BIZTONSÁGPOLITIKAI KIHÍVÁSOK ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAI RENDSZEREK EURÓPÁBAN
Kelet-közép európai nézőpontból
A Varsói Szerződés felbomlásával és a kétpólusú világrend megszűnésével egy közel fél évszázados architektúra bomlott föl. Ennek folyományaként egy világméretű háborús konfliktus lehetősége jelentősen lecsökkent, sőt szinte teljesen meg is szűnt. Azonban ami a közép- és kelet-európai biztonsági helyzetet illeti, a fenti radikális változások nyomán nem indultak el automatikusan pozitív irányú tendenciák. Jóllehet a Kelet és Nyugat világméretű - és az egész emberiség létét alapjaiban veszélyeztető - összecsapásának lehetősége megszűnt, új vagy újjáéledő veszélyforrások jelentek meg a térségben. A szomorú valóság az, hogy a helyi konfliktusok államközi háborúvá való kiterebélyesedésének lehetősége az elmúlt egy-két évben jelentősen megnőtt. Az események folyása sokkal bonyolultabb, bizonytalanabb és előreláthatatlanabb lett.
A közvetlen földrajzi környezet jelentősége, valamint a regionális és helyi tényezők biztonságpolitikában betöltött szerepe megnövekedett és a "biztonság" fogalma is differenciáltabb lett; egyre inkább nem katonai jellegű szempontok válnak dominánssá e téren, mint pl. migrációs folyamatok, kisebbségi és emberi jogi, illetve környezeti problémák stb. Az egyes országokban a demokratikus átmenetből fakadó gazdasági és társadalmi változások nyomán kialakuló, valamint a térségben évszázadok óta jelenlévő nemzetiségi és etnikai ellentétekből adódó konfliktusok veszélyeztetik manapság leginkább a békét és biztonságot.
Ezért talán szükségtelen is e fórumon hangsúlyozni, hogy bár megszaporodtak a párbeszéd és partnerség lehetőségei az egykori politikai "Kelet" és "Nyugat" országai között, még mindig messze vagyunk egy "szabad és egységes Európától." Kontinensünkön még mindig jelen vannak bizonyos, a biztonságot fenyegető veszélyforrások és az egyes országok és országok csoportjai még mindig nem képeznek egységet a nemzetközi biztonságpolitika szempontjából.
Ezzel szemben a jelenlegi biztonságpolitikai architektúrát koncentrikus körök összefüggő rendszereként lehet jellemezni, ahol a legbelső, stabil középpontban helyezkednek el az európai és euro-atlanti közösség államai, míg a legkülső, bizonytalan periférián foglalnak helyet a volt szovjet és jugoszláv utódállamok. Számos új veszélyforrás kiváltója volt ezen két többnemzetiségű ország felbomlási folyamata. Szétesésük, valamint a korábbi Csehszlovákia megszűnése a megfelelő történelmi kontextusba helyezve értelmezhető. Bár századunk számtalan birodalom felbomlásának volt szemtanúja, mégis, a középkor óta nem tapasztalhattunk ilyen volumenű területi átrendeződést Európában.
Kelet- és Közép-Európában a 20. század végén a nemzeti önrendelkezési mozgalmak új, korábban nem tapasztalt lendületű fejlődési szakaszba értek. Ez a jelenség meglehetősen bonyolultnak és labilisnak bizonyult a
nemzetközi biztonságpolitika szempontjából. A folyamat rávilágított arra a régióban tapasztalható gyakori jelenségre - és az ebből fakadó eltérő megközelítésekre -, hogy a nemzetek és az országok közötti határok nem esnek egybe. Ezzel egyidejűleg új államok születtek és - legalábbis ez bizonyos mértékig - egy új kelet- és közép-európai politikai térkép rajzolódott ki. Az új államok megjelenése, illetőleg az államiság újradefiniálása még inkább kihangsúlyozza a régióbeli nemzeti kisebbségi problematika fontosságát.
Amint az számtalan példából látható, a nemzetközi politikai viszonyok terén az önrendelkezési jog hathatósan előmozdítja a legitim politikai szuverenitás visszaállítását, valamint a mesterségesen létrehozott entitások lebontását. Ugyanakkor bizonyos területeken ez a folyamat a különböző nemzetek és nemzetiségek közötti súlyos konfliktusokhoz vezet, különösen ott, ahol a fenti elvek gyakorlati megvalósítása nem demokratikus módon történik, vagy pedig etnikailag vegyes lakosságú területeken a területi lehatárolás ebből adódóan nem lehetséges.
A folyamatos határváltozások - ebből fakadóan - új kisebbségi közösségeket hoznak létre. Jó példa erre a kisebbségi(vé vált) orosz népesség problematikája az ex-szovjet tagállamokban; vagy ezzel párhuzamosan a szerb, horvát és muzulmán kérdéskör a Balkánon. A Duna menti államok és környezetük, a Balkán nemzetiségi, nyelvi és vallási viszályokkal tarkított országai ebből a szemszögből különös figyelmet érdemelnek. A történelmi tanulság - melyet a térség kisebbségi közösségeinek helyzetéből levonhatunk - abban ragadható meg, hogy nem a kisebbségi jogok biztosítása, hanem ezen közösségek elnyomása, az erőszakos asszimiláció és a hátrányos megkülönböztetés váltja ki a legsúlyosabb problémákat .
A szovjet uralom évtizedei konzerválták és súlyosbították a régió nehézségeit Most láthatóvá váltak a drámai következmények. Épp ezért elengedhetetlen, hogy az önrendelkezés megvalósítása mindig együtt járjon a kisebbségi jogok biztosításával. Bármilyen, a népesség nemzetiségi összetételének erőszakos megváltoztatására, annak erőszakos elnyomására irányuló politika nemcsak az érintett közösség számára sérelmes, de államközi vagy államokon belüli konfliktusok kirobbanásához is vezethet.
A felbomló többnemzetiségű államokban végbemenő tragikus események jól mutatják, hogy a nemzetközi közösségnek többet kellene foglalkoznia a helyi nemzetiségi konfliktusokkal és kisebbségi jogokkal. A többségi és kisebbségi nemzetek közötti ellenségeskedések jól példázzák, hogy az emberi és kisebbségi jogok tisztelete nem pusztán (humanitárius) jogi kérdés, hanem a nemzetközi biztonság integráns alkotóeleme. Az a tény, hogy a NATO, a Nyugat-európai Unió és új EK kezdeményezések - mint pl. a Balladur-terv -, melyek ezeket a problémákat biztonságpolitikai kérdésként kezelik, jól illusztrálják a változó világot.
Ebből fakadóan ezek a témák az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 00. első - biztonságpolitikai - kosarában is helyet kaptak, valamint a harmadikban is, mely zömmel az emberi jogok problematikájával foglalkozik. Ugyanakkor még mindig jelentős érdekek állnak a nemzetközi kisebbségvédelem eszméjének útjában.
Európa nem maradhat tétlen mindaddig, míg Közép- és Kelet-Európában megoldásra váró, akut nemzetiségi problémákkal találkozunk. Különösen a Balkánt kellene „európaizálni," különben Európa fog "balkanizálódni. "
A megelőzéshez - többek között - egy kisebbségvédelmi szabályrendszer kidolgozására van szükség, egy olyan Nemzetiségi Jogok Európai Okmányára, mely egy átfogó nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer alapját képezhetné. Egy ilyen jellegű kisebbségvédelmi intézményrendszerben az EBEE tavalyi helsinki csúcstalálkozóján életre hívott, Kisebbségvédelmi Főbiztosi tisztség jelentős előremutatás lehetne.
Magyarország különösen érdekelt a kisebbségvédelem új nemzetközi megközelítésében, mind általános biztonságpolitikai szempontból, de azért is, mivel jelentős számú magyar nemzeti közösségek élnek határainkon túl. A magyar nemzeti közösség harmada él a szomszédos államokban. Általános helyzetük országról országra változik. Természetesen a volt Jugoszláviában élő magyarság helyzete a legtörékenyebb, ugyanakkor az is megállapítható, hogy a szlovákiai és romániai magyarságról, a velük szemben, az ottani állami szervek által tanúsított bánásmód kapcsán időről időre érkező panaszok is jelentősen megterhelik a magyar-szlovák és magyar-román bilaterális kapcsolatokat. Ennek ellenére azonban működik a párbeszéd intézménye Budapest és Bukarest, illetve Budapest és Pozsony között. ilyen jellegű párbeszéd Belgráddal azonban - a Kis-Jugoszlávia elleni ENSZ-szankciók miatt - gyakorlatilag nem létezik.
Történelmi szempontból a délszláv nemzetek közötti konfliktus nem tekinthető új jelenségnek, azonban aminek immár több éve szemtanúi vagyunk, az a legvéresebb háborús konfliktus az európai földrészen 1945 óta. A délszláv dráma a szomszédos országokat, köztük Magyarországot, közvetlenül jelentős mértékben érintette. A háború 1991-es kirobbanása óta számtalan esetben került sor szárazföldi határunk és légterünk megsértésére, de itt kell említést tennünk arról a mintegy 60.000 fős menekült-hullámról is - zömmel horvátok, de egyre nagyobb számban muzulmánok - akik Magyarországra érkeztek. A Kis-Jugoszláviával szemben elrendelt ENSZ-embargó is súlyos gazdasági veszteségeket - eddig mintegy I milliárd dolláros kiesést - okozott Magyarországnak. Ennek ellenére hazánk támogatta az ENSZ BT által elrendelt szankciók bevezetését.
Ezzel egyidejűleg Magyarország - abból a célból, hogy meggátolja a konfliktus eszkalálódását - igyekezett elkerülni, hogy túldramatizálja a problémát. Tény, hogy rövidtávon Magyarországot nem fenyegeti a konfliktusba való belesodródás veszélye, a háborús cselekmények a magyar határoktól délebbre helyeződtek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a korábbi Jugoszlávia területén zajló háború hosszútávon a biztonságunkat fenyegeti, főként akkor, ha a szerbek és horvátok közti harci cselekmények ismételten megközelítik a magyar határokat.
Ami a menekültügyi kérdést illeti, néhány évvel ezelőtt Magyarország és a többi posztkommunista ország még kibocsátó országoknak számítottak a migráció terén, ezzel szemben hazánk mára már célországgá vált, olyan migránsok célországává, akik keleti és déli szomszédainktól, illetve - egyre nagyobb arányban - bizonyos Európán kívüli országból érkeznek. A menekültek és menedékkérők gazdasági nehézségek, polgárháború vagy etnikai diszkrimináció miatt hagyják el hazájukat, ugyanakkor ezek a migrációs hullámok jelentős kihívás elé állítják a közép-európai országok migrációs intézményrendszerét és törékeny társadalmi egyensúlyát, ezzel jelentősen fokozva a gazdaságukat sújtó terheket.
Várakozásainkkal ellentétben, a menekültek többségének - az elhúzódó háború és az "etnikai tisztogatás" veszélye miatt - huzamosabb ideig kellett hazánkban tartózkodniuk. Sajnálatos módon újabb menekülthullámmal lehet számolni, amennyiben újabb háborús konfliktusok robbannak ki a politikailag meglehetősen instabil ex-szovjet és ex-jugoszláv területeken. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy vannak olyan, valamilyen kisebbséghez tartozó, ártatlan és védtelen népcsoportok, amelyek előbb-utóbb szintén célpontjaivá válhatnak az ellenségeskedések újabb hullámainak. Ide sorolható pl. Koszovó és a Vajdaság, két korábbi autonóm terület Szerbián belül.
A nemzetközi közösségnek el kell köteleznie magát a cselekvésre és meg kell tennie mindent, hogy megőrizze a törékeny békét, valamint hogy eltántorítsa a reguláris és paramilitáris fegyveres erőket az erőszak alkalmazásától az etnikailag vegyesen lakott területeken.
Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a háború Koszovóra való kiterjedése alapvetően megváltoztatná a konfliktus jellegét; ebben az esetben - első alkalommal - külső hatalmak is belesodródhatnak a háborús eseményekbe, és adott esetben akár NATO-tagállamok is megjelenhetnek a szemben álló felek között.
Minden lehetséges módon el kell érni, hogy a konfliktus ne lépje át a korábbi Jugoszlávia határait. A Balkánt nem szabad sorsára hagyni. Még ha el is hessegetjük magunktól a nemzetközi katonai beavatkozás lehetőségét, mégis hangsúlyoznunk kell ezt a lehetőséget. A háború esetleges kiterjedésének katasztrofális következményei lennének, nem csak a régió, hanem a nemzetközi közösség számára is. Azt is hangsúlyozni kell, hogy országainkkal kapcsolatos biztonságpolitikai kockázatok mellett a nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBEÉ, NATO, Nyugat-európai Unió) hitelessége is kockán forog.
Magyarország, szomszédaival egyetemben, különösen érdekelt a határai közelében kirobbant háborús és egyéb konfliktusok izolálásában és semlegesítésében. Ebből következően teljes mértékben támogatjuk az ENSZ szankciókat és a különböző békefolyamatokat. Hazánk lehetővé tette a NATO A WACS felderítő-repülőgépei számára a magyar légtér használatát az ENSZ érdekében. Segítséget nyújtottunk az UNPROFOR erők számára is, hogy végre tudják hajtani feladataikat Boszniában. Szintén engedélyeztük a Nyugat-európai Unió vám járőrhajóinak a Dunán való őrjáratozást, amennyiben erre igény mutatkozna a már érvényben lévő szárazföldi embargó kiegészítése és megerősítése érdekében.
Aggasztó biztonsági helyzetet teremt a közép-európai országok számára a Szovjetunió széthullása is. Az egyes utódállamok között a közös határvonal megállapításából eredő viták, illetőleg a .megörökölt" katonai eszközpark szétosztásának kérdése magukban hordozzák a jövőbeni potenciális konfliktusok magvát. A nukleáris fegyverzet-leszerelés veszélyei, a nukleáris technológiák elterjedése, valamint a hagyományos fegyverzetek végső sorsa komoly aggodalomra adnak okot nem csak a közvetlenül szomszédos államok, de az egész világ számára is. Ezek a veszélyek nem alaptalanok, gondoljunk csak a legtöbb FÁK-ország törékeny demokratikus intézményrendszerére, vagy az Oroszországban nemrég lezajlott fegyveres puccsra és tragikus hatalmi harcokra.
Az oroszországi demokratikus átalakulás messze nem könnyű vállalkozás; különösen, ha figyelembe vesszük a korábbi szovjet külpolitika nehéz örökségét. Van olyan orosz álláspont, mely az utódállamokkal - melyek az orosz politikai köznyelvben gyakran csak "közel-külföldként" merülnek föl - szemben egy erőteljesebb, határozottabb külpolitikát támogat. A nemzetközi közösség feladata ennek kapcsán az, hogy segítsen megszabadítani Oroszországot expanzív jellegű politikai múltjától és amennyire csak lehetséges, integrálja ezt a nagy nemzetet - régi-új európai államot - a nemzetközi rendszerbe.
Ezen a ponton szeretnék visszakapcsolódni a nemzeti és etnikai kérdésekhez, illetve az új államok, új nemzetközi szereplők kialakulásához. Új államok születése és újradefiniálása kapcsán Magyarország közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik, mivel az elmúlt másfél évben "öt új szomszédja keletkezett": Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Ukrajna és Szlovákia.
Az etnikai önrendelkezés kérdése kétségkívül domináns és meghatározó politikai jelenség manapság Kelet-Európában. Az egyes térségekben általános tendenciaként kimutatható nacionalizmus csökkenti a politikai dialógusok és kompromisszumok esélyét és a jövőben tovább növelheti a kalandorpolitika veszélyét az állam- és nemzetközi kapcsolatokban.
Ennek ellenére láthatók az ezzel ellentétes tendenciákra utaló jelek a nem túl távoli jövőben. Egyik-másik szomszédunkkal, mint pl. Szlovéniával vagy Ukrajnával, kapcsolatos tapasztalataink - józan optimizmussal ugyan, de - igazolják a kölcsönös együttműködés lehetőségeit, sőt, az integráció iránti egyre nagyobb elköteleződés jelei is megmutatkoznak. Ennek gyökerei a súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő nemzetek konfliktusaiból, az évszázados egymásrautaltság felismeréséből, illetve a közös államiság emlékeiből, vagy pl. a kommunikációs és közlekedési csatornák összezsugorodásából erednek. Már a közeli jövőben is nagyobb elköteleződést tapasztalhatunk a feltörekvő államok részéről az olyan szervezetek iránt, melyek tevékenységük során regionális, kontinentális vagy még nagyobb volumenű problémákkal foglalkoznak. Az etnikai önrendelkezés bomlasztó hatással van a modem államokra, de a kisebb politikai entitások kialakulása együtt járhat nagyobb gazdasági integrációkba való funkcionális betagozódással. A 20. századi európai történelem ékes bizonyítéka annak, hogy a centripetális és centrifugális folyamatok nem feltétlenül egymás ellen hatnak, ellenkezőleg, adott esetben kiegészíthetik vagy akár erősíthetik is egymást. A kulturális vagy nyelvi azonosság, illetőleg politikai elkülönülés mentén megvalósuló kormányzás középtávon kiegészülhet egy tartós vagy újraértelmezett gazdasági társulással.
A gazdasági megosztottság szükségszerűen növelni fogja a regionális együttműködési formák és az új intézményi keretek iránti érdeklődést, együttműködésben a fennálló nyugati szervezetekkel. A Nyugatnak is elemi érdeke nem csupán előre jelezni, hanem ösztönözni is ezeket az - egész kontinenst stabilizáló - folyamatokat. Az önrendelkezés jelenségét figyelmen kívül hagyni naivitás lenne, az új lehetőségek felfedezését elmulasztani pedig ostobaság.
Kérem, engedjék meg, hogy ezen a ponton említést tegyek a közép-európai népek által életre hívott számos regionális együttműködési formáról; elsősorban a Visegrádi Csoportról, mely 1991 februárjában született Magyarország, a Cseh és Szlovák Köztársaság, valamint Lengyelország részvételével.
Egy olyan térségben, mely általánosságban is a divergens tendenciák által meghatározott, bármilyen együttes fellépés - mely a nemzetközi viszonyok demokratikus alapértékekre alapozott fejlesztésének igényével lép föl - stabilizáló hatással jár. A Visegrádi Csoport országai között történelmi és jelenkori hasonlóságok mutathatók ki.
Ezek a párhuzamok megmutatkoznak geostratégiai helyzetükben, mivel mindegyikük egy stabil és egy instabil európai térség határán helyezkedik el, hasonló teljesítményükben a gazdasági és társadalmi rendszerváltás vonatkozásában, de szintén kitapinthatók az őket fenyegető biztonságpolitikai kihívások hasonlóságában és abban is, ahogy haderőiket ésszerű és indokolt mértékben csökkentették. Ezek a jellemvonások mind jó alapot képeznek a sokrétű gyümölcsöző együttműködés számára, beleértve a biztonságpolitikát is. Magyarország ezt az álláspontot osztja annak ellenére, hogy a Csoport egyes tagjai szkeptikusan nyilatkoznak az együttműködés jövőjéről. Nem gondoljuk, hogy a verseny és a rivalizálás a megfelelő stratégia annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk a fennálló nyugat-európai vagy euroatlanti intézményekhez, a nemzeti önzőség hosszú távon ugyanis kontraproduktív lehet.
A másik regionális együttműködési forma, a Közép-Európai Kezdeményezés (KEK), a korábbi Petagonale-ből, majd a Hexagonale-ből fejlődött ki és azon országokat foglalja magába, melyek a korábbi politikai ,,Kelet" és "Nyugat" határvidékén találhatók.
A regionális kezdeményezések közül a legújabb példa a "Kárpátok Eurorégió". Ez egy határokon átnyúló együttműködési forma Lengyelország, Magyarország Ukrajna és Szlovákia között. Románia határmenti régiói is meghívást kaptak a részvételre, de Bukarest - sajnálatos módon - elutasította a csatlakozást. Általánosságban elmondható, hogy a regionális együttműködésnek - különös tekintettel a decentralizált vagy szövetségi berendezkedésű államokra - még sokat kell fejlődnie a kelet-közép-európai térségben.
Ezen a fórumon sem kell hangsúlyoznunk, hogy a közép-európai országok közötti együttműködés nem irányul senki ellen és nem kíván zárt, elszigetelt csoportként működni sem. Egy közép-európai biztonságpolitikai identitás kialakulása maga után vonhatja az európai integrációs intézményektől és transzatlanti együttműködéstől való elszigetelődés veszélyét, mi több, egymással rivalizáló országcsoportok kialakulását eredményezheti a kontinens keleti felén. Ennek hatására új megosztottság alakulhat ki Európában, jóllehet a korábbi architektúra még fennálló elemeit is kezelni kellene.
Magyarország és a többi közép-európai ország biztonságának hosszú távú garanciája az európai és euro- atlanti integrációs és biztonságpolitikai struktúrákban való részvétel, éppen ezért hazánk végső célja a teljes jogú tagság elnyerése a NATO és NyEU szervezeteiben. Míg ezen célokat elérjük, Magyarország arra törekszik, hogy kiaknázza a biztonságpolitikai partnerségi együttműködésben rejlő lehetőségeket, melyek a NATO-val, NyEU- val és az egyes tagországokkal való partnerségben rejlenek. A biztonságpolitika terén szoros együttműködés és közös fellépés indokolt, melynek végső állomásaként egy közös védelempolitika kialakítására van szükség. Rendszeres párbeszédet kell folytatnunk a NATO-val és a NyEU-val a konfliktus-megelőzés és -kezelés, a békefenntartás, fegyverzet-ellenőrzés és atomfegyver-leszerelés terén, ezen felül kölcsönös koordináció is szükséges ezen szervezetekkel a CFE-szerződések1 végrehajtása terén, különös tekintettel az ellenőrzési és monitoring-tevékenységre. A későbbiek folyamán közös műveletekre is sor kerülhet ezen a téren.
A közép- és kelet-európai országokkal végrehajtott közös programok célja a haderő feletti civil kontroll elve gyakorlati alkalmazásának elősegítése, valamint a régió katonai képességének fokozása. Éppen ezért erősen támogatjuk a kelet-közép-európai politikusok és szakértők rendszeres részvételét szakértői munkacsoportokban, illetve a NATO és NyEU más fórumain.
Az Észak-atlanti Szövetség is hathatós segítséget nyújthat a régió tisztjei és védelmi szakértői számára NATO-tanintézményekben tartott képzésekben való részvétel terén. Ezek a képzési programok elősegíthetik a fegyveres erők újradefiniálását és az Észak-atlanti Szövetség tudásanyagának, értékrendjének elterjesztését, A kelet-közép-európai országok és a Nyugat-európai Unió államai közötti együttműködés erősítése terén kiemelkedő fontosságúak a biztonságpolitikai témájú rendszeres egyeztetések, valamint a NyEU Parlamenti Közgyűlésével való kapcsolatok erősítése. Magyarország már társult állama az EK-nak; a Maastrichti Szerződés szerint a NyEU a politikai unió "biztonságpolitikai komponense", ezért a NyEU-hoz való csatlakozásunk logikus
és kívánatos lépés lenne. Ezek a lépések erősíthetik a valódi partnerséget és előmozdítják a teljes körű integrációt, mi több, erősítik a kapcsolatokat az európai és észak-amerikai nemzetek között minden téren.
A mesterséges megosztottság évtizedeit követően, századunk végén, egy új egység felépítése a feladatunk az európai földrészen; ebben "Nyugat-Európa" legalább annyira érdekelt, mint "Kelet-Európa." A 21. század követelményeinek való megfelelés és a közös utunk megtalálása az, ami kockán forog. A kölcsönös alkalmazkodás egyrészről fogadókészséget, másrészről megfelelő belső körülményeket feltételez. Az egyes országok eltérő fejlettségéből adódóan jelentős eltérések tapasztalhatók az érdekek és motivációk terén. Mind támogató, mind pedig akadályozó tényezők megtalálhatók ebben, mégpedig jelentős mennyiségben.
Egy nagyobb és mélyebb európai együttműködés jövőbeni kialakulásának feltérképezéséhez az egyes integráló tényezők vizsgálata hasznos lehet. Érdekes utalni rá, hogy Nyugat-Európa is keresztülment nem is oly rég egy ilyen fordulóponton, történelmi szempontból. A közös fejlődés egyik előfeltétele a területi viták kérdésének meghaladása volt, a II. világháború után.
Ezen folyamat kritikus pontja a német-francia vita rendezése volt. Ezt a közeledést azonban pozitív irányból - politikai nyomásgyakorlás és gazdasági támogatás révén - az Egyesült Államok, negatív irányból pedig a szovjetektől való félelem inspirálta. Ezután azt láthatjuk, hogy csak az '50-es évek közepére sikerült a mostanra felépített horizontális integrációs struktúrák alapjainak a lerakása azáltal, hogy Nyugat-Németország betagozódott az euroatlanti blokkba. A nyugat-európai gazdaságok és társadalmak integrációja az ezen államok közötti háború kirobbanásának lehetőségét nem csak lehetetlenné, de egyúttal elképzelhetetlenné is tette. Csak ezen fejlődési folyamatot követően beszélhetünk arról, hogy "a demokráciák nem háborúznak egymással."
Valami hasonlót kellene Közép- és Kelet-Európában is megvalósítani. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy ebben a régióban a horizontális integrációs hálózatok kiépítése nem lesz egyszerű feladat, mivel ugyanis ahhoz, hogy felépíthessük a jövő struktúráit, először is le kell bontanunk az elavult és mesterséges régi képződményeket.
Arra is szükséges emlékeztetnünk, hogy a II. világháború után a nyugat-európai országok sem tudták saját maguk rendezni nemzetiségi-etnikai konfliktusaikat. Ebből következik, hogy Kelet-Közép-Európa is joggal vár segítséget e téren a Nyugattól. A stabilitás Kelet és Délkelet felé való kiterjesztése - anélkül, hogy újabb választóvonalak létesülnének - történelmi feladat, amit egy olyan Európai Uniónak kellene elvégeznie, melyet az Alapító Atyák eszméi vezérelnek.
Az integráció egy másik elősegítő tényezője egy adott társadalom belső fejlettségi foka. Csak azok a társadalmak képesek szomszédjaikkal békésen együtt élni, melyek hasonló vagy összeegyeztethető értékeket vallanak. A nyugat-európai társadalmakban ezek a feltételek több lépcsőben és csak a '70-es évek közepére teremtődtek meg, amikor is az Ibériai-félsziget autoriter politikai berendezkedései, valamint a szélsőjobboldali hatalom Görögországban elbuktak. A többi nyugat-európai országban ez a folyamat hatékony politikai és gazdasági reformok mentén ment végbe. A politikai rendszerváltoztatást követően a közép- és kelet-európai nemzetek is jobb esélyekkel indulnának. Az ehhez hasonló társadalmi és politikai struktúrák kiépítése előfeltétele a nyugati integrációnak, de ennek pontos menetrendjét ők maguk sem tudják még megjósolni.
A politikusok feladata ebben a vonatkozásban az, hogy megfelelően egyensúlyozzanak a - pl. gazdasági - realitások és a korábbi "keleti" társadalmak részéről tapasztalható nyomásgyakorlás között.
A közép-európai országok bíznak benne, hogy a nyugat-európai nemzetek is érdekeltek a keleti új demokráciák megerősítésében, a stabilitás kiterjesztésében. Nem vagyunk képesek az új fenyegetéseket és veszélyeket a múlt eszközeivel és módszereivel kezelni.
Nincs olyan nemzetközi szervezet vagy nagyhatalom, mely önmagában szembe tudna nézni az európai kontinenst fenyegető veszéllyel. Égetően szükség volna egy új, munka-, valamint földrajzi és funkcionális feladatmegosztáson alapuló biztonsági rendszerre a NATO, EK/NYEU és az EBEÉ mintájára.
Különösen hangsúlyos a NATO szerepe ebben a körben. Az atlanti Szövetség kulcsszerepet játszik az európai béke és biztonság fenntartásában. A szervezet, különös tekintettel nukleáris és transzatlanti jellegére, fél évszázadon át biztosította Európa stabilitását. A tagállamok megnyirbált katonai költségvetése és a végrehajtott haderő-csökkentési lépések ellenére a Szövetség egy működőképes védelmi szervezet. Jelenleg a NATO keresi a helyét a hidegháború utáni világban és arra törekszik, hogy újradefiniálja szerepét egy helyi háborúk és előre előreláthatatlan konfliktusok uralta környezetben. A fő kérdés, hogyan tudná a Szövetség tartósan biztosítani jelenlegi tagállamai számára a stabilitást és ezzel egyidejűleg előrevetíteni Közép- és Kelet-Európa biztonságát; annak a térségnek a biztonságát, ahol a jövő konfliktusainak gyökere rejtőzik és ahol a bizonytalan biztonsági környezet az eddig elért eredményeket is romba döntheti.
A NATO keleti irányú bővítése hosszú folyamat A Szövetségnek ki kell terjesztenie aktivitását a régió demokratikusan legstabilabb országai, a Visegrádi Csoport tagállamai felé.
A négy visegrádi ország egyértelműen a nyugati kultúrkörhöz tartozik. Gyakran úgy tekintenek rájuk, mint a teljes jogú NATO-tagság elsődleges jövőbeni várományosaira. Felvételükkel a Szövetség egy világos politikai és földrajzi logika szerint járna el.
A NATO védelmi miniszterek októberi travemündei (Németország) találkozóján - kétoldalú megállapodások révén - stratégiai partnerséget kínáltak föl az új demokráciáknak. Ezt a .Partnerség a békéért" programot sokan a teljes jogú NATO-tagság felé vezető - bár nem automatikus - lépésként értékelik.
Ennek ellenére a tizenhat tagország jelenleg megosztott a bővítés időszerűségét illetően. Ebben a vonatkozásban új javaslatok felmerülése várható az 1994. januári NATO csúcson, legalábbis ami a jövőbeni teljes jogú tagság feltételeit illeti. Átmeneti megállapodások - pl. csatlakozási szerződések - vagy különleges egyezmények, mint pl. a spanyolok és franciák NATO-ban való részvétele, szintén napirendre kerülhetnek a csúcstalálkozón.
A csatlakozás kapcsán gyakran fölmerül az oroszok érzékenysége. A Nyugat vonakodik intenzíven a Kelet felé nyitni, mivel tart attól, hogy megsérti Oroszország stratégiai érzékenységét.
Oroszország elszigetelése és határai mögé szorítása nem áll Európa érdekében, sőt, úgy látszik, hogy egy földrajzilag kibővült és az orosz határokhoz közel került NATO egybeesne az orosz demokratikus erők érdekévei is. A közép-európai országok biztonságának megfelelő módon (pl. teljes jogú NATO-tagság révén) való biztosítása nem ütközik az orosz érdekekkel, mivel ők is érdekeltek a NATO-val és a nyugati országokkal való biztonságpolitikai partnerségben.
A nagy demokratikus államok kelet-európai békét és biztonságot szavatoló aktív szerepvállalása nélkül nincs lehetőség hatékony válságkezelésre a korábbi Szovjetunió területén, a Balkán térségében vagy máshol. S enélkül a térségben élő népek megkérdőjelezik a Nyugat hajlandóságát és képességét, hogy ténylegesen egy közös értékek mentén felépített politikai rendszer kialakításában érdekeltek Európában.
Ennek tükrében nem meglepő, hogy ilyen körülmények között sokan "az új európai biztonságpolitikai rendszer" hallatán egyre inkább már csak keserűen mosolyognak.
1 CFE-szerződések: a hidegháborút követő megállapodás a felek között a hagyományos (nem nukleáris, biológiai, vegyi) fegyverzetek csökkentéséről .
(angolból fordította: dr. Mayer Balázs)