteni kapcsolatépítésben is hasznosak lehetnek. Harmadik területként a személyügy is hozzám tartozik. Valószínűleg ennek személyügyi főosztálynak egyre inkább az oktatási rendszer területén is lesznek kibővült feladatai. Ha így esz, akkor a kutatói, egyetemi hátterem – remélem – segítséget jelent majd a munkámban.
– Nem veszélyes-e, hogy a HM etetésében olyan emberek vannak jelen, akik történészként erősen kapcsolódnak a kisebbségi kérdéshez is? A politikai államtitkár Trianon-szakértő, ön a kisebbségi kérdés kutatója. Nem fél-e attól, hogy ebből egyesek rosszhiszemű következtetést vonnak le?
– Nem hiszem, hogy ebből messzemenő következtetésre lehetne jutni. Ennek, a „találkozásnak" van ugyanis egy személyes vonzata. Amikor civilek érkeztek ebbe a minisztériumba, az ismeretség ténye – az, hogy korábban egyetemeken, kutatóintézetekben, tudományos konferenciákon találkoztunk – mindenképp szerepet játszott. A megismerés bizalmat ad. Az ember ugyanis ilyenkor tudja, hogy az, aki a munkatársa lesz – akár főnöke, akár beosztottja – körülbelül mit várhat. Mi is ismertük egymást korábbról, mégpedig azért, mert a kutatási területünk találkozott. Annak a ténynek, hogy ez a kutatási terület részben a nemzetiségi kérdés volt, nincs szerintem semmiféle jelentősége. Hangsúlyozom még, hogy kutatási területünk csak részben találkozott, mert a miniszter úr és a politikai államtitkár úr történészként dolgozott, s a kisebbségi tárgykörben is publikáltak, én magam pedig a politikatudományok művelője vagyok, s elsősorban a nemzetközi kapcsolatok kutatója. A magyarázat tehát egyszerű: ezek az emberek ismerik egymást évek óta, megbíznak egymásban, mert tudják, hogy a munka és magatartás szempontjából mit várhatnak el egymástól.
– Külföldről való hazatérése után rövidesen elfoglalta új beosztását. Az elmúlt két évben viszont csak távolról figyelhette a hazai történéseket. Ez a kiesés nem jelent hátrányt új munkakörben?
– Az elmúlt két év mindenképpen kiesést jelentett számomra. Bár rendszeresen megkaptam néhány hazai lapot, de ez a kapcsolattartásnak elég passzív módja. A sajtó által kialakított képet kiegészítették a látogatók beszámolói, bár az USA-ban kevesebben kerestek meg a távolság miatt. Amikor 1989 nyarán felajánlották a franciaországi vendégtanárságot, eléggé "tudathasadásos" állapotba kerültem. Egy ilyen ajánlat ugyanis a kutató számára az álmok netovábbja. Az egyik oldalon volt ez a lehetőség, a másik oldalon pedig az a tény, hogy rengeteg dologból kimaradok itthon. Fájó szívvel mondom: az az élmény, amit az első szabad választás jelentett az országnak, személy szerint nekem máig is nagyon hiányzik. Igaz, a választási időszakban hazajöttem egy hétre, beleszagoltam a levegőbe, megnéztem a plakátokat - néhány helyen lélekemelő élményben volt részem, néhol pedig elborzadtam. De az egésznek a hangulata, hogy a választási küzdelemben kezdettől részt veszek a kollégáimmal, barátaimmal együtt - ez bizony hiányzik. Barátaim korrektségét dicséri, hogy nem nagyon éreztetik velem ezt. Ők megértették, hogy miért megyék el. Látták, hogy ez szakailag nagy lehetőség, s azt is megértették, hogy nem akarok parlamenti pártpolitikus lenni. Úgy érzem, hogy van egy világosan körülhatárolt szakterületem, amit szeretek, és ahol elég nagy biztonsággal mozgok. Ha ezen a területen hasznos tudok lenni az országnak, s annak a pártnak is, amely részt vesz az ország irányításában, akkor megvan bennem az a jó érzés, hogy amit elindítottunk néhány évvel ezelőtt, az részben beérett. De hogy teljes legyen a beérés, azért úgy látom, hogy még sokat kell dolgozni.
– Új beosztását össze tudja majd egyeztetni a tudományos munkával?
– Remélem, hogy igen. Az eddigi ismereteim rendszerezése és az oktatásban való hasznosítása – ez az a minimál program, amit magam elé tűzök. Szeretnék visszatérni az egyetemi katedrára. Valószínűleg a közgazdaság-tudományi egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén ősztől szemináriumot vezetek, "A kisebbségi kérdés az államközi kapcsolatokban" címmel. Ez az egyik kapcsolódásom a tudományos élethez. A másik: alakulóban van a Teleki Alapítvány, amely átfogja a továbbiakban, a Magyar Külügyi Intézetet, a Magyarságkutató Intézetet, a Védelmi Kutatóintézetet és más kutatató helyeket. Megkerestek, hogy ennek az alapítványnak a tudományos tanácsában vegyek részt. Ezt a felkérést megtisztelőnek tartom, s remélem, ez hasznos lesz a HM számára is.
Szalay László
[1] Új Magyarország, 1991. szeptember 14, I. évf. 120. sz., 4. o.