A NATO-nak és
Magyarországnak egy a célja:
Az oszthatatlan Európa
Beszélgetés Joó Rudolf politológussal[1]
Április első napjaiban Európa nemzetei vigyázó szemüket Brüsszelre vetik, ahol a NATO 16 országa, hat volt Varsói Szerződés-tagállam és 11, egykori Szovjetuniót alkotó állam részvételével védelmi miniszterek találkozójára került sor az európai biztonság megszilárdítása érdekében. A csúcstalálkozó előtt, a NATO és Magyarország kapcsolatáról, az európai biztonsági rendszer várható alakulásáról interjút kértünk Joó Rudolf politológustól, a Honvédelmi Minisztérium államtitkár-helyettesétől.
– Államtitkár-helyettes úr! Röviden tekintsük át, hogy milyen lépcsők vezettek el a brüsszeli csúcsig, addig, míg Magyarország is megbecsült tagja lett az európai biztonságot garantáló együttműködésnek?
– Nem akarom Ádám-Évánál kezdeni, de kétségtelen: ebben a folyamatban a legmeghatározóbb esemény az, hogy Magyarországon 1990 tavaszán lezajlott szabad választások eredményeként felelős, demokratikus kormány jött létre. Így már nemcsak fantáziálni lehet arról, hogy Magyarország NATO-tag lesz, vagy, hogy Magyarország az Észak-Atlanti Szervezethez közeledik. A szabad választások eredményeként megteremtődött a realitása is ezeknek az igényeknek. A következő fontos lépcsőfok 1991 júliusa, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot, azt követően, hogy hazánk kilépett a VSZ-ből, és a KGST-ből is. Ezzel katonai értelemben is teljesen szuverénné váltunk, teljes mértékben saját sorsunk irányítójává léptünk elő.
Ezek az alapfeltételek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán reálisan beszélhessünk független magyar külpolitikáról, ami szükséges és elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy az Észak-Atlanti Szövetség valóban, mint partner tekintsen Magyarországra.
Az utóbbi egy évben felgyorsult a közeledés, amit határozott eseménysor is mutat: így a NATO-főtitkár, a NATO európai főparancsnok tárgyalása Budapesten; a mi külügy- és honvédelmi miniszterünk, vezérkari főnökünk látogatása Brüsszelben, a NATO központban; a NATO tájékoztatási igazgatójának előadása és tárgyalássorozata Budapesten, illetve Michael Legge-nek, a NATO főtitkárhelyettesének a közelmúltban tett budapesti tájékozódása. Az elmúlt héten Budapesten járt egy háromtagú NATO szakértői csoport is, amelynek munkája szintén a kapcsolatok elmélyüléséről, tartalmasabbá válásáról tanúskodik.
– Hogyan jellemezné tartalmát tekintve ezeket a kapcsolatokat?
– Természetesen nagyságrendileg eltérő a két fél politikai, védelmi súlya, mégis a kölcsönösség és a teljes egyenrangúság jegyében kerestük a kapcsolatokat. Tárgyalásaink is az érdekek kölcsönös figyelembevételével zajlanak.
Ha röviden kellene jellemeznem a NATO és Magyarország mai kapcsolatait, úgy fogalmaznék: együttműködés, garanciák nélkül. Ebben benne foglaltatik az, hogy már megindult a kapcsolatépítés folyamata, már intézményes jelei is vannak, ám térségünk biztonságáért katonai garanciákat e pillanatban még nem várhatunk a szervezettől.
– Sokan úgy vélik, ezeken a tárgyalásokon a NATO mint volt szovjet csatlós állammal tárgyal, mások szerint kiemelt szerep jut Magyarországnak, mert a változásokban élenjárt. Ön melyik álláspontot fogadja el?
– Azt hiszem, egyik sem igaz. Az ilyen szélsőséges megállapítások persze mindig valamiféle részigazságot tartalmaznak. Magyarország valóban tagja volt a Varsói Szerződésnek éppúgy, mint a volt Jugoszlávián kívül e térség többi állama. Kétségtelen, hogy mi elől járunk – a Visegrádi Hármakat értem ezalatt – a gazdaság, s a társadalom átalakításában. Ezzel nyugaton is tisztában vannak, elfogadják, elismerik úttörő szerepünket. Egyébként Magyarország, Cseh- és Szlovákia, Lengyelország jelezte először együttműködési szándékait az Atlanti Közösségnek, a többiek ezt csak bizonyos késéssel tették meg. Helyzeti előnyünk kétségtelen, ezért mi szívesen segítjük tapasztalatainkkal az utóbbi időben. az Együttműködési Tanácshoz csatlakozókat. Mindannyiunk számára a legfontosabb cél, hogy a Varsói Szerződéspáncéljától megszabadulva dinamikusan fejlődő kapcsolatokat építsünk, ki, az érdekek kölcsönös figyelembe vételével az Észak Atlanti Szervezettel. Mindnyájunk közös érdeke: az egy és oszthatatlan Európa, amelynek stabilitása nem képzelhető el úgy, hogy csak a Nyugat él biztonságban, térségünk pedig bizonytalan, kuszább, instabil.
– Milyen Európát képzel?
– Egy mindinkább egységes Európát, a gazdasági és biztonsági feltételek, esélyek szempontjából is. A Balkánon és a volt Szovjetunióban tapasztalt ingatagság és felfordulás, ha a nemzetközi erőfeszítés irányában kezeletlen marad előbb-utóbb hat Nyugat-Európa rendezett viszonyaira is. Közös tehát az érdekünk, hogy a veszélyek és a kockázatok száma csökkenjen. Ezt a helyzetet nem az elkövetkező hetekben hirtelen előbukkanó, mindenre megoldást nyújtó, vágyainkban élő nemzetközi biztonsági keret fogja létrehozni, hanem a már létező szervezetek: a NATO, Nyugat-Európai Unió, EBEÉ összefüggő hálója, amely egyszerre munkamegosztást és együttműködést tételez fel ezen intézmények között.
FEKETE ZOLTÁN
[1] Pesti Hírlap, 1992. március 28
Az oszthatatlan Európa
Beszélgetés Joó Rudolf politológussal[1]
Április első napjaiban Európa nemzetei vigyázó szemüket Brüsszelre vetik, ahol a NATO 16 országa, hat volt Varsói Szerződés-tagállam és 11, egykori Szovjetuniót alkotó állam részvételével védelmi miniszterek találkozójára került sor az európai biztonság megszilárdítása érdekében. A csúcstalálkozó előtt, a NATO és Magyarország kapcsolatáról, az európai biztonsági rendszer várható alakulásáról interjút kértünk Joó Rudolf politológustól, a Honvédelmi Minisztérium államtitkár-helyettesétől.
– Államtitkár-helyettes úr! Röviden tekintsük át, hogy milyen lépcsők vezettek el a brüsszeli csúcsig, addig, míg Magyarország is megbecsült tagja lett az európai biztonságot garantáló együttműködésnek?
– Nem akarom Ádám-Évánál kezdeni, de kétségtelen: ebben a folyamatban a legmeghatározóbb esemény az, hogy Magyarországon 1990 tavaszán lezajlott szabad választások eredményeként felelős, demokratikus kormány jött létre. Így már nemcsak fantáziálni lehet arról, hogy Magyarország NATO-tag lesz, vagy, hogy Magyarország az Észak-Atlanti Szervezethez közeledik. A szabad választások eredményeként megteremtődött a realitása is ezeknek az igényeknek. A következő fontos lépcsőfok 1991 júliusa, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot, azt követően, hogy hazánk kilépett a VSZ-ből, és a KGST-ből is. Ezzel katonai értelemben is teljesen szuverénné váltunk, teljes mértékben saját sorsunk irányítójává léptünk elő.
Ezek az alapfeltételek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán reálisan beszélhessünk független magyar külpolitikáról, ami szükséges és elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy az Észak-Atlanti Szövetség valóban, mint partner tekintsen Magyarországra.
Az utóbbi egy évben felgyorsult a közeledés, amit határozott eseménysor is mutat: így a NATO-főtitkár, a NATO európai főparancsnok tárgyalása Budapesten; a mi külügy- és honvédelmi miniszterünk, vezérkari főnökünk látogatása Brüsszelben, a NATO központban; a NATO tájékoztatási igazgatójának előadása és tárgyalássorozata Budapesten, illetve Michael Legge-nek, a NATO főtitkárhelyettesének a közelmúltban tett budapesti tájékozódása. Az elmúlt héten Budapesten járt egy háromtagú NATO szakértői csoport is, amelynek munkája szintén a kapcsolatok elmélyüléséről, tartalmasabbá válásáról tanúskodik.
– Hogyan jellemezné tartalmát tekintve ezeket a kapcsolatokat?
– Természetesen nagyságrendileg eltérő a két fél politikai, védelmi súlya, mégis a kölcsönösség és a teljes egyenrangúság jegyében kerestük a kapcsolatokat. Tárgyalásaink is az érdekek kölcsönös figyelembevételével zajlanak.
Ha röviden kellene jellemeznem a NATO és Magyarország mai kapcsolatait, úgy fogalmaznék: együttműködés, garanciák nélkül. Ebben benne foglaltatik az, hogy már megindult a kapcsolatépítés folyamata, már intézményes jelei is vannak, ám térségünk biztonságáért katonai garanciákat e pillanatban még nem várhatunk a szervezettől.
– Sokan úgy vélik, ezeken a tárgyalásokon a NATO mint volt szovjet csatlós állammal tárgyal, mások szerint kiemelt szerep jut Magyarországnak, mert a változásokban élenjárt. Ön melyik álláspontot fogadja el?
– Azt hiszem, egyik sem igaz. Az ilyen szélsőséges megállapítások persze mindig valamiféle részigazságot tartalmaznak. Magyarország valóban tagja volt a Varsói Szerződésnek éppúgy, mint a volt Jugoszlávián kívül e térség többi állama. Kétségtelen, hogy mi elől járunk – a Visegrádi Hármakat értem ezalatt – a gazdaság, s a társadalom átalakításában. Ezzel nyugaton is tisztában vannak, elfogadják, elismerik úttörő szerepünket. Egyébként Magyarország, Cseh- és Szlovákia, Lengyelország jelezte először együttműködési szándékait az Atlanti Közösségnek, a többiek ezt csak bizonyos késéssel tették meg. Helyzeti előnyünk kétségtelen, ezért mi szívesen segítjük tapasztalatainkkal az utóbbi időben. az Együttműködési Tanácshoz csatlakozókat. Mindannyiunk számára a legfontosabb cél, hogy a Varsói Szerződéspáncéljától megszabadulva dinamikusan fejlődő kapcsolatokat építsünk, ki, az érdekek kölcsönös figyelembe vételével az Észak Atlanti Szervezettel. Mindnyájunk közös érdeke: az egy és oszthatatlan Európa, amelynek stabilitása nem képzelhető el úgy, hogy csak a Nyugat él biztonságban, térségünk pedig bizonytalan, kuszább, instabil.
– Milyen Európát képzel?
– Egy mindinkább egységes Európát, a gazdasági és biztonsági feltételek, esélyek szempontjából is. A Balkánon és a volt Szovjetunióban tapasztalt ingatagság és felfordulás, ha a nemzetközi erőfeszítés irányában kezeletlen marad előbb-utóbb hat Nyugat-Európa rendezett viszonyaira is. Közös tehát az érdekünk, hogy a veszélyek és a kockázatok száma csökkenjen. Ezt a helyzetet nem az elkövetkező hetekben hirtelen előbukkanó, mindenre megoldást nyújtó, vágyainkban élő nemzetközi biztonsági keret fogja létrehozni, hanem a már létező szervezetek: a NATO, Nyugat-Európai Unió, EBEÉ összefüggő hálója, amely egyszerre munkamegosztást és együttműködést tételez fel ezen intézmények között.
FEKETE ZOLTÁN
[1] Pesti Hírlap, 1992. március 28