Újra kell fogalmazni a NATO feladatait
Joó Rudolf nyilatkozata a budapesti munkaműhelyről[1]
A nemzetközi sajtóértekezletet követően Joó Rudolf, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára értékelte a Magyar Nemzetnek a budapesti NATO-tanácskozást.
– Magyarország számára fontos az a tény, hogy a konferencia helyszíneként rá esett a NATO-tagállamok választása, hiszen esetünkben egy volt Varsói Szerződés-országról van szó, s az első „NATO-területen" kívüli tanácskozást akár semleges államban is rendezhettek volna. A döntés jelzi, hogy kapcsolatunk és együttműködésünk a NATO-val egyre elmélyültebb, viszonyunk ilyen jellegű rendezvények sorát foglalja magában, s ez egyre inkább természetes. Most is a tartalomra összpontosítottunk, ugyanis a munkaműhely a politikusok, a katonák s a szakértők egy rendkívül pragmatikus megközelítésű rendezvénye. Meggyőződésem, hogy a jelenleg létező lehetőségek megragadása, a kialakult csatornák használata talán hasznosabb, mint néhányszor egészen elméleti viták folytatása a státusról, a megfigyelői vagy a társult tagság esélyeiről. Ez utóbbinak is lehet jelentősége, de szerintem fontosabb a „baba” megszületésének ténye annál, hogy majd milyen nevet adunk neki.
– A nemzetközi biztonságpolitika egész témakörét áttekintve megfogalmazódtak-e újszerű gondolatok a tanácskozáson?
– Alaptémája volt a munkaműhelynek, hogy újra kell fogalmazni a NATO funkcióit. Mégpedig úgy, hogy a szervezet hagyományos feladatait nem kérdőjelezik meg, hanem újakkal egészítik ki azokat. Ilyen például a békefenntartás, a békemegőrzés, a válságkezelés, s ezek a jövőben a legfontosabb NATO-funkciókká válhatnak, szorosan együttműködve az ENSZ-szel, s ahol szükséges és lehetséges, a Nyugat-európai Unióval. Ez nem jelenti azt, hogy a NATO a jövőben átalakul békefenntartó szervezetté. Ez azoknak az ellenállásába is ütközne, akik a tanácskozáson is inkább a NATO régi, hagyományos szerepvállalása, a 16 ország biztonságának garantálása mellett szálltak síkra. Senki nem vitatta azonban az új funkciók szükségességét, csupán csak ezek jelentőségének megítélésében voltak különbségek. Fontos hangsúlyt kapott a demokrácia és a szabadság kivetítése Közép- és Kelet-Európára: például Jeane Kirkpatrick asszony, volt amerikai ENSZ-nagykövet határozottan megfogalmazta a tanácskozáson, hogy a NATO megszületésekor a tagországokon belül is betöltött hasonló szerepet. Jelenleg is igen fontos feladat a diktatúrától megszabadult országokban a demokrácia megerősítése, a demokratikus értékek támogatása, s a NATO egyik fő funkciója lehet ennek segítése. Ilyen jellegű tervezetek, tanfolyamok, együttműködések már léteznek, elősegítve a demokratikus értékrendszer kialakulását, érvényesülését térségünkben.
– A jelen lévő NATO-vezetők, katonai-politikai szakértők megértéssel fogadták-e biztonsági aggodalmainkat? Körvonalazódott-e, hogy miként lehetne erősíteni a térség államainak biztonságát?
– A jelen lévő kelet-európaiak érezhették, hogy a térség biztonsági problémáira a NATO-tagállamok igyekeznek valamiféle kezelési módot találni. Hangsúlyozták, hogy rövid idő alatt nem tudják megoldani ezt a problémát. Létezik bizonyos félelem, hogy ha e garanciákat kiterjesztik ezen országok egy részére, akkor a feszültséget szülne más országokkal. Itt az orosz érzékenységre gondolnak, szeretnék elkerülni, hogy Moszkvában valamiféle félelemérzés alakuljon ki. Ezt meg kell értenünk, hogy reálisan fogalmazzuk meg igényeinket. Amennyiben ezeket a garanciákat az egész volt Varsói Szerződés területére kiterjesztenék egészen Vlagyivosztokig – bár ez igen nehezen elképzelhető –, egyesek szerint félő, hogy ezáltal bevonnák saját szervezetükbe azokat a területi, történelmi, kisebbségi, etnikai viszályokat, amelyek ezeken a területeken zajlanak. A tanácskozáson erről nyílt vita folyt, s a kérdéskört még a NATO-tagállamok is kétféleképpen ítélték meg. Negatív felhanggal említették a török-görög vitát, mintegy példázva, hogy a kelet-európai országok felvételével ilyen problémák tömegét vállalná magára a NATO. Volt azonban más megközelítés is: miszerint nem csekély mértékben ép az Észak-atlanti Szövetségnek köszönhető, hogy Ankara és Athén vitája mind ez idáig nem torkollott súlyos konfliktusba. Érthetően nekünk az utóbbi érvelés rokonszenvesebb, s láthatjuk, hogy sok esetben regionális biztonsági vagy együttműködési keretben könnyebb megoldani a kétoldalú problémákat is.
– Hogyan ítélik meg NATO-körökben a Nyugat-európai Unió és a volt kelet-európai országok kapcsolatát? Léteznek-e emiatt valamiféle fenntartások az Észak-atlanti Szövetségben?
– Ilyenekről nem beszélhetünk. Például Magyarország következetesen együtt említi a kapcsolatok fejlesztésének szándékát a NATO-val és a Nyugat-európai Unióval, nem használunk más nyelvezetet ezekkel a szervezetekkel folytatott tárgyalásinkon. Ez ezen a tanácskozáson azért sem lehetett probléma, hiszen a NATO illetékesei mellett a NYEU vezetői is jelen voltak Budapesten. A két szervezetet egymást kiegészítőnek tekintjük, más-más hasznát és előnyét látjuk mindkettőnek, nem tartjuk őket vetélytársaknak. Örömmel azt tapasztaltam, hogy egyre többen osztják a felfogást, miszerint a jövendő Európa biztonsági problémáit nem egyetlen szervezet fogja megoldani, hanem a szervezetek egybekapcsolódó együttesében – földrajzi elhelyezkedés vagy különböző feladatkörök szerint – munkamegosztás jön létre a NATO, a NYEU, az ENSZ, illetve az EBEÉ között. Igaz, ezen a konferencián a helsinki folyamat kevésbé került szóba, de ennek az is oka lehet, hogy volt épp elég napirend, amely közvetlenül a NATO-kérdéskörhöz kötődött.
Pósa Tibor
[1] Magyar Nemzet, 1993. június 7.
Joó Rudolf nyilatkozata a budapesti munkaműhelyről[1]
A nemzetközi sajtóértekezletet követően Joó Rudolf, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára értékelte a Magyar Nemzetnek a budapesti NATO-tanácskozást.
– Magyarország számára fontos az a tény, hogy a konferencia helyszíneként rá esett a NATO-tagállamok választása, hiszen esetünkben egy volt Varsói Szerződés-országról van szó, s az első „NATO-területen" kívüli tanácskozást akár semleges államban is rendezhettek volna. A döntés jelzi, hogy kapcsolatunk és együttműködésünk a NATO-val egyre elmélyültebb, viszonyunk ilyen jellegű rendezvények sorát foglalja magában, s ez egyre inkább természetes. Most is a tartalomra összpontosítottunk, ugyanis a munkaműhely a politikusok, a katonák s a szakértők egy rendkívül pragmatikus megközelítésű rendezvénye. Meggyőződésem, hogy a jelenleg létező lehetőségek megragadása, a kialakult csatornák használata talán hasznosabb, mint néhányszor egészen elméleti viták folytatása a státusról, a megfigyelői vagy a társult tagság esélyeiről. Ez utóbbinak is lehet jelentősége, de szerintem fontosabb a „baba” megszületésének ténye annál, hogy majd milyen nevet adunk neki.
– A nemzetközi biztonságpolitika egész témakörét áttekintve megfogalmazódtak-e újszerű gondolatok a tanácskozáson?
– Alaptémája volt a munkaműhelynek, hogy újra kell fogalmazni a NATO funkcióit. Mégpedig úgy, hogy a szervezet hagyományos feladatait nem kérdőjelezik meg, hanem újakkal egészítik ki azokat. Ilyen például a békefenntartás, a békemegőrzés, a válságkezelés, s ezek a jövőben a legfontosabb NATO-funkciókká válhatnak, szorosan együttműködve az ENSZ-szel, s ahol szükséges és lehetséges, a Nyugat-európai Unióval. Ez nem jelenti azt, hogy a NATO a jövőben átalakul békefenntartó szervezetté. Ez azoknak az ellenállásába is ütközne, akik a tanácskozáson is inkább a NATO régi, hagyományos szerepvállalása, a 16 ország biztonságának garantálása mellett szálltak síkra. Senki nem vitatta azonban az új funkciók szükségességét, csupán csak ezek jelentőségének megítélésében voltak különbségek. Fontos hangsúlyt kapott a demokrácia és a szabadság kivetítése Közép- és Kelet-Európára: például Jeane Kirkpatrick asszony, volt amerikai ENSZ-nagykövet határozottan megfogalmazta a tanácskozáson, hogy a NATO megszületésekor a tagországokon belül is betöltött hasonló szerepet. Jelenleg is igen fontos feladat a diktatúrától megszabadult országokban a demokrácia megerősítése, a demokratikus értékek támogatása, s a NATO egyik fő funkciója lehet ennek segítése. Ilyen jellegű tervezetek, tanfolyamok, együttműködések már léteznek, elősegítve a demokratikus értékrendszer kialakulását, érvényesülését térségünkben.
– A jelen lévő NATO-vezetők, katonai-politikai szakértők megértéssel fogadták-e biztonsági aggodalmainkat? Körvonalazódott-e, hogy miként lehetne erősíteni a térség államainak biztonságát?
– A jelen lévő kelet-európaiak érezhették, hogy a térség biztonsági problémáira a NATO-tagállamok igyekeznek valamiféle kezelési módot találni. Hangsúlyozták, hogy rövid idő alatt nem tudják megoldani ezt a problémát. Létezik bizonyos félelem, hogy ha e garanciákat kiterjesztik ezen országok egy részére, akkor a feszültséget szülne más országokkal. Itt az orosz érzékenységre gondolnak, szeretnék elkerülni, hogy Moszkvában valamiféle félelemérzés alakuljon ki. Ezt meg kell értenünk, hogy reálisan fogalmazzuk meg igényeinket. Amennyiben ezeket a garanciákat az egész volt Varsói Szerződés területére kiterjesztenék egészen Vlagyivosztokig – bár ez igen nehezen elképzelhető –, egyesek szerint félő, hogy ezáltal bevonnák saját szervezetükbe azokat a területi, történelmi, kisebbségi, etnikai viszályokat, amelyek ezeken a területeken zajlanak. A tanácskozáson erről nyílt vita folyt, s a kérdéskört még a NATO-tagállamok is kétféleképpen ítélték meg. Negatív felhanggal említették a török-görög vitát, mintegy példázva, hogy a kelet-európai országok felvételével ilyen problémák tömegét vállalná magára a NATO. Volt azonban más megközelítés is: miszerint nem csekély mértékben ép az Észak-atlanti Szövetségnek köszönhető, hogy Ankara és Athén vitája mind ez idáig nem torkollott súlyos konfliktusba. Érthetően nekünk az utóbbi érvelés rokonszenvesebb, s láthatjuk, hogy sok esetben regionális biztonsági vagy együttműködési keretben könnyebb megoldani a kétoldalú problémákat is.
– Hogyan ítélik meg NATO-körökben a Nyugat-európai Unió és a volt kelet-európai országok kapcsolatát? Léteznek-e emiatt valamiféle fenntartások az Észak-atlanti Szövetségben?
– Ilyenekről nem beszélhetünk. Például Magyarország következetesen együtt említi a kapcsolatok fejlesztésének szándékát a NATO-val és a Nyugat-európai Unióval, nem használunk más nyelvezetet ezekkel a szervezetekkel folytatott tárgyalásinkon. Ez ezen a tanácskozáson azért sem lehetett probléma, hiszen a NATO illetékesei mellett a NYEU vezetői is jelen voltak Budapesten. A két szervezetet egymást kiegészítőnek tekintjük, más-más hasznát és előnyét látjuk mindkettőnek, nem tartjuk őket vetélytársaknak. Örömmel azt tapasztaltam, hogy egyre többen osztják a felfogást, miszerint a jövendő Európa biztonsági problémáit nem egyetlen szervezet fogja megoldani, hanem a szervezetek egybekapcsolódó együttesében – földrajzi elhelyezkedés vagy különböző feladatkörök szerint – munkamegosztás jön létre a NATO, a NYEU, az ENSZ, illetve az EBEÉ között. Igaz, ezen a konferencián a helsinki folyamat kevésbé került szóba, de ennek az is oka lehet, hogy volt épp elég napirend, amely közvetlenül a NATO-kérdéskörhöz kötődött.
Pósa Tibor
[1] Magyar Nemzet, 1993. június 7.