Ma és holnap[1]
E hét végén Nemzetbiztonság és politika címmel közös konferenciát rendez a Lakitelek Alapítvány és a Henns Seidel Alapítvány.
Az évezredfordulón egyre több kihívás éri a nemzetek biztonságát: így van ez szerte a világon és szűkebb tájainkon, a Balkánnal és a szovjet utódállamokkal határos Közép-Balkánon. A katonai fenyegetés nem szűnt meg, de megváltozott a tartalma, természete. Térségünknek és benne Magyarországnak a belátható jövőben nem annyira a hagyományos konfliktusokkal, „országok háborújával” kell számolnia, mint inkább boszniai vagy kaukázusi típusú ütközések távhatásaival. Azok nemzetköziesedésével, begyűrűzésével a jelenleg örvendetesen békés, de nemzetiségi konfliktusok ügyében hagyományos gyúlékony régiónkban. Az itt élő nemzeteknek szembe kell nézniük olyan új típusú kihívásokkal, mint a nemzetközi szervezett bűnözés és terrorizmus, illegális tömeges bevándorlás, ember okozta környezeti katasztrófák, amelyek hatása nemcsak a szomszéd országokat, de a távolabbi tájakat is beszélyezteti.
Mindezek miatta kilencvenes években bővült és sokrétűvé válta nemzetbiztonság fogalma. A megelőző évtizedeknél sokkal szorosabb a kapcsolat a honvédelem, a határvédelem és az állampolgár egyéni biztonságának szavatolása közt. A válságok összetettebbé váltak, így összetettnek kell lenni a kezelési stratégiáknak is. Változott a biztonsággal kapcsolatos társadalmi érzékenység és odafigyelés is. A nemzetközi bűnbandák megjelenése a területünket tranzitnak használó embercsempészet, az európai uniós tagországok védekező határszigorításai miatt a polgárok mindennapjaikban érzik, hogy megszűnt Magyarország „szélcsendes” helyzete. Mivel tudjuk, hogy ez a szélcsend több évtizedes elnyomó rendszer következménye volt, kevés okunk van, hogy visszakívánjuk azokat az állapotokat. A ma kihívása az, hogy képesek vagyunk-e nemzetközi méretekben korlátozni és visszaszorítani a szabad társadalommal és a nyitottabb határokkal visszaélő erőket. Más szóval, államaink tudnak-e hatékony biztonságot teremteni úgy, hogy közben nem csorbulnak a demokratikus értékek?
Értelemszerűen állami feladat egy ország szuverenitásának, területének, határainak védelme, közrendje, törvényes működésének szavatolása. Ugyanakkor mindez nem nélkülözheti a társadalom beleszólását és cselekvő részvételét: az ellenzék parlamenti bírálatától kezdve a média nyilvánosság-ellenőrző szerepén át a kormányzati politikával versengő alternatív elképzelések megfogalmazásáig.
Sokszor elhangzik, hogy hazánkban a biztonságpolitika, a külpolitikával egyetemben, pártok felett áll, összenemzeti ügy. Ez így van – pontosabban így kellene lennie – már ami a stratégiai alapvetést és az elérendő célokat illeti. A konszenzus azonban nem jelenti azt, hogy nincs vagy nem lehetnek különbségek a helyzetértékelésben, a módszerek megválasztásban. Az alapvető egyetértés nem jelentheti a biztonságpolitika kormányzati kisajátítását, olyan kettős mércét, amely – képletesen fogalmazva – a madridi döntés pezsgőspoharához nem hívja meg az ellenzéket, de a hágai ítélet keserű kelyhét már másnap megosztani igyekszik vele.
Magyarország meghívása a NATO-ba, majd az Európai Unióba 1997-et sikeres évvé tette nemzetközi biztonságpolitikánkban. Ezekben a szervezetekbe az ország kapott meghívást. A diplomáciai elismerést egy egész társadalom évtizedes erőfeszítése érdemelte ki, és az a politika, amelynek koncepcionális kereteit még az 1990-ben létrejött parlament alkotta meg. Ezt a tényt kár lenne elfelejteni, a madridi döntést vagy még inkább a parlamenti ellenzék támogatásával elért népszavazási sikert rövid távú pártcélokra használni nemcsak méltánytalanság, hanem súlyos taktikai hiba is. Nehezítené az alakuló koalíció új konszenzusteremtő igyekezetét. Erre pedig 1998 nyarától bizonyára az eddiginél nagyobb szüksége lesz a tárgyalásokat Brüsszellel folytató új magyar kormánynak.
A mögöttünk levő esztendő peresze messze nem volt ilyen sikeres a nemzet biztonságához kapcsolódó számos más területen: így a honvédelmi politikában, a nemzetközi kötődésű szervezett bűnözés elleni fellépésben, vagy éppen a nemzetbiztonsági hatóságok kormányzati irányításában. A honvédelmi költségvetés reálértéke évről évre csökken. Válságos helyzet alakult ki a honvédség technikai állapotában, mind a haditechnikai eszközök, mind az objektumok fenntartásában és üzemeltetésében. Saját védelmi képességünk is, jövendő NATO-kötelezettségvállalásaink is csorbát szenvednek, ha a költséghatékony fegyveres erők megteremtése tovább halasztódik, ha ezen a téren nem következik be fordulat.
A közbiztonság romlása már a magyar társadalom egyik legsúlyosabb gondjává vált. A problémával való szembenézés a jelenleginél lényegesen összefogottabb és határozottabb kormányzati politikát követelne meg; ehelyett azonban nem egyszer a bűnüldöző és határőrizeti szervek gyengülését, a titkosszolgálatok elbizonytalanodását tapasztaljuk. A helyzet tarthatatlanságát, úgy tűnik, a kormánykörök is látják. Egy minapi interjúban például furcsa volt a kormányfőt hallani, aki a bevándorlási politika és a határrendészet szabados lazaságait koalíciós kompromisszumkeresése „áldozataként” mutatta be. Ugyanazon a héten a kisebbik koalíciós partner egyik politikusa a Nyírfa-ügyben fejtett ki az ellenzékével rokon nézeteket a titkosszolgálatok kormányzati vezérlésében tapasztalt visszásságok miatt.
Felelős ellenzékiek csak csekély mértékben örülnek annak, hogy bírálatuk jogosságát visszaigazolva látják. Aggasztó, hogy mindezekben az esetekben az államélet rendje és a nemzetbiztonság hatékonysága sérül: elbizonytalanodnak azok a köztisztviselők és hivatásosok, akik tisztességgel akarják a jogállamot szolgálni. A zavart csak fokozza egy-két politikusi megnyilatkozás, amely az elmúlt év eseményei miatt politikai tisztogatást tartott indokoltnak a titkosszolgálatoknál. Mintha a Nyírfa-történet néhány momentuma nem éppen arról szólna, hogy a szervek állományában dolgoznak olyan hivatások, akik politikamentesen, szakmai szempontokat követve, magas színvonalon végzik feladatukat. A jogállamiság érdekében ezt a magatartást nem tovább bizonytalanítani, hanem bátorítani kell, sőt általános normává kellene tenni.
Mi várható egy olyan nemzetközi fórumtól, mint a lakiteleki tanácskozás? Először is: több országot átfogó nemzetközi körkép, amely a résztvevőknek feltehetően itthon is jól hasznosítható ismeretet és tapasztalatot nyújt. Nem lesz érdektelen például a török kormányzó párt küldöttének, valamint egy olasz és más nyugat-európai biztonságpolitikai szakembernek a véleményét meghallgatni az illegális bevándorlással foglalkozó szekcióban – gondolva egyebek közt a nagyion időszerű kurd menekültkérdésre. Tanulságos lehet számunkra a Szlovén Kereszténydemokrata Párt és az Osztrák Néppárt szakértőjének ismertetője, amely a két, egymással határos ország eltérő nézőpontjából vizsgálja schengeni megállapodás következményeit. A NATO kibővülés nyugati parlamenti megerősítésének évében a tagországokból érkezők számára remélhetőleg hasznos lesz a lengyel, a cseh és a magyar katonai reform néhány tapasztalatát meghallgatni egy másik önálló szekció keretében. Közérdeklődésre számíthat a taszári SFOR-bázis parancsnokának tájékoztatója a volt jugoszláviai béketámogató hadműveletek tapasztalatairól.
A tanácskozáson, amely a Közép-Európai Demokrata Fórum rendezvénysorozatába illeszkedik be, több külföldi és magyar jobbközép és kereszténydemokrata párt képviselője vesz részt. A két szervező – az MDF értékeit felvállaló Lakitelek Alapítvány és a bajor Keresztényszociális Unió, a CSU alapítványa, a Hanns Seidel Stiftung – neve is ehhez a politikai családhoz kötődik.
A konferencia azonban a kezdeményezők szándéka szerint, nem pártrendezvény, hanem olyan szakmai-politikai fórum kíván lenni, ahol a hazai és külföldi résztvevők – köztük szép számmal pártsemleges köztisztviselők, katonatisztek és egyetemi szakemberek – gyakorlati (s ebben az értelemben „értékmentes” kérdésekre keresnek válaszokat. Örvendetes tény a hazai politikai kultúrának, hogy az eseményen magától értetődő természetességgel vesz részt és szólal fel egy magyar vezérkari tábornok és egy vezető diplomata. Ez viszonyaink érettségét és az alkotmányos elvek működését bizonyítja.
A társzervező Hanns Seidei Alapítvány közel egy évtizede segíti a társadalmi átalakulás folyamatát Magyarországon. Sokrétű képzési és támogatói tevékenységét ez az írás még vázlatosan sem tudja bemutatni. A tárgyhoz kapcsolódva itt csak a hazai civil katonai kapcsolatokat és a demokratikus véderő irányítását fejlesztő Egyenruhás állampolgár programot szeretném kiemelni. Ez a rendezvénysorozat a kilencvenes évek első felében zajlott le¨három éven át sok katonatiszt és civil számára biztosított tanulmányút-lehetőségeket külföldi partnerintézményekbe;támogatott itthon kutatásokat és kiadványokat, segítette a honvédelmi tárgyú felsőfokú képzést és szakmai továbbképzést.
Ahogy az Egyenruhás állampolgár program, a Nemzetbiztonság és politika konferencia is végső soron a civil társadalom erősödését szolgálja. Egy fejlett, sokrétű en is tagolt társadalomnak számos olyan alapegysége, szervezete van - a politikai pártoktól, különféle mozgalmakon át a különféle szellemi műhelyekig - , amely védelmi és biztonsági ügyekben is képes alternatívát kidolgozni, függetlenül a hivatalos politikától, vagy éppen azzal szemben. A hatalommegosztásra, az egyensúlyok és fékek rendszerére épülő demokratikus államrend nem nélkülözheti a versengő biztonság- és védelempolitikai elképzeléseket és az ezek kimunkálására képes független szakembereket s autonóm erőket.
[1] Magyar Nemzet, 1998.január 23.
E hét végén Nemzetbiztonság és politika címmel közös konferenciát rendez a Lakitelek Alapítvány és a Henns Seidel Alapítvány.
Az évezredfordulón egyre több kihívás éri a nemzetek biztonságát: így van ez szerte a világon és szűkebb tájainkon, a Balkánnal és a szovjet utódállamokkal határos Közép-Balkánon. A katonai fenyegetés nem szűnt meg, de megváltozott a tartalma, természete. Térségünknek és benne Magyarországnak a belátható jövőben nem annyira a hagyományos konfliktusokkal, „országok háborújával” kell számolnia, mint inkább boszniai vagy kaukázusi típusú ütközések távhatásaival. Azok nemzetköziesedésével, begyűrűzésével a jelenleg örvendetesen békés, de nemzetiségi konfliktusok ügyében hagyományos gyúlékony régiónkban. Az itt élő nemzeteknek szembe kell nézniük olyan új típusú kihívásokkal, mint a nemzetközi szervezett bűnözés és terrorizmus, illegális tömeges bevándorlás, ember okozta környezeti katasztrófák, amelyek hatása nemcsak a szomszéd országokat, de a távolabbi tájakat is beszélyezteti.
Mindezek miatta kilencvenes években bővült és sokrétűvé válta nemzetbiztonság fogalma. A megelőző évtizedeknél sokkal szorosabb a kapcsolat a honvédelem, a határvédelem és az állampolgár egyéni biztonságának szavatolása közt. A válságok összetettebbé váltak, így összetettnek kell lenni a kezelési stratégiáknak is. Változott a biztonsággal kapcsolatos társadalmi érzékenység és odafigyelés is. A nemzetközi bűnbandák megjelenése a területünket tranzitnak használó embercsempészet, az európai uniós tagországok védekező határszigorításai miatt a polgárok mindennapjaikban érzik, hogy megszűnt Magyarország „szélcsendes” helyzete. Mivel tudjuk, hogy ez a szélcsend több évtizedes elnyomó rendszer következménye volt, kevés okunk van, hogy visszakívánjuk azokat az állapotokat. A ma kihívása az, hogy képesek vagyunk-e nemzetközi méretekben korlátozni és visszaszorítani a szabad társadalommal és a nyitottabb határokkal visszaélő erőket. Más szóval, államaink tudnak-e hatékony biztonságot teremteni úgy, hogy közben nem csorbulnak a demokratikus értékek?
Értelemszerűen állami feladat egy ország szuverenitásának, területének, határainak védelme, közrendje, törvényes működésének szavatolása. Ugyanakkor mindez nem nélkülözheti a társadalom beleszólását és cselekvő részvételét: az ellenzék parlamenti bírálatától kezdve a média nyilvánosság-ellenőrző szerepén át a kormányzati politikával versengő alternatív elképzelések megfogalmazásáig.
Sokszor elhangzik, hogy hazánkban a biztonságpolitika, a külpolitikával egyetemben, pártok felett áll, összenemzeti ügy. Ez így van – pontosabban így kellene lennie – már ami a stratégiai alapvetést és az elérendő célokat illeti. A konszenzus azonban nem jelenti azt, hogy nincs vagy nem lehetnek különbségek a helyzetértékelésben, a módszerek megválasztásban. Az alapvető egyetértés nem jelentheti a biztonságpolitika kormányzati kisajátítását, olyan kettős mércét, amely – képletesen fogalmazva – a madridi döntés pezsgőspoharához nem hívja meg az ellenzéket, de a hágai ítélet keserű kelyhét már másnap megosztani igyekszik vele.
Magyarország meghívása a NATO-ba, majd az Európai Unióba 1997-et sikeres évvé tette nemzetközi biztonságpolitikánkban. Ezekben a szervezetekbe az ország kapott meghívást. A diplomáciai elismerést egy egész társadalom évtizedes erőfeszítése érdemelte ki, és az a politika, amelynek koncepcionális kereteit még az 1990-ben létrejött parlament alkotta meg. Ezt a tényt kár lenne elfelejteni, a madridi döntést vagy még inkább a parlamenti ellenzék támogatásával elért népszavazási sikert rövid távú pártcélokra használni nemcsak méltánytalanság, hanem súlyos taktikai hiba is. Nehezítené az alakuló koalíció új konszenzusteremtő igyekezetét. Erre pedig 1998 nyarától bizonyára az eddiginél nagyobb szüksége lesz a tárgyalásokat Brüsszellel folytató új magyar kormánynak.
A mögöttünk levő esztendő peresze messze nem volt ilyen sikeres a nemzet biztonságához kapcsolódó számos más területen: így a honvédelmi politikában, a nemzetközi kötődésű szervezett bűnözés elleni fellépésben, vagy éppen a nemzetbiztonsági hatóságok kormányzati irányításában. A honvédelmi költségvetés reálértéke évről évre csökken. Válságos helyzet alakult ki a honvédség technikai állapotában, mind a haditechnikai eszközök, mind az objektumok fenntartásában és üzemeltetésében. Saját védelmi képességünk is, jövendő NATO-kötelezettségvállalásaink is csorbát szenvednek, ha a költséghatékony fegyveres erők megteremtése tovább halasztódik, ha ezen a téren nem következik be fordulat.
A közbiztonság romlása már a magyar társadalom egyik legsúlyosabb gondjává vált. A problémával való szembenézés a jelenleginél lényegesen összefogottabb és határozottabb kormányzati politikát követelne meg; ehelyett azonban nem egyszer a bűnüldöző és határőrizeti szervek gyengülését, a titkosszolgálatok elbizonytalanodását tapasztaljuk. A helyzet tarthatatlanságát, úgy tűnik, a kormánykörök is látják. Egy minapi interjúban például furcsa volt a kormányfőt hallani, aki a bevándorlási politika és a határrendészet szabados lazaságait koalíciós kompromisszumkeresése „áldozataként” mutatta be. Ugyanazon a héten a kisebbik koalíciós partner egyik politikusa a Nyírfa-ügyben fejtett ki az ellenzékével rokon nézeteket a titkosszolgálatok kormányzati vezérlésében tapasztalt visszásságok miatt.
Felelős ellenzékiek csak csekély mértékben örülnek annak, hogy bírálatuk jogosságát visszaigazolva látják. Aggasztó, hogy mindezekben az esetekben az államélet rendje és a nemzetbiztonság hatékonysága sérül: elbizonytalanodnak azok a köztisztviselők és hivatásosok, akik tisztességgel akarják a jogállamot szolgálni. A zavart csak fokozza egy-két politikusi megnyilatkozás, amely az elmúlt év eseményei miatt politikai tisztogatást tartott indokoltnak a titkosszolgálatoknál. Mintha a Nyírfa-történet néhány momentuma nem éppen arról szólna, hogy a szervek állományában dolgoznak olyan hivatások, akik politikamentesen, szakmai szempontokat követve, magas színvonalon végzik feladatukat. A jogállamiság érdekében ezt a magatartást nem tovább bizonytalanítani, hanem bátorítani kell, sőt általános normává kellene tenni.
Mi várható egy olyan nemzetközi fórumtól, mint a lakiteleki tanácskozás? Először is: több országot átfogó nemzetközi körkép, amely a résztvevőknek feltehetően itthon is jól hasznosítható ismeretet és tapasztalatot nyújt. Nem lesz érdektelen például a török kormányzó párt küldöttének, valamint egy olasz és más nyugat-európai biztonságpolitikai szakembernek a véleményét meghallgatni az illegális bevándorlással foglalkozó szekcióban – gondolva egyebek közt a nagyion időszerű kurd menekültkérdésre. Tanulságos lehet számunkra a Szlovén Kereszténydemokrata Párt és az Osztrák Néppárt szakértőjének ismertetője, amely a két, egymással határos ország eltérő nézőpontjából vizsgálja schengeni megállapodás következményeit. A NATO kibővülés nyugati parlamenti megerősítésének évében a tagországokból érkezők számára remélhetőleg hasznos lesz a lengyel, a cseh és a magyar katonai reform néhány tapasztalatát meghallgatni egy másik önálló szekció keretében. Közérdeklődésre számíthat a taszári SFOR-bázis parancsnokának tájékoztatója a volt jugoszláviai béketámogató hadműveletek tapasztalatairól.
A tanácskozáson, amely a Közép-Európai Demokrata Fórum rendezvénysorozatába illeszkedik be, több külföldi és magyar jobbközép és kereszténydemokrata párt képviselője vesz részt. A két szervező – az MDF értékeit felvállaló Lakitelek Alapítvány és a bajor Keresztényszociális Unió, a CSU alapítványa, a Hanns Seidel Stiftung – neve is ehhez a politikai családhoz kötődik.
A konferencia azonban a kezdeményezők szándéka szerint, nem pártrendezvény, hanem olyan szakmai-politikai fórum kíván lenni, ahol a hazai és külföldi résztvevők – köztük szép számmal pártsemleges köztisztviselők, katonatisztek és egyetemi szakemberek – gyakorlati (s ebben az értelemben „értékmentes” kérdésekre keresnek válaszokat. Örvendetes tény a hazai politikai kultúrának, hogy az eseményen magától értetődő természetességgel vesz részt és szólal fel egy magyar vezérkari tábornok és egy vezető diplomata. Ez viszonyaink érettségét és az alkotmányos elvek működését bizonyítja.
A társzervező Hanns Seidei Alapítvány közel egy évtizede segíti a társadalmi átalakulás folyamatát Magyarországon. Sokrétű képzési és támogatói tevékenységét ez az írás még vázlatosan sem tudja bemutatni. A tárgyhoz kapcsolódva itt csak a hazai civil katonai kapcsolatokat és a demokratikus véderő irányítását fejlesztő Egyenruhás állampolgár programot szeretném kiemelni. Ez a rendezvénysorozat a kilencvenes évek első felében zajlott le¨három éven át sok katonatiszt és civil számára biztosított tanulmányút-lehetőségeket külföldi partnerintézményekbe;támogatott itthon kutatásokat és kiadványokat, segítette a honvédelmi tárgyú felsőfokú képzést és szakmai továbbképzést.
Ahogy az Egyenruhás állampolgár program, a Nemzetbiztonság és politika konferencia is végső soron a civil társadalom erősödését szolgálja. Egy fejlett, sokrétű en is tagolt társadalomnak számos olyan alapegysége, szervezete van - a politikai pártoktól, különféle mozgalmakon át a különféle szellemi műhelyekig - , amely védelmi és biztonsági ügyekben is képes alternatívát kidolgozni, függetlenül a hivatalos politikától, vagy éppen azzal szemben. A hatalommegosztásra, az egyensúlyok és fékek rendszerére épülő demokratikus államrend nem nélkülözheti a versengő biztonság- és védelempolitikai elképzeléseket és az ezek kimunkálására képes független szakembereket s autonóm erőket.
[1] Magyar Nemzet, 1998.január 23.