ELTÉRŐ NÉZETEK AZ EURÓPAI BIZTONSÁGPOLITIKAI EGYÜTTMŰKÖDÉSRŐL
Magyarország helyzete*
Hölgyeim és Uraim,
Nagyon örülök, hogy itt lehetek ma és őszintén hálás vagyok a meghívásért a Marshall Központnak. Akik tudják, mennyi minden köt ehhez a helyhez, tisztában vannak vele, hogy ezek nem üres szavak.
Előadásomat két témára fókuszálnám. Elsőként a közép- és kelet-európai (a továbbiakban: CEE) biztonságpolitikai együttműködés területét érinteném, később pedig részletesebben kitérnék a magyar sajátosságokra.
Amint az bizonyára Önök előtt is ismert, a szakirodalom két elméletet különböztet meg a nemzetközi viszonyok terén. A realista irányzat a nemzetállamokra, valamint a hagyományos hatalmi játszmákra és a kormányközi diplomáciára összpontosít. Ez a teória jelenleg is uralkodó az európai, különösen a kelet-közép-európai politikában a modem nemzetállamok megjelenése óta. A realista iskola nagy jelentőséget tulajdonít egy adott ország geostratégiai elhelyezkedésének, ami kihatással van a biztonságpolitikai döntéshozatalra is. A történelem és a földrajz alakítják az egyes nemzetek biztonságpolitikai percepcióit - vallják az irányzat képviselői.
A másik, az interdependencia-elmélet, eltérő felfogást képvisel. E szerint a 20. század végén egy ország biztonságát nem lehet már kizárólag nemzetállami szinten garantálni. Szélesebb nemzetközi együttműködésre, valamint regionális integráció szükségeltetik, amely lassan de biztosan megváltoztatja a nemzetállamok közötti viszonyokat és ezáltal egy szélesebb biztonsági védőhálót állít fel Európában.
Az elmélet képviselői úgy vélik, ez a folyamat a II. világháború után kezdődött és egy nyugati biztonsági rendszer kialakulásában csúcsosodott ki, mi több, a hidegháború lezárultával megnyílik a lehetőség a továbbfejlődésre: az egykor ellenséges Kelet bevonását ugyanabba a biztonsági architektúrába a teljes jogú tagság és új együttműködési formák révén.
A jelenlegi biztonságpolitikai megközelítések Közép- és Kelet-Európában a nemzetközi politikai viszonyok e két teóriáján alapulnak. Ez a kettősség jól tükröződik a térség nemzetállamainak viszonyaiban.
A hidegháborút követően, 80-as évek végén sok elemző tartott az európai belháborúk visszatérésétől: a kisebb államok közötti rivalizálás és a sok évszázados szövetségek újjáéledésétől, befolyási övezetekért vívott évszázados harcoktól ismételt kirobbanásától, illetőleg nagyhatalmi konfliktusoktól, melyeket a kisebb csatlósállamok vég nélküli kisebbségi összetűzései és határvillongásai kísérnek.
1998-ban egyszerű - és bizonyos mértékig etikátlan - dolog volna ezt az előre jelzést alapvetően tévesnek és történelmileg meghaladottnak tekinteni. Azonban azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az egész közép-kelet-európai régiót (CEE) romba döntő, „Super-nacionalizmusra" vonatkozó pesszimista előrejelzések nem valósultak meg.
A kommunizmus bukását követően a CEE régió 2. világháború előtti története nem ismétlődött meg. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy ehelyett a '80-as végén, a térség drámai változásokon ment keresztül, melyet úgy jellemezhetünk, mint "ugrás a sötétségbe." Egy periódus, mely alapvetően instabil, zavaros és ingatag volt nemzetközi viszonyait illetően.
A '90-es évek gyorsan változó környezetének egyik legmarkánsabb jellemzője az európai biztonsági felépítmény széttörekedettsége. A hidegháborús korszakkal összehasonlítva Európa ugyan megosztott maradt, ez a megosztottság azonban nem kelet-nyugati bipoláris megosztottság, hanem nagymértékben regionális és szubregionális.
A stratégiai realitás kontinensünkön úgy jellemezhető földrajzilag, mint koncentrikus körök összefüggő rendszere, ahol a legbelső, stabil középpontban helyezkednek el az európai és euro-atlanti közösség államai, míg a legkülső, bizonytalan periférián foglalnak helyet a volt szovjet és jugoszláv utódállamok, valamint Bosznia, Koszovó és Csecsenföld.
Míg egyes országokban ez a fragmentáltság elősegíti a biztonság- és védelempolitikáról alkotott hagyományos megközelítések dominanciáját, addig máshol egyre inkább szembetűnnek a változó félben lévő biztonságpolitikai kockázati tényezők. Ez a jelenség új válaszokat és innovatív stratégiák kidolgozását igényli az ezredforduló közeledtével. Egyes elemzők egyre inkább paradigmaváltásról beszélnek a nemzetközi biztonságpolitikát illetően.
Tényként szögezhetjük le, hogy az európai politikai szereplők túlnyomó többsége szerint is a biztonság fogalma jelentős változáson ment keresztül; egyre kevésbé fedezhetők fel benne katonai aspektusok. Közép- és Kelet- Európában az egyes országok biztonságát egyre inkább saját belső - illetőleg a közvetlenül szomszédos országok - politikai- gazdasági-társadalmi tényezői veszélyeztetik.
Ennek legújabb bizonyítéka fedezhető fel az orosz gazdasági válság kapcsán. Egy gazdaságilag egymásra utalt világban egy ilyen válság komoly aggodalmakat ébreszt világszerte, de értelemszerűen a CEE-országok reagálnak a legérzékenyebben ezekre a fejleményekre. Ennek oka a földrajzi közelség és a múltbéli tapasztalatok lehetnek. Ebből adódóan nem túlzás azt állítani, hogy az orosz társadalmon túl a CEE-országok a leginkább érdekeltek a jelenlegi gazdasági krízis leküzdésére szolgáló sikeres válságkezelési technikák kidolgozásában.
A '80-as évek végétől számítva jelentősen csökkent az esélye egy közvetlen és átfogó katonai támadás lehetőségének Európában.
A biztonságpolitikai kockázatok napjainkra nemzetközisedtek és általánossá váltak. A nemzetközi terrorizmus és a szervezett bűnözés elterjedése, a széleskörű fegyverkezés, a migrációs folyamatok hatása, határon átnyúló környezeti problémák/ökológiai katasztrófák jelentik manapság a legnagyobb biztonsági kockázatokat. Ezt a folyamatok egyes elemzők az alábbi szállóigével fogalmazták meg: " Már nem ellenségeink, hanem veszélyforrásaink vannak."
Nem teljesen osztom ezt az álláspontot, ámbár jól jellemzi a biztonságpolitika döntéshozóiban megfogalmazandó érzékeny dilemma. Egy jól felszerelt hadsereggel ellátott, beazonosítható ország helyett - biztonsági kockázatok formájában - átfogó globális, regionális és belső szereplővel kell megküzdeni, melyek túlnyomó részben nem katonai jellegűek.
Egyetlen ország sem képes egymagában megküzdeni ezekkel a kihívásokkal; a hagyományos biztonságpolitikai eszköztár alkalmatlannak bizonyult ezek megfelelő kezelésére.
Ez adott lökést a CEE-országok kormányainak, hogy keressék a nemzetközi együttműködés lehetőségeit és abban tevékenyen részt is vállaljanak, egy olyan kibővült biztonsági együttműködésben, mely most kezd alakot ölteni.
Az egyes intézmények kulcsszerepet játszanak az európai biztonságpolitikai rendszer kiépítésében. Ezek a szervezetek nagyon változatosak céljaik, tagságuk, belső kohéziójuk és képességeik tekintetében. Némelyek közvetlenül kapcsolódnak a biztonság- és védelempolitikához (NATO, NyEU, Partnerség a Békéért program, NATO-Ororszország Állandó Tanács). Mások, mint pl. az EU és a társult tagság intézménye, kissé általánosabb szerepet töltenek be a stabilitás biztosításában gazdasági és társadalmi fejlesztés révén. Az intézmények harmadik csoportja, pl. az EBESZ, az Európa Tanács, fontos szerepet játszanak a preventív diplomácia terén, így egy korai előrejelző rendszer révén közreműködnek a potenciális válságok kiküszöbölésében, illetőleg normákat írnak elő a kormányok számára az államközi viszonyok vagy az emberi jogok terén.
A szubregionális együttműködési formák, mint pl. a CEFTA, a Balti Regionális együttműködés, a Fekete-tengeri Együttműködés, a Közép-európai Kezdeményezés, a Kárpátok Eurorégió stb. szintén a stabilitás elősegítése érdekében működő intézmények. Nevükből is adódóan tagságuk és tevékenységük földrajzilag szubrégiókra korlátozódik. Bár széles körben vitatott néhányuk jelentősége, illetve szerepe, ennek ellenére az általános vélekedés szerint hasznos kiegészítői az európai és euroatlanti szervezeteknek.
Amikor a születőben lévő európai biztonságpolitikai rendszerről beszélünk, ezen intézmények hálózatára gondolunk. Ez egy - tagságukat illetően - meglehetősen komplex hálózat. Ha ezt a hálózatot európai földrajzi keretbe helyezzük, nagyon érdekes képet kaphatunk számos, egymást átfedő körrel.
Szembeötlő különbségek fedezhetők föl ezen intézmények között a tagjaik részére nyújtott biztonsági garanciák vonatkozásában. Ebben a tekintetben két egymáshoz szorosan kapcsolódó struktúrát - a NATO-t és a nyugat-európai integrációt - kell megkülönböztetni az európai biztonsági architektúrán belül.
Ahogy az már korábban elhangzott, elhibázottnak tartom fontossági sorrend felállítását ezen intézmények között. Először is, mindegyikük fontos szerepet tölt be egyre fokozódó munkamegosztás mellett, ugyanakkor szorosan összekapcsolódnak egy szélesebb európai biztonsági rendszerben. A tragikus boszniai fejlemények, valamint a Koszovóban kialakuló válság világosan mutatják, hogy egyetlen nemzetközi szervezet sem tudja önmagában kezelni ezeket a bonyolult konfliktusokat: a diplomáciai nyomásgyakorlást, a hadieseményeket, a humanitárius beavatkozást, a menekültkérdést, a demokratikus választásokat, a kisebbségi problémák kezelését, a gazdasági újjáépítési terveket - és még folytathatnánk a sort. Ezek a komponensek tisztán mutatják a nemzetközi műveletek kölcsönös együttműködést igénylő jellegét.
Másodszor, az európai biztonsági rendszert nem létezésében, hanem folyamatában kell szemlélnünk, mely a '90-es évek elejétől folyamatos és dinamikus fejlődésen megy keresztül. Ezen intézményi fejlődés eredményeképp az európai és euroatlanti biztonsági rendszer - mely a biztonság- és védelempolitikában azonos értékeket és érdekeket valló országok közössége - Kelet felé terjeszkedik.
Másképp fogalmazva, a folyamat nem csupán intézményi és stratégiai szinten, hanem főként mentális és pszichológiai szinten is végbemegy. Egy olyan, új felfogásban ölt ez testet, mely világosan megfogalmazza a veszélyeket és azok kezelésének módját. A kooperatív biztonsági rendszerek és az ezzel párhuzamosan futó integrációs folyamatok mind a hidegháborús megosztottságot (Jaltai világrend), mind pedig a háborús erőpolitikát és kliensrendszert (Versailles rendszer) elutasítják. Sőt, egy közös értékeket valló térség kialakítása az európai kontinensen kihúzza a talajt a geopolitika alól, mely sajátos egyéni szemszögből értelmezi a nemzetállam biztonságára ható tényezőket.
Ahogy az már korábban elhangzott, elhibázott volna a CEE-országok közötti jelenlegi biztonságpolitikai viszonyrendszert követendő példának beállítani. Bizonyos területeken az erős polgári hagyományok hiánya, valamint a szomszédos országok közötti zavaros történelmi előzmények megnehezítik a további fejlődés lehetőségét. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a nem olyan rég függetlenné vált országok esetében jelenleg sokkal erőteljesebb a késztetés a nemzetállam felépítésére, mint bármilyen integrációra.
Éppen ezért valószínűleg több időre lesz szükség, míg a régió politikai szereplői eljutnak arra a felismerésre, hogy az "integráció" és a "nemzeti érdekek" egymást kiegészítő, és nem ellentétes fogalmak. Ebből következik, hogy az erősebb országok könnyebben hajlanak az integrációs mechanizmusok felé és a függetlenségnek erősebb garanciája a többoldalú együttműködés, mint az egyoldalú akciók.
Zárásképp szeretnék szót ejteni a kooperatív biztonságpolitika magyar vonatkozásairól.
A '90-es évek elején a CEE régióban lezajló alapvető változások Magyarországot sem hagyták érintetlenül. A Varsói Szerződés és a KGST megszűnt, Magyarország visszanyerte szuverenitását a biztonság- és védelempolitika terén is. Három szomszédos többnemzetiségű ország felbomlott: a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia. Szomszédjaink száma ötről hétre emelkedett.
Egy másik fontos fejlemény, mely Magyarország biztonságát érintette, a volt Jugoszláviában dúló háború. A hidegháború vége után pár hónappal egy igazi "forró" háború tört ki déli szomszédságunkban az ezzel együtt járó negatív következményekkel: menekülthullám, gyakori légi és szárazföldi határsértések, a Jugoszláviával szemben elrendelt kereskedelmi embargó miatti komoly anyagi veszteségek.
Nemcsak Magyarországot, hanem a korábbi ex-Jugoszlávia más szomszédjait - Ausztria, Románia, Bulgária - is érintette ez a veszteség. Már említettem ezeket az eseményeket a bevezetőben, mivel ezek a történések jelentősen - realista módon - befolyásolták hazámban a biztonságpolitikai gondolkodást a '90-es évek elején
Szerencsére más - pozitív - fejlemények is történtek. Ugyanebben az időszakban kerültünk közelebbi kapcsolatba a NATO-val és az Európai Közösséggel (később EU). Ezidő tájt lett Magyarország tagja az Európa Tanácsnak. Aktívan részt vettünk az EBEÉ - később EBESZ - feladatának újradefiniálásában. Magyarország szintén tevékeny részese volt olyan szubregionális együttműködési formáknak, mint a Visegrádi Együttműködés, ami később kibővült tagsággal szabadkereskedelmi társulássá vált CEFT A néven; vagy a Pentagonálé-nak, ami
később Közép-európai Kezdeményezés néven - jelenleg 16 tagállammal- működik tovább.
A regionális együttműködés új lendületet kapott azáltal, hogy Magyarország kétoldalú megállapodásokat kötött szomszédjaival - Szerbia (Kis-Jugoszlávia) kivételével. Ez utóbbi ország listáról való hiánya sokkal inkább nemzetközi politikai fejleményekkel magyarázható, semmint bilaterális indokokkal. A gyakran alapszerződésnek nevezett államközi megállapodások az együttműködés számtalan területét felölelik a kulturális kapcsolatoktói kezdve az interregionális, határon átívelő kooperációkon át a kisebbségi jogok érvényesülését elősegítő közös projektekig. A rendelkezésre álló időkeretben lehetetlen részletesen kitérni a részletekre, de az esetlegesen fölmerülő kérdéseket szívesen megválaszolom.
Bizonyos újfajta biztonsági kockázatok globális jellegűek, mint pl. a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a rakétatechnológiák ellenőrizetlen térnyerése vagy a növekvő terrorfenyegetettség. A nemzetközi együttműködés elengedhetetlen ezen jelenségek kezeléséhez. Magyarország évek óta aktívan kiveszi a részét különösen két területen: a Rakétatechnológiákat Ellenőrző Szervezetben (MTCR) és a Biológiai Fegyverek Elleni Egyezményben (BWC). A következő hetekben pl. hazám lesz a vendéglátója egy fontos nemzetközi MTCR csúcstalálkozónak, ahol a résztvevők az egyes válságrégiókat fenyegető problémákat és a megoldási lehetőségeket fogják megtárgyalni.
A rakétatechnológiák különös veszélye abban rejlik, hogy - más hordozóeszközökkel összehasonlítva - viszonylag könnyen és olcsón legyárthatók. Ebből következően növekszik a veszélye ezen fegyverek ellenőrizetlen elterjedésének. sőt, már nem csupán egyes országok, hanem nem-állami szereplők, pl. terroristacsoportok is hozzájuthatnak ilyen eszközökhöz.
Ez is jól mutatja, hogy - több más ország mellett - Magyarország is érdekelt az ezen fegyverekhez való hozzáférés korlátozásában, Magyarország kis ország, mely nem gyárt rak:étákat és nincs is ilyen törekvése. Ennek ellenére, ahogy folyamatosan zsugorodó világunkban ezek a fegyverrendszerek példátlan iramban fokozatosan teret nyernek, Magyarország sokkal veszélyeztetettebbnek érzi magát jelenleg, mint korábban. Ugyanakkor azt valljuk, hogy ezen fegyverek legjobb ellenszere a nemzetközi együttműködés - éppen ezért vagyunk aktívak az MTCR és BWC tevékenységében.
A magyar biztonságpolitikai koncepció egyik alappillére, hogy biztonságunk legfőbb letéteményese leendő NATO- és EU-tagságunk. A '90-es évek eleji rendszerváltozás óta Magyarország alapvető kül- és biztonságpolitikai célja a NATO- és EU-integráció megvalósítása. Ez a két folyamat egymást erősíti és kölcsönösen kiegészíti: gazdasági stabilitás nélkül nincs biztonság és fordítva is igaz. Más összefüggésben is
értelmezhető a két folyamat: Magyarország egyformán támogatja a transzatlanti kapcsolatok erősítését és egy átfogó európai biztonsági és védelmi identitás kialakítását. Ahogy a NATO és NyEU közötti kapcsolatok fejlődése mutatja, egy, a Szövetségen belüli erős európai részvétel hatékonyan hozzájárulhat a jövőbeli feladatok sikeres végrehajtásához.
Ami a csatlakozás időpontját illeti, amint az köztudott, Magyarország Lengyel- és Csehországgal együtt meghívást kapott a NATO-csatlakozásra; a jövő év áprilisában válhatunk teljes jogú taggá. A EU-val folytatott csatlakozási tárgyalások tovább fognak tartani; 2002 a leggyakrabban emlegetett és legkorábbi csatlakozási időpont.
A NATO és EU tagság alapvető fontosságú Magyarország számára, ezért az ezen szervezetekhez való csatlakozás az elkövetkező években bizonyára meg fogja határozni a biztonságpolitikai közbeszédet.
A régió biztonságán kívül azonban más kérdésekre is összpontosítani kell. A csatlakozási folyamaton túl globális és regionális krízishelyzetekkel is foglalkoznia kell a magyar külpolitikának. Magyarország továbbra is aktív szerepet kíván vállalni az EBESZ és más szubregionális együttműködési formák munkájában. Álláspontunk szerint az előttünk álló időszakban ezen regionális szervezetek némelyike új "életre kelhet" és új célokat találhat, melyek kedvezően érinthetik majd a közép-európai biztonságpolitikai helyzetet.
Az elkövetkező években arra kell törekedni, hogy ne alakulhassanak ki újabb választóvonalak Európában, illetve ne jöjjön létre egészségtelen rivalizálás az első körben csatlakozó országok és az ebből a körből kimaradók között. Magyarország elemi érdeke, hogy a lehető legtöbb, a tagsági feltételeknek eleget tevő szomszédja mielőbb csatlakozzon a NATO-hoz és az EU-hoz. Ezért támogatjuk a NATO "nyitott kapuk" politikáját, mely perspektívát kínál az érdekelt közép-európai államoknak a jövőbeni csatlakozásra.
Ezt nem csak elméletben támogatjuk, hanem gyakorlati értelemben is, a szomszéd országokkal való együttműködés révén. Vegyük példának azt a két országot, melyet a tavalyi madridi csúcstalálkozón emeltek ki:
Szlovéniát és Romániát. Tavaly óta Magyarország trilaterális - olasz, szlovén, magyar - katonai együttműködésben vesz részt délnyugati határunk mentén azzal a céllal, hogy kialakítsunk egy többnemzetiségű egységet, mely jövőbeni NATO és NyEU műveletekben is bevethető. Hasonló béketámogató egység került felállításra Magyarország és Románia részéről a két ország között az utóbbi időben kibontakozó katonai együttműködés jegyében. MegeInlíthetjük továbbá a Közép-európai Béketámogató Együttműködést (CENCOOP) is, mely ez év elején alakult Ausztria., Szlovákia, Szlovénia., Románia és Magyarország részvételével.
Ezek az együttműködési formák nemcsak a résztvevő országok bilaterális kapcsolatai szempontjából relevánsak, de ezen felül különös jelentőségük van az atlanti elköteleződés fenntartásában is. S ezáltal jelentős módon hozzájárulnak a kontinens biztonságának erősítéséhez.
(angolból fordította: dr. Mayer Balázs)
Magyarország helyzete*
Hölgyeim és Uraim,
Nagyon örülök, hogy itt lehetek ma és őszintén hálás vagyok a meghívásért a Marshall Központnak. Akik tudják, mennyi minden köt ehhez a helyhez, tisztában vannak vele, hogy ezek nem üres szavak.
Előadásomat két témára fókuszálnám. Elsőként a közép- és kelet-európai (a továbbiakban: CEE) biztonságpolitikai együttműködés területét érinteném, később pedig részletesebben kitérnék a magyar sajátosságokra.
Amint az bizonyára Önök előtt is ismert, a szakirodalom két elméletet különböztet meg a nemzetközi viszonyok terén. A realista irányzat a nemzetállamokra, valamint a hagyományos hatalmi játszmákra és a kormányközi diplomáciára összpontosít. Ez a teória jelenleg is uralkodó az európai, különösen a kelet-közép-európai politikában a modem nemzetállamok megjelenése óta. A realista iskola nagy jelentőséget tulajdonít egy adott ország geostratégiai elhelyezkedésének, ami kihatással van a biztonságpolitikai döntéshozatalra is. A történelem és a földrajz alakítják az egyes nemzetek biztonságpolitikai percepcióit - vallják az irányzat képviselői.
A másik, az interdependencia-elmélet, eltérő felfogást képvisel. E szerint a 20. század végén egy ország biztonságát nem lehet már kizárólag nemzetállami szinten garantálni. Szélesebb nemzetközi együttműködésre, valamint regionális integráció szükségeltetik, amely lassan de biztosan megváltoztatja a nemzetállamok közötti viszonyokat és ezáltal egy szélesebb biztonsági védőhálót állít fel Európában.
Az elmélet képviselői úgy vélik, ez a folyamat a II. világháború után kezdődött és egy nyugati biztonsági rendszer kialakulásában csúcsosodott ki, mi több, a hidegháború lezárultával megnyílik a lehetőség a továbbfejlődésre: az egykor ellenséges Kelet bevonását ugyanabba a biztonsági architektúrába a teljes jogú tagság és új együttműködési formák révén.
A jelenlegi biztonságpolitikai megközelítések Közép- és Kelet-Európában a nemzetközi politikai viszonyok e két teóriáján alapulnak. Ez a kettősség jól tükröződik a térség nemzetállamainak viszonyaiban.
A hidegháborút követően, 80-as évek végén sok elemző tartott az európai belháborúk visszatérésétől: a kisebb államok közötti rivalizálás és a sok évszázados szövetségek újjáéledésétől, befolyási övezetekért vívott évszázados harcoktól ismételt kirobbanásától, illetőleg nagyhatalmi konfliktusoktól, melyeket a kisebb csatlósállamok vég nélküli kisebbségi összetűzései és határvillongásai kísérnek.
1998-ban egyszerű - és bizonyos mértékig etikátlan - dolog volna ezt az előre jelzést alapvetően tévesnek és történelmileg meghaladottnak tekinteni. Azonban azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az egész közép-kelet-európai régiót (CEE) romba döntő, „Super-nacionalizmusra" vonatkozó pesszimista előrejelzések nem valósultak meg.
A kommunizmus bukását követően a CEE régió 2. világháború előtti története nem ismétlődött meg. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy ehelyett a '80-as végén, a térség drámai változásokon ment keresztül, melyet úgy jellemezhetünk, mint "ugrás a sötétségbe." Egy periódus, mely alapvetően instabil, zavaros és ingatag volt nemzetközi viszonyait illetően.
A '90-es évek gyorsan változó környezetének egyik legmarkánsabb jellemzője az európai biztonsági felépítmény széttörekedettsége. A hidegháborús korszakkal összehasonlítva Európa ugyan megosztott maradt, ez a megosztottság azonban nem kelet-nyugati bipoláris megosztottság, hanem nagymértékben regionális és szubregionális.
A stratégiai realitás kontinensünkön úgy jellemezhető földrajzilag, mint koncentrikus körök összefüggő rendszere, ahol a legbelső, stabil középpontban helyezkednek el az európai és euro-atlanti közösség államai, míg a legkülső, bizonytalan periférián foglalnak helyet a volt szovjet és jugoszláv utódállamok, valamint Bosznia, Koszovó és Csecsenföld.
Míg egyes országokban ez a fragmentáltság elősegíti a biztonság- és védelempolitikáról alkotott hagyományos megközelítések dominanciáját, addig máshol egyre inkább szembetűnnek a változó félben lévő biztonságpolitikai kockázati tényezők. Ez a jelenség új válaszokat és innovatív stratégiák kidolgozását igényli az ezredforduló közeledtével. Egyes elemzők egyre inkább paradigmaváltásról beszélnek a nemzetközi biztonságpolitikát illetően.
Tényként szögezhetjük le, hogy az európai politikai szereplők túlnyomó többsége szerint is a biztonság fogalma jelentős változáson ment keresztül; egyre kevésbé fedezhetők fel benne katonai aspektusok. Közép- és Kelet- Európában az egyes országok biztonságát egyre inkább saját belső - illetőleg a közvetlenül szomszédos országok - politikai- gazdasági-társadalmi tényezői veszélyeztetik.
Ennek legújabb bizonyítéka fedezhető fel az orosz gazdasági válság kapcsán. Egy gazdaságilag egymásra utalt világban egy ilyen válság komoly aggodalmakat ébreszt világszerte, de értelemszerűen a CEE-országok reagálnak a legérzékenyebben ezekre a fejleményekre. Ennek oka a földrajzi közelség és a múltbéli tapasztalatok lehetnek. Ebből adódóan nem túlzás azt állítani, hogy az orosz társadalmon túl a CEE-országok a leginkább érdekeltek a jelenlegi gazdasági krízis leküzdésére szolgáló sikeres válságkezelési technikák kidolgozásában.
A '80-as évek végétől számítva jelentősen csökkent az esélye egy közvetlen és átfogó katonai támadás lehetőségének Európában.
A biztonságpolitikai kockázatok napjainkra nemzetközisedtek és általánossá váltak. A nemzetközi terrorizmus és a szervezett bűnözés elterjedése, a széleskörű fegyverkezés, a migrációs folyamatok hatása, határon átnyúló környezeti problémák/ökológiai katasztrófák jelentik manapság a legnagyobb biztonsági kockázatokat. Ezt a folyamatok egyes elemzők az alábbi szállóigével fogalmazták meg: " Már nem ellenségeink, hanem veszélyforrásaink vannak."
Nem teljesen osztom ezt az álláspontot, ámbár jól jellemzi a biztonságpolitika döntéshozóiban megfogalmazandó érzékeny dilemma. Egy jól felszerelt hadsereggel ellátott, beazonosítható ország helyett - biztonsági kockázatok formájában - átfogó globális, regionális és belső szereplővel kell megküzdeni, melyek túlnyomó részben nem katonai jellegűek.
Egyetlen ország sem képes egymagában megküzdeni ezekkel a kihívásokkal; a hagyományos biztonságpolitikai eszköztár alkalmatlannak bizonyult ezek megfelelő kezelésére.
Ez adott lökést a CEE-országok kormányainak, hogy keressék a nemzetközi együttműködés lehetőségeit és abban tevékenyen részt is vállaljanak, egy olyan kibővült biztonsági együttműködésben, mely most kezd alakot ölteni.
Az egyes intézmények kulcsszerepet játszanak az európai biztonságpolitikai rendszer kiépítésében. Ezek a szervezetek nagyon változatosak céljaik, tagságuk, belső kohéziójuk és képességeik tekintetében. Némelyek közvetlenül kapcsolódnak a biztonság- és védelempolitikához (NATO, NyEU, Partnerség a Békéért program, NATO-Ororszország Állandó Tanács). Mások, mint pl. az EU és a társult tagság intézménye, kissé általánosabb szerepet töltenek be a stabilitás biztosításában gazdasági és társadalmi fejlesztés révén. Az intézmények harmadik csoportja, pl. az EBESZ, az Európa Tanács, fontos szerepet játszanak a preventív diplomácia terén, így egy korai előrejelző rendszer révén közreműködnek a potenciális válságok kiküszöbölésében, illetőleg normákat írnak elő a kormányok számára az államközi viszonyok vagy az emberi jogok terén.
A szubregionális együttműködési formák, mint pl. a CEFTA, a Balti Regionális együttműködés, a Fekete-tengeri Együttműködés, a Közép-európai Kezdeményezés, a Kárpátok Eurorégió stb. szintén a stabilitás elősegítése érdekében működő intézmények. Nevükből is adódóan tagságuk és tevékenységük földrajzilag szubrégiókra korlátozódik. Bár széles körben vitatott néhányuk jelentősége, illetve szerepe, ennek ellenére az általános vélekedés szerint hasznos kiegészítői az európai és euroatlanti szervezeteknek.
Amikor a születőben lévő európai biztonságpolitikai rendszerről beszélünk, ezen intézmények hálózatára gondolunk. Ez egy - tagságukat illetően - meglehetősen komplex hálózat. Ha ezt a hálózatot európai földrajzi keretbe helyezzük, nagyon érdekes képet kaphatunk számos, egymást átfedő körrel.
Szembeötlő különbségek fedezhetők föl ezen intézmények között a tagjaik részére nyújtott biztonsági garanciák vonatkozásában. Ebben a tekintetben két egymáshoz szorosan kapcsolódó struktúrát - a NATO-t és a nyugat-európai integrációt - kell megkülönböztetni az európai biztonsági architektúrán belül.
Ahogy az már korábban elhangzott, elhibázottnak tartom fontossági sorrend felállítását ezen intézmények között. Először is, mindegyikük fontos szerepet tölt be egyre fokozódó munkamegosztás mellett, ugyanakkor szorosan összekapcsolódnak egy szélesebb európai biztonsági rendszerben. A tragikus boszniai fejlemények, valamint a Koszovóban kialakuló válság világosan mutatják, hogy egyetlen nemzetközi szervezet sem tudja önmagában kezelni ezeket a bonyolult konfliktusokat: a diplomáciai nyomásgyakorlást, a hadieseményeket, a humanitárius beavatkozást, a menekültkérdést, a demokratikus választásokat, a kisebbségi problémák kezelését, a gazdasági újjáépítési terveket - és még folytathatnánk a sort. Ezek a komponensek tisztán mutatják a nemzetközi műveletek kölcsönös együttműködést igénylő jellegét.
Másodszor, az európai biztonsági rendszert nem létezésében, hanem folyamatában kell szemlélnünk, mely a '90-es évek elejétől folyamatos és dinamikus fejlődésen megy keresztül. Ezen intézményi fejlődés eredményeképp az európai és euroatlanti biztonsági rendszer - mely a biztonság- és védelempolitikában azonos értékeket és érdekeket valló országok közössége - Kelet felé terjeszkedik.
Másképp fogalmazva, a folyamat nem csupán intézményi és stratégiai szinten, hanem főként mentális és pszichológiai szinten is végbemegy. Egy olyan, új felfogásban ölt ez testet, mely világosan megfogalmazza a veszélyeket és azok kezelésének módját. A kooperatív biztonsági rendszerek és az ezzel párhuzamosan futó integrációs folyamatok mind a hidegháborús megosztottságot (Jaltai világrend), mind pedig a háborús erőpolitikát és kliensrendszert (Versailles rendszer) elutasítják. Sőt, egy közös értékeket valló térség kialakítása az európai kontinensen kihúzza a talajt a geopolitika alól, mely sajátos egyéni szemszögből értelmezi a nemzetállam biztonságára ható tényezőket.
Ahogy az már korábban elhangzott, elhibázott volna a CEE-országok közötti jelenlegi biztonságpolitikai viszonyrendszert követendő példának beállítani. Bizonyos területeken az erős polgári hagyományok hiánya, valamint a szomszédos országok közötti zavaros történelmi előzmények megnehezítik a további fejlődés lehetőségét. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a nem olyan rég függetlenné vált országok esetében jelenleg sokkal erőteljesebb a késztetés a nemzetállam felépítésére, mint bármilyen integrációra.
Éppen ezért valószínűleg több időre lesz szükség, míg a régió politikai szereplői eljutnak arra a felismerésre, hogy az "integráció" és a "nemzeti érdekek" egymást kiegészítő, és nem ellentétes fogalmak. Ebből következik, hogy az erősebb országok könnyebben hajlanak az integrációs mechanizmusok felé és a függetlenségnek erősebb garanciája a többoldalú együttműködés, mint az egyoldalú akciók.
Zárásképp szeretnék szót ejteni a kooperatív biztonságpolitika magyar vonatkozásairól.
A '90-es évek elején a CEE régióban lezajló alapvető változások Magyarországot sem hagyták érintetlenül. A Varsói Szerződés és a KGST megszűnt, Magyarország visszanyerte szuverenitását a biztonság- és védelempolitika terén is. Három szomszédos többnemzetiségű ország felbomlott: a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia. Szomszédjaink száma ötről hétre emelkedett.
Egy másik fontos fejlemény, mely Magyarország biztonságát érintette, a volt Jugoszláviában dúló háború. A hidegháború vége után pár hónappal egy igazi "forró" háború tört ki déli szomszédságunkban az ezzel együtt járó negatív következményekkel: menekülthullám, gyakori légi és szárazföldi határsértések, a Jugoszláviával szemben elrendelt kereskedelmi embargó miatti komoly anyagi veszteségek.
Nemcsak Magyarországot, hanem a korábbi ex-Jugoszlávia más szomszédjait - Ausztria, Románia, Bulgária - is érintette ez a veszteség. Már említettem ezeket az eseményeket a bevezetőben, mivel ezek a történések jelentősen - realista módon - befolyásolták hazámban a biztonságpolitikai gondolkodást a '90-es évek elején
Szerencsére más - pozitív - fejlemények is történtek. Ugyanebben az időszakban kerültünk közelebbi kapcsolatba a NATO-val és az Európai Közösséggel (később EU). Ezidő tájt lett Magyarország tagja az Európa Tanácsnak. Aktívan részt vettünk az EBEÉ - később EBESZ - feladatának újradefiniálásában. Magyarország szintén tevékeny részese volt olyan szubregionális együttműködési formáknak, mint a Visegrádi Együttműködés, ami később kibővült tagsággal szabadkereskedelmi társulássá vált CEFT A néven; vagy a Pentagonálé-nak, ami
később Közép-európai Kezdeményezés néven - jelenleg 16 tagállammal- működik tovább.
A regionális együttműködés új lendületet kapott azáltal, hogy Magyarország kétoldalú megállapodásokat kötött szomszédjaival - Szerbia (Kis-Jugoszlávia) kivételével. Ez utóbbi ország listáról való hiánya sokkal inkább nemzetközi politikai fejleményekkel magyarázható, semmint bilaterális indokokkal. A gyakran alapszerződésnek nevezett államközi megállapodások az együttműködés számtalan területét felölelik a kulturális kapcsolatoktói kezdve az interregionális, határon átívelő kooperációkon át a kisebbségi jogok érvényesülését elősegítő közös projektekig. A rendelkezésre álló időkeretben lehetetlen részletesen kitérni a részletekre, de az esetlegesen fölmerülő kérdéseket szívesen megválaszolom.
Bizonyos újfajta biztonsági kockázatok globális jellegűek, mint pl. a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a rakétatechnológiák ellenőrizetlen térnyerése vagy a növekvő terrorfenyegetettség. A nemzetközi együttműködés elengedhetetlen ezen jelenségek kezeléséhez. Magyarország évek óta aktívan kiveszi a részét különösen két területen: a Rakétatechnológiákat Ellenőrző Szervezetben (MTCR) és a Biológiai Fegyverek Elleni Egyezményben (BWC). A következő hetekben pl. hazám lesz a vendéglátója egy fontos nemzetközi MTCR csúcstalálkozónak, ahol a résztvevők az egyes válságrégiókat fenyegető problémákat és a megoldási lehetőségeket fogják megtárgyalni.
A rakétatechnológiák különös veszélye abban rejlik, hogy - más hordozóeszközökkel összehasonlítva - viszonylag könnyen és olcsón legyárthatók. Ebből következően növekszik a veszélye ezen fegyverek ellenőrizetlen elterjedésének. sőt, már nem csupán egyes országok, hanem nem-állami szereplők, pl. terroristacsoportok is hozzájuthatnak ilyen eszközökhöz.
Ez is jól mutatja, hogy - több más ország mellett - Magyarország is érdekelt az ezen fegyverekhez való hozzáférés korlátozásában, Magyarország kis ország, mely nem gyárt rak:étákat és nincs is ilyen törekvése. Ennek ellenére, ahogy folyamatosan zsugorodó világunkban ezek a fegyverrendszerek példátlan iramban fokozatosan teret nyernek, Magyarország sokkal veszélyeztetettebbnek érzi magát jelenleg, mint korábban. Ugyanakkor azt valljuk, hogy ezen fegyverek legjobb ellenszere a nemzetközi együttműködés - éppen ezért vagyunk aktívak az MTCR és BWC tevékenységében.
A magyar biztonságpolitikai koncepció egyik alappillére, hogy biztonságunk legfőbb letéteményese leendő NATO- és EU-tagságunk. A '90-es évek eleji rendszerváltozás óta Magyarország alapvető kül- és biztonságpolitikai célja a NATO- és EU-integráció megvalósítása. Ez a két folyamat egymást erősíti és kölcsönösen kiegészíti: gazdasági stabilitás nélkül nincs biztonság és fordítva is igaz. Más összefüggésben is
értelmezhető a két folyamat: Magyarország egyformán támogatja a transzatlanti kapcsolatok erősítését és egy átfogó európai biztonsági és védelmi identitás kialakítását. Ahogy a NATO és NyEU közötti kapcsolatok fejlődése mutatja, egy, a Szövetségen belüli erős európai részvétel hatékonyan hozzájárulhat a jövőbeli feladatok sikeres végrehajtásához.
Ami a csatlakozás időpontját illeti, amint az köztudott, Magyarország Lengyel- és Csehországgal együtt meghívást kapott a NATO-csatlakozásra; a jövő év áprilisában válhatunk teljes jogú taggá. A EU-val folytatott csatlakozási tárgyalások tovább fognak tartani; 2002 a leggyakrabban emlegetett és legkorábbi csatlakozási időpont.
A NATO és EU tagság alapvető fontosságú Magyarország számára, ezért az ezen szervezetekhez való csatlakozás az elkövetkező években bizonyára meg fogja határozni a biztonságpolitikai közbeszédet.
A régió biztonságán kívül azonban más kérdésekre is összpontosítani kell. A csatlakozási folyamaton túl globális és regionális krízishelyzetekkel is foglalkoznia kell a magyar külpolitikának. Magyarország továbbra is aktív szerepet kíván vállalni az EBESZ és más szubregionális együttműködési formák munkájában. Álláspontunk szerint az előttünk álló időszakban ezen regionális szervezetek némelyike új "életre kelhet" és új célokat találhat, melyek kedvezően érinthetik majd a közép-európai biztonságpolitikai helyzetet.
Az elkövetkező években arra kell törekedni, hogy ne alakulhassanak ki újabb választóvonalak Európában, illetve ne jöjjön létre egészségtelen rivalizálás az első körben csatlakozó országok és az ebből a körből kimaradók között. Magyarország elemi érdeke, hogy a lehető legtöbb, a tagsági feltételeknek eleget tevő szomszédja mielőbb csatlakozzon a NATO-hoz és az EU-hoz. Ezért támogatjuk a NATO "nyitott kapuk" politikáját, mely perspektívát kínál az érdekelt közép-európai államoknak a jövőbeni csatlakozásra.
Ezt nem csak elméletben támogatjuk, hanem gyakorlati értelemben is, a szomszéd országokkal való együttműködés révén. Vegyük példának azt a két országot, melyet a tavalyi madridi csúcstalálkozón emeltek ki:
Szlovéniát és Romániát. Tavaly óta Magyarország trilaterális - olasz, szlovén, magyar - katonai együttműködésben vesz részt délnyugati határunk mentén azzal a céllal, hogy kialakítsunk egy többnemzetiségű egységet, mely jövőbeni NATO és NyEU műveletekben is bevethető. Hasonló béketámogató egység került felállításra Magyarország és Románia részéről a két ország között az utóbbi időben kibontakozó katonai együttműködés jegyében. MegeInlíthetjük továbbá a Közép-európai Béketámogató Együttműködést (CENCOOP) is, mely ez év elején alakult Ausztria., Szlovákia, Szlovénia., Románia és Magyarország részvételével.
Ezek az együttműködési formák nemcsak a résztvevő országok bilaterális kapcsolatai szempontjából relevánsak, de ezen felül különös jelentőségük van az atlanti elköteleződés fenntartásában is. S ezáltal jelentős módon hozzájárulnak a kontinens biztonságának erősítéséhez.
(angolból fordította: dr. Mayer Balázs)