A KISEBBSÉGI-TÁJEGYSÉGI MOZGALMAK
Hatásuk a politikai rendszerre[1]
Az etnikum és az államban megtestesülő társadalmi-hatalmi szervezet igen ritkán fedi teljesen egymást; a néprajzi és a politikai határok a Föld országainak többségében nem esnek egybe. Ez a tény azonban igen különböző konkrét történelmi formákat ölthet aszerint, hogy az adott népcsoport egy vagy több államban él; ott többséget alkot vagy kisebbségben van; s például az. utóbbiként társadalmi súlyát, öntudatát tekintve jelentős tényező-e vagy sem.
Az államnemzetiként (állampolgárság = nemzetiség) értelmezett nemzeti állami fejlődés Nyugat-Európában eltakarta az országonként különböző mértékben megőrzött etnikai sokszínűség tényét. A polgári társadalom elvont citoyen egyenlősége mint jogi fikció mögött változatosan tagolt társadalmi valóság, helyenként igen nagy különbséget mutató szociális, etnikai, foglalkozási, területi fejlettségi stb. realitás feszült. A 19.században induló, majd még inkább a 20.század második felében erőteljesebb szakaszába lépő kisebbségi-tájegységi mozgalmak szétoszlatták a nyugat-európai államok nyelvi-nemzetiségi egyneműségének illúzióját; a "szubnacionális" öntudatosulás, az államnemzeti mellett – gyakran annak ellenében –, az azonosulás új kereteit kutatta fel, s részben meg is találta.1
Ezek az identitáskeretek az államnemzetihez viszonyítva egyszerre voltak régiek és újak: magukon viselték az iparosítást megelőző kor maradványnak is minősíthető jellemzőit éppúgy, mint – legalábbis a lehetőség szintjén –, a legkorszerűbb társadalmi-kulturális-gazdasági követelmények, elvárások (önkormányzat, a sokféleség joga stb.) jövőbe mutató elemeit. Az etnikum és a tájegység – ha koronként rejtve is –, a nyugat-európai történelmi fejlődés napjainkig fennmaradt szerves alkotórészei voltak; a társadalmi valóság tényei. Az 1960–1980-as évek politikai küzdelmei nem létrehozták, hanem csak tudatosították és intézményesítették őket, vagy fejlesztették azt az intézményesítettségi fokot, amelyet azok már megelőzően elértek.
A 20.század második felének megkésett nyugat-európai nemzeti mozgalmait is – a kelet-európaihoz hasonlóan – a mind szélesebb körben2 érzékelt sérelmek, kielégítetlen szükségletek váltották ki. Az etnikumok, pontosabban azok kulturális és politikai szervezetbe tömörült öntudatos képviselői, többnyire el nem ismertségüket, és az ebből következő – számukra kedvezőtlenül passzív – politikát (valamint saját nyelvi-kulturális értékeik mellőzését) sérelmezték; de országonként és koronként változó gyakorisággal (ez jellemezte például a baszk, katalán és galíciai kisebbség helyzetét a Franco-diktatúra Spanyolországában), találkozunk az aktív nemzetiségelnyomó politikával s az ellene való fellépéssel is. A két sérelemtípus megkülönböztetése indokolt, mert tartalmi-politikai eltéréseket hordoz, annak ellenére, hogy tényleges történelmi megjelenésükben, s főként a nemzetiségi kultúrát ért hatásukban, a határt helyenként nehéz vagy lehetetlen meghúzni. A kielégítetlen szükségletek második csoportja a nemzetiségi kultúra földrajzi keretének, a tájegységnek adott állapotából következett. A központ–periféria viszony által kiváltott függőségi, alávetettségi, kiszolgáltatottsági érzés a peremterületeken fokozta a cselekvés igényét az egyéneknél, s a közös érdekek felismeréséhez és -megfogalmazásához vezetett. A kisebbségi-tájegységi mozgalmak kifejlődésének első szakaszát egyidejűleg két, szorosan összefonódó – csak elméletileg elkülöníthető – folyamat jellemzi: az egyéni elégedetlenségek találkozására épülő csoportérdek-képződés és az etnikai jegyek hasonlósága vagy azonossága alapján kibontakozó közösségszerveződés.
Mint minden politikai síkon megjelenő érdek, az etnikai is a társadalmi létfeltételekből nő ki, és a hatalmi, ideológiai eszközrendszer közvetítésével fejeződik ki és fogalmazódik meg.3 A kisebbségi-tájegységi mozgalmak a társadalmi struktúra két eleméhez: az etnikumhoz és (vagy) a régióhoz kötődő érdekek hordozói; megjelenésük válasz egy társadalmi tényre, de a tény felismerésén túl kifejezői a továbblépés igényének, a kibocsátó közegre való visszahatás szándékának is. Az etnikum öntudatos tagjait tömörítő mozgalmak felvilágosító és mobilizáló szerepet töltenek be a nemzetiségi megújulás folyamatában. Az addig egyedi véleményeket, törekvéseket közös programokba integráljuk, s az így megfogalmazott célok megértése és elérése érdekében agitálnak, további híveket toboroznak.4
Az etnikai és a tájegységi érdek (mint minden csoportérdek) megfogalmazása opciós aktus, ideológiai tartalmat hordozó választás. (Gondoljunk a "politikai nemzet–kultúrnemzet", az "unitarista állam–regionális (vagy föderális) állam" ellentétpárokra, s ezeken belül is a számos lehetséges – általános társadalmi-politikai meghatározottságú – alváltozatra, értelmezésre.) Az érdekképződés folyamata tehát mindig önmagában hordja a más érdekekkel való szembesülést és ütközést. A nemzetiségi érdek a társadalmi konfliktusok és kompromisszumok hálózatában kristályosodik ki és más – elsősorban statonacionális és a centralizált állami – érdekekkel szembekerülve tudatosul. A nemzetiségi tudat nemcsak a sajátos kisebbségi jelenségvilág részeként, hanem az általános politikai kultúra részeként is funkcionál. Az etnikai-regionális tagoltságból következő érdekkonfliktus nemcsak a közvetlenül érintett társadalmi csoportokat mobilizálja, hanem – a nemzetiségi "törésvonalak" mélységétől és sűrűségétől függően, kisebb-nagyobb mértékben – a politikai rendszer egészének egyik mozgatójává válik.5
Hogy mi minősül nemzetiségi vagy tájegységi érdeknek, az az adott társadalmi csoporton belül zajló, de a globális társadalmi környezettől meghatározott politikai és etnikai folyamatokban6 és belső érdekütközésekben rajzolódik ki. Nemzetiségpolitikai értelemben a kisebbségi érdek a teljes szétválás (az állampolgári viszonyt is érintő szecesszió) és a teljes beolvadás (a környezetben való végleges feloldódás) két pólusa között helyezkedik el. Az etnikai folyamat – az etnikum belső kohéziójának (tartós szerkezeti összetevőinek) és más etnikumokhoz való (interetnikus) viszonyának változása – bármely szélsőséget éri is el, vele az önálló kisebbségi érdek értelmét veszíti: az első esetben a kisebbség mint státusz, a másodikban a kisebbség mint közösség szűnik meg. A két szélső opció között azonban elméletileg a nemzetiségpolitikai kompromisszumok egész sora létezik, amelyek közül a mindenkori erőviszonyoknak megfelelően realizálódik valamelyik.
A kisebbségi-tájegységi érdek kialakulásának folyamatára s annak mozgósító erejére visszahat a társadalmi és nemzetközi környezet is. A mobilizálás ütemét meghatározzák a társadalomszerkezet egyéb jellegzetességei, például, hogy a szociális pólusok mennyire felelnek meg a társadalom etnikai-tájegységi jellemzőinek. (Ezek egybeesvén a kisebbségi konfliktus nyilvánvalóan sokkal élesebb formát ölt.) Kondicionálja a többi társadalmi alrendszer állapota; például a gazdasági helyzet változása vagy az. uralkodó kulturális "viszonyok, szellemi irányzatok fejlődése az adott államon belül. (Milyen hagyománya van az országban a plurivalenciának; milyen mélyen gyökerezik az államnacionalista eszme, van-e szellemi táptalaja a faji, nemzeti és egyéb kizárólagosságot követelő tanoknak stb.).
Erősen módosíthatják a nemzetiségi érdekképződés esélyeit a politikai rendszer nem etnikai összetevői is, többek között szerkezeti, mechanizmusbeli elemei vagy a politikai kultúra egésze; az a körülmény, hogy a rendszert általában a megújulás igénye, készsége jellemzi-e, vagy az adott viszonyokat minden részletében konzerválni igyekvő törekvés. A politikai rendszer általános, demokratizáló változása – a vizsgált időszak Nyugat-Európájában legegyértelműbb példa erre a Franco utáni Spanyolország – többnyire magában hordja a kisebbségi-tájegységi érdekkifejezés nagyobb lehetőségét is.7
A harmadik tényező, amely e folyamatot befolyásolja: a társadalmi környezet, a nemzetközi rendszer, mint a szuverén államok egymásközti kapcsolatainak (együttműködésének, konfliktusainak, szövetségi rendszereinek, integrációjának, nemzetközi magatartás-szabályainak és intézményeinek) komplex és állandó mozgásban levő hálózata.
A nemzetiségi érdek felismerésének útja egy politikai célra törő közösség szerveződésének folyamata is. A kisebbségi-tájegységi mozgalmak – hozzájárulva a létfeltételek hasonlóságán vagy lényegi azonosságán alapuló közösségi érdekképződéshez – egyfajta "mi" csoporttudatot hoznak létre vagy erősítenek meg, szembeállítva azt az "ők" érdekkörrel s annak képviselőivel. A nemzetiségi közösséghez való kapcsolódás sajátos társadalmi érdekkel és kulturális értékrenddel való azonosulást jelent, az ezekből következő szemlélet, magatartás és cselekvési indítékok kialakulásával együtt. Egy adott csoporton belül az egyének nem kapcsolódnak a közösség egész érdek-, érték- és normarendszeréhez, de legtöbbjük a rendszer lényegéhez kötődik, az alapvető vonásokban konszenzust alakít ki. Ha ez a lényegi egyetértés a közösség tagjai között megszűnik, a csoport felbomlik vagy más érdekalapú, értékrendű, más célra irányuló és "mi tudatú" együttessé, új kollektivitássá alakul át.8 Az átalakulás azonban nem jelent minden esetben gyökeres szembefordulást az előző minőséggel, és nem vonja maga után az új entitás valamennyi jellemzőjének azonnali és maradéktalan átvételét. A csoport egésze, vagy még inkább egy része esetében létrejöhet, és mint a nyugat-európai etnikumok jellemzői mutatják, történelmi mértékkel mérve is tartóssá válhat "az eredeti közösségbe való tartozás és az asszimiláció közötti átmeneti lebegés9 állapota". Ez a közbülső helyzet, s a belőle fakadó ambivalens nemzeti tudat nemcsak a környezetben való teljes feloldódás egyik lépcsőfoka lehet, hanem magában rejti az esetleg újjászerveződő származási csoportba való visszatérés lehetőségét is; vagy a kettős kötődés tudatos vállalását teszi generációkon át a természetes és széles körben elfogadott magatartássá.
Azok a kisebbségi mozgalmak (pl. a Skót Nemzeti Párt, a Baszk Nacionalista Párt, a Déltiroli Néppárt), amelyek nemcsak a néprajzi-tájegységi, hanem kifejezetten a nemzetiségi azonosulást tűzik zászlajukra – a politikai nemzet elvét valló nyugat-európai államokhoz hasonlóan – a nemzeti "kétértelműség" felszámolására törekednek, és az érintett közösségek tagjait választásra ösztönzik. A folytonos választás egyébként, a külső szándékoktól függetlenül is, szerves eleme a kisebbségi létnek és tudatnak. Mindenfajta közösségi identitás kialakulása az összekapcsoló vonások és a másoktól megkülönböztető jegyek felismerését is jelenti; az azonosokhoz való csatlakozást és a többiektől való elkülönülést. Az egy csoporthoz tartozás kinyilvánítása, az önbesorolás egyben értékelést jelent: az értékrend felismerését, a választást, a cselekvési lehetőségek közötti opciót.10 A nemzetiségi identifikáció, az egyedek nemzetté szerveződése – az említett bizonytalanságokkal, félutas állapotokkal együtt – egyidejűleg összekapcsoló és elhatároló mozgás, amely a társadalmi szocializáció általános menetében kiscsoportos formákban (családi, baráti, munkatársi közösség), és hatalmilag irányított vagy befolyásolt szervezeti keretekben (iskola, tömegkommunikáció, pártok, mozgalmak, hadsereg stb.) valósul meg.
A nyugat-európai kisebbségi-regionális mozgalmak az államnemzeti alapon álló, földrajzilag is centralizált politikai rendszer szocializációs csatornáin kívül, azzal szemben állva törekedtek arra, hogy közösségszervező céljaiknak eleget tegyenek. A központosított nemzeti állam ellenében két keret látszott alkalmasnak arra, hogy valamely közösségformálás objektív alapja legyen: az egyik a kultúra, és azon belül is leggyakrabban annak legfontosabb hordozója, a nyelv; a másik (általában az elsőhöz szorosan kapcsolódó, de attól esetenként érdekeiben és értékeiben mégis elváló) történelmi, földrajzi, társadalmi entitás: a tájegység.
A nemzetiségi kultúra többnyire szoros egységet alkot azzal a területtel, amelynek földrajzi keretében létezik; annak fejlettsége vagy elmaradottsága, autonómiája vagy egyoldalú függősége közvetlenül vagy közvetve kihat az etnikai-kulturális értékek érvényesülésének esélyeire is. Az alapvető érdekközösség mellett az ettől eltérő helyzeteket is meg kell említenünk. A kisebbségi nyelv és kultúra kiterjedési köre földrajzi értelemben általában nem fedi a tájegység egészét (Bretagne-nak csak a déli része "bretonnant", az északi ezzel szemben "gallo"; az eskuara (vagy euskara) Baszkföldön, a cymraeg Walesen belül is kisebbségi nyelv); de ritkábban az is előfordul, hogy az etnikum nyelve a tájegység határain kívül ugyancsak politikai problémaként jelentkezik (pl. francia nyelvű enklávék Flandriában, flamand nyelvű kisebbség a frankofon többségű Brüsszelben stb.). Ezekben az esetekben az etnikai és a tájegységi érdekek el is térhetnek egymástól.11
Nyugat-Európában élnek olyan etnikumok (pl. az okszitánok), amelyek egyetlen tájegységgel sem azonosíthatók, de olyan kisebbségek is vannak (pl. az olaszországi horvátok, a nyugat-németországi dánok), amelyek- hatása – számarányuknál fogva – befogadó tájegységeik kulturális arculatára igen csekély. Másfelől ismerünk olyan tájegységeket (pl. Baden-Württemberg, Franche-Comté, Friuli-Venezia-Giulia), amelyeket nemcsak hogy egy-egy nyelvvel s etnikummal nem lehet (többé-kevésbé) azonosítani, de amelyek néprajzi-nyelvjárási szempontból sem alkotnak jellegzetes, másoktól különböző egységet.
Az eltérés ténye nem akadályozza meg a kisebbségek kulturális értékmentő tevékenységét, és bizonyos (egy régiónál szűkebb vagy tágabb) területi kötődés kialakulását (példa erre a rétoromán vagy az okszitán mozgalom); másrészt az önálló etnikai közösség hiánya sem zárja ki meghatározott közös területi érdekek tudatosulását (példa rá az olasz régiók és a nyugatnémet Landok részvétele a politikai folyamatokban). A tájegységi tagolódás etnikai tartalom nélkül és az etnikai tagozódás regionalizmus nélkül is lehet politikailag mozgósító erejű. Kétségtelen azonban, hogy a társadalom e két makrostrukturális metszésvonalának (teljes vagy részleges) egybeesése kölcsönösen erősíti, áthatja, motiválja egymást. A kompakt településű, területileg jól meghatározható nemzetiség (a nagyságrendi, öntudati különbségek differenciáló erejét is figyelembe véve) általában jelentősebb tényező a politikai folyamatokban; az erőszakosan beolvasztó hatalmi törekvés nem véletlenül célozza a kisebbség földrajzi homogenitásának fellazítását. Az etnoregionális mozgalom – az etnikai vagy regionális példákkal szemben – többnyire jobban mobilizál, mert kettős (nyelvi-kulturális és lakhely szerinti) érdekeltségre építi programját és törekvését. S mivel az "etnoszt" a legtöbb meghatározás kulturális közösségként definiálja, amelynek általában központi, jóllehet nem kizárólagos (s néhány nemzetiség – írek, skótok – esetében messze nem a legfontosabb) jellemzője a nyelv; a szakirodalom gyakran – ha tartalmilag nem is mindig egyértelműen –, a két jelenség összefonódását a "regionális kultúra", "regionális nyelv" kifejezésekkel is jelöli.
Nyugat-Európa 20.századi, megkésett nemzetiségi mozgalmai – s itt meglepő folytonosságot tapasztalunk, ha múlt századi elődeikkel vetjük őket egybe – sok hasonlóságot mutatnak a 19. századi, általában nagyobb erejű kelet-európaiakkal, különösen ami az azonosulás legfontosabb kristályosodási pontját, a nyelvet, s ami az öntudatosulás egymásra épülő lépcsőfokait illeti. A 20.század második felének, nemzeti öntudatosítói számára, a már említett kivételektől eltekintve, változatlanul a nyelv12 az "ethnic authenticity" kifejezője (Joshua A. Fishman); az az alap, amelyre a nemzeti tudatosulásnak épülnie kell. A nyelvi közösség itt is a "virtuális nemzet", amely a valóságban létezik, de nem tud önmagáról; amelyet következésképpen tagjain keresztül rá kell ébreszteni sajátos voltára, meg kell ismertetni múltjával, kellően vonzó s reálisan elfogadható közös jövőképet kell mutatni számára. Ha ez sikerül, az egyén már nemcsak beleszületik egy objektív jegyekkel leírható, ténybeli etnikai csoportba, hanem vállalja is a hovatartozás kinyilvánítását: nemzetiségét.13
Annak ellenére, hogy az előző századhoz képest előrehaladottabb a kulturális asszimiláció, s az irodalmi nyelv-teremtés többnyire szűk körben vagy elméleti síkon marad; a nyelv a nemzetiségi mozgalmak számára továbbra is olyan tájékozódási pont, amely körül az államnemzettel szemben – vagy kompromisszumos változatban – amellett, "valódi kollektivitás" építhető ki. Jellemző azonban a nyugat-európai nem intézményesített kis nyelvek mai állapotára, hogy néhány etnikumtól (pl. a katalántól, a flamandtól) eltekintve a nemzetiségi "ébresztők" inkább e nyelvek nemzetiségi jelképszerűségének tulajdonítanak jelentőséget, kommunikációs, kulturális szerepének kevésbé. Ezzel az utóbbiaknak nem kohéziós erejét vonják általában kétségbe, hanem azt a tényt ismerik el, hogy e nyelvek közvetítésével – a művelt irodalmi és a beszélt nyelvi változat nagy eltérései és a beszélő közösség társadalomszerkezeti jellegzetességei miatt – napjainkban nehezen lehet politikai propagandát folytatni, szélesebb körben híveket toborozni. (Politikai programok, röplapok kisebbségi nyelveken is megjelennek, de e nyelvek kommunikációs haszna mégis főleg a szóbeli propagandában mutatkozik.)
Hasonlóak a jelenlegi nyugat-európai mozgalmak és a 19.századi kelet-európaiak abban is, ahogy a nyelvi-kulturális megnyilvánulások politikai megmozdulásokba nőnek át. A nyelvi-kulturális újjászületés (nyelvművelő és irodalmi társaságok alapítása, nyelvújítás, a művészetek és a nemzeti tudományok fejlesztése) a nemzetfejlődés minimális programja, amely kezdettől tartalmaz politikai elemeket s az idők folyamán egyre politikusabbá válik. Az anyanyelvi oktatás igénye szorosan kapcsolódik a közoktatási intézményrendszer kialakításához, és az annak irányításában való részvételhez; a nemzetiségi nyelv közéleti szerepének elismertetése lehetővé teszi bizonyos közhivatalok átengedését a nemzetiségi elitnek. A nyelvi-kulturális ébredést követi tehát a politikai és gazdasági – bizonyos értelemben ezek az igények mindig is benne voltak a folyamat logikájában –, az etnikumok vezető csoportjai az országos hatalomból részesedést követelnek, önálló gazdasági, politikai és társadalmi érdekeik intézményes kifejezésének lehetőségét, arányos képviseletet és (vagy) területi önkormányzatot.14 A politikai követelés Közép- és Kelet-Európában a 19.század végén és a 20.század elején (szemben az e századvégi Nyugat-Európa szórványos szeparatista követeléseivel) gyakran túl is lépett ezen a szinten; a teljes, az állampolgári viszonyt is érintő önrendelkezés irányába. A nemzeti mozgalom állami elkülönülési vagy egyesülési tendenciája ezekben az esetekben már a fennálló politikai egységek területi épségét érintette.
A kisebbségi-tájegységi sérelmek és követelések kifejezésének a politikai rendszeren belül három alapvető módja van15:
— a sajátos szükségletek politikai akarattá formálására új szervezetek jönnek létre, s próbálnak beilleszkedni a hatalmi rendszerbe;
— az etnikum a már létező politikai kereteket (pártrendszert, törvényhozást, közigazgatást) használja fel arra, hogy az a közvélemény mozgósítása útján törekvéseit elősegítse;
— a fennálló viszonyokkal való elégedetlenség nem parlamenti (esetenként törvényen kívüli) kifejezési formát kap (tüntetések, merényletek, terrorista akciók)
A nyugat-európai kisebbségeknél az érdekkifejezés mindhárom módját megtaláljuk, de mivel az utóbbi kettőben is általában az etnoregionális szervezetek működnek közre, ez a fejezet figyelmét az intézményesített nemzetiségi mozgalmak (szervezetek) fontosabb jellemzőinek vizsgálatára összpontosítja. A második világháború végétől, de különösen az 1960-as évektől a nyugat-európai kisebbségek helyzetében több szempontból is fordulat állt be. Az új fejlődési szakasz a nemzeti-nemzetiségi jellegű etnikai megújulási mozgalmak második hulláma, de az előzőeknek nem egyszerű megismétlése, hanem korszerű impulzusokból táplálkozó, sok tekintetben megváltozott jelenség. A történelmi folytonosság a mozgalmak erejében, szociális összetételében, politikai és kulturális irányát tekintve egyaránt több ponton kimutatható (a skót mozgalomnak például hagyományosan nagyobb társadalmi bázisa volt., mint a mindenkori okszitán mozgalomnak); az új helyzet azonban szakítást is jelentett a múlttal; a módosult érdekek, szemlélet és magatartás, már a 20. század második felére jelentősen átalakult nyugat-európai társadalomszerkezet jellegzetes visszatükrözői voltak.
A kisebbségi megújulás ideológiája és cselekvési rendszere mindig egy ország vagy tájegység konkrét történelmi és társadalmi környezetébe ágyazódik be; létrejötte és funkciója azokból a társadalmi erőviszonyokból vezethető le, amelyeknek megváltoztatását célozza. Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy az érdekképződés s az azzal összefonódó mobilizálódás nem automatikus jelenség. Az azonos társadalmi sérelem nem szükségszerűen eredményez megoldásként azonos politikai akciókat. Az egyes nemzetiségi csoportok nagyságrendjüktől, fejlettségüktől és tudati jellemzőiktől függően különbözőképpen élik át, észlelik és értékelik a környezeti változásokat; következésképp kollektív cselekvési lehetőségeik és képességeik is nagyon eltérnek egymástól.16
Az említett okok miatt is nehéz – a bonyolult és sokszínű valóságot óhatatlanul leegyszerűsítő, s nem utolsósorban sok szubjektív elemet is tartalmazó –, de az áttekintéshez nélkülözhetetlen vállalkozás a nyugat-európai kisebbségi-tájegységi mozgalmak tipizálása. Két alapvető szempont – általános társadalmi-politikai céljaik és sajátos etnikai céljaik szerint – osztályozhatjuk szervezeteiket. (Lehetséges természetesen egyéb csoportosításuk is – pl. elnevezésük: párt, unió, egyesülés, tömörülés stb. szerint –, ezek azonban inkább formálisak, a tartalmi különbségek bemutatásához csekély támpontul szolgálnak. A francia nyelvterületen elterjedt politikai szervezeti elnevezés a rassemblement (megközelítően tömörülésnek fordíthatjuk) , amely a pártnál lazább struktúrát sejtet. Ha azonban a konkrét eseteket vizsgáljuk, s a belgiumi Vallon Tömörülést (Rassemblement Wallon-t) vagy a svájci Jurai Tömörülést (Rassemblement Jurassien-t) hasonlítjuk össze például az Okszitán Nacionalista Párttal (Parti Nationaliste Occitan-nal), megállapíthatjuk, hogy a két tömörülés sokkal szervezettebb, bonyolultabban tagolt, és a saját közösségében összehasonlíthatatlanul nagyobb hatású, mint a magát pártnak nevező okszitán szervezet.
Az általános társadalmi-politikai célok szerinti csoportosítás e mozgalmaknak a fennálló szociális berendezéshez és a politikai rendszerhez való viszonyát, osztályok, rétegek szerinti kötődését mutatja. A hagyományos hármas – konzervatív, reformista, forradalmi -- felosztás nagyjában-egészében a kisebbségi-tájegységi szervezetekre is érvényes, azonban olyan erős megszorításokkal és lényeges kivételekkel, amelyek külön elemzést igényelnek. A nemzetiségi mozgalmak szerveződése a társadalomnak nem vertikális (osztályok, rétegek, foglalkozási és jövedelmi csoportok szerinti) tagolódását, hanem "horizontális" (nyelvi, etnikai, lakhely szerinti) metszésvonalát követi, s ez a körülmény a társadalmi bázistól a politikai doktrínákig relatív öntörvényűséget biztosit ezeknek a formációknak a döntően szociális alapú érdekképződéssel szemben. (Egyébként az utóbbiak esetében is a társadalmi tagoltság hatása erősen áttételesen érvényesül a politikai szervezetek alakulására.) Az első tény tehát, amit e mozgalmak elemzésekor leszögezhetünk, hogy tevékenységüket és ideológiai nyelvezetüket jórészt belső viszonyaik dinamikája határozza meg: más társadalmi jelenségekhez képest viszonylagos autonómiával rendelkeznek.17
A nemzetiségi öntudatosítók többnyire a nyelvi-kulturális közösség, a szemléletükben rejtetten létező nemzet egészéhez kívánnak szólni ; a lehető legszélesebb társadalmi rétegeket akarják megnyerni céljaiknak, s eszerint alakítják programjukat, ideológiájukat, érv- és jelképrendszerüket. Néhány szervezettől eltekintve, amely kifejezetten osztályharcos alapon áll, e mozgalmak többsége – legalábbis kinyilvánított törekvésében – koalíciós típusú népi mozgalom, amely ugyan figyelembe veszi az osztály- és rétegtagoltság tényét (s ezt gyakran fel is használja doktrínájában), lényege azonban mégsem ez, hanem egy nemzeti közösség szervezése és védelme, helyzetének az adott erőviszonyok közötti maximális javítása.
A társadalmi-politikai koalíciós törekvés országonként és nemzetiségenként változó objektív valóságra épül, amely más például Angliában és Franciaországban, de a két országon belül is eltérő, ha Skóciát a szociálisan tagoltabb Észak-Írországgal, vagy Elzászt a nemcsak elmaradottabb, de helyi társadalmában polarizáltabb Korzikával vetjük össze. Következésképp az itt létrejövő szervezetek programjában eltérő a kizárólag etnikai és a nem-etnikai elemek aránya, s az utóbbiak megfogalmazása is különbözhet tájegységenként: a konzervatívabb, reformistább vagy forradalmibb társadalmi töltet szerint. A nyugat-európai perifériák közös jellemzője azonban, amint azt az előző fejezetek bizonyítani igyekeztek, a társadalom nyelvi-kulturális és szociális törésvonalainak kisebb-nagyobb mértékű átfedése. Ez a körülmény egyrészt objektív érdektalálkozásokat, egyezéseket eredményez a szociális mozgalmakkal, másrészt magukat a kisebbségi szervezeteket teszi érzékennyé nemcsak a közösséget körülvevő közeg általános problémái, hanem a saját nemzetiségük belső egyenlőtlenségei iránt is.
A peremtájegységek és -csoportok központellenes harcához így új tartalom járul, amely rokonságot mutat a mai baloldali szellemi áramlatok egyenlőtlenség-, fejletlenség- és imperializmusellenes fellépésével, s amely egyén és társadalom, társadalom és állam, nemzetközi síkon állam és állam kapcsolatának újragondolására, össztársadalmi méretekben pedig – tehát a saját nemzetiségen belül is – az uralkodó függőség, alá-fölérendeltség és kiszolgáltatottság felszámolására törekszik. A hagyományos nemzetiségi azonosságőrzés korszerű decentralizáló és önigazgató programokkal társul; a per definitionem partikuláris nemzeti ideológiák egyetemleges jelentőséget kapnak a "különbözőség jogának" 20. század végi felértékelődésében. A kisebbségi helyzet és tudat más periférikus eszmei, művelődési, társadalmi és politikai csoportok, szubkultúrák gondját, világképét, hatalmi, erkölcsi és esztétikai18 értékeit köti, rokonítja ösztönösen vagy célirányosan a sajátjához.
A kisebbségi-tájegységi törekvések kibontakozásával párhuzamosan az 1960–1970-es években több új típusú társadalmi emancipációs mozgalom lépett színre a nyugat-európai államokban. Erősödött a nő-, a diák-, a vendégmunkás-, a környezetvédő stb. szervezetek tevékenysége az egyes országok hatalmi rendszerén belül, többnyire a létező pártstruktúra hagyományos keretein kívül; esetenként alternatívájaként, bizonyítva, hogy ezeknek a sajátos érdekeknek a kifejezésére az adott intézményi-szervezeti formák nem alkalmasak. A hatalmi konfliktusok új tétjei jelennek meg, amelyek a politikai érdekkifejező apparátus átalakítását, kiegészítését vagy működésének módosítását igénylik.
Azok az okok, amelyek a nyugat-európai etnikai reneszánszot a 20. század második felében előidézték, nagyrészt meghatározták a megújulás társadalmi-politikai tartalmát, irányát is. A kisebbségek általában hátrányos művelődési, szociális, gazdasági helyzete s a belőle fakadó társadalmilag nemcsak más, hanem gyakran ellen-értékrend; a túlzott hatalmi központosítással szemben az autonóm cselekvés igénye; az elgépiesedő társadalom, az uniformizálódó kulturális felépítmény ellenében s a kollektív személyiségek védelmében kibontakozó kontesztáció erősítette a nemzetiségi mozgalmak baloldali tájékozódását. Míg a 19.század végének kisebbségi-regionális mozgalmait többnyire a defenzív múltbafordulás, egy korábbi állapot visszaállításának törekvése jellemezte, a mai mozgalmak jelentős része céljait már a társadalmi és politikai rendszer offenzív újjáalakításával kívánja elérni. A századunk utolsó évtizedeiben megerősödő etnoregionalizmus nem új jelenség; baloldalisága az újszerű. Az okszitán irodalmi újjászületés, a Félibrige korában az okszitán írók franciaellenes, revánsvágyó verseket írtak, s másodlagosnak tekintették szülőföldjük fokozódó gazdasági elmaradottságát, növekvő függését, az ipar csaknem teljes hiányát. "A néhai regionalizmus figyelmén kívül hagyta a romboló gazdasági tényezők természetét, s szűklátókörűen intézményi volt. A 'földhöz való visszatérésről' és a 'helyi szabadságjogokról' beszélt. A mai forradalmi regionalizmus csak másodlagosan vet fel intézményi szempontokat.19 Számára a lényeg a dekolonizáció" – határozta meg az okszitán mozgalom két szakaszának különbségét Robert Lafont. Hasonló nézeteket vall a kisebbségi mozgalmak egészéről Pierre Maugué: "A baloldal annak mértékében, ahogy magáévá teszi a nemzeti eszmét, úgy foglalja el a burzsoázia 19.századi helyét, ... így közeledik egymáshoz az egyre inkább nemzeti normák szerint fejlődő szocializmus és a haladó nacionalizmus, amely tudatára ébred annak, hogy a nemzet csak szocialista típusú gazdasági keretben20 lehet sorsának ura."
A baloldali irányzatú vagy baloldali hatást mutató kisebbségi-tájegységi mozgalmak ideológiájának középpontjában a nép, a közösség áll, amelyet két erő, a kapitalizmus és az államnemzet dezintegráló hatása veszélyeztet. A kisebbségek védelmére az általuk válaszként kidolgozott programokban szükségszerűen találkoznak a szocialista, a demokratikus és a szorosan vett nemzetiségi célok. Példaként idézhetjük a Baszk Baloldal (Euskadiko Ezkerra), a Katalán Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya), a Breton Demokratikus Unió (Union Démocratique Bretonne) vagy az észak-írországi Mi Magunk (Sinn Féin21) szervezet politikai elképzeléseit.
Mivel a kisebbségi mozgalmak általában több osztályt vagy réteget átfogó (vagy átfogni kívánó) koalíciókra épülnek, az említett programok éles politikai harcban megfogalmazott, a belső erőviszonyokat tükröző kompromisszumok. Ahol a véleménykülönbségek lehetetlenné teszik a szervezeten belüli társadalmi és eszmei frakciók kölcsönös engedményeken alapuló érdekegyeztetését, szakadással vagy elválással módosul, esetleg megszűnik a nemzetiségi mozgalom – Daniel L. Seiler megfogalmazásával – "osztályközi" (interclassiste) jellege.22 Az így létrejövő vagy megmaradó szervezetek magukat az egész nemzetiségi-tájegységi érdek politikai képviselőjének – szükségszerűen annak egyedüli hiteles képviselőjének – nyilvánítják; a szétválással azonban a népi mozgalmon belüli heterogenitás valójában csökken, az új formációk mind társadalmi összetételükben, mind ideológiai választásaikban nagyobb egységet mutatnak.
A pártszakadás után általában egyértelműbben lehet használni a "konzervatív", a "reformista" és a "forradalmi" jelzőket a kisebbségi-tájegységi szervezetekre, a népi mozgalom jelleg azonban továbbra is a leegyszerűsítő minősítések ellen szól. A baloldali "haladó keresztényeket, proudhonistákat, szociáldemokratákat, marxistákat" tömörítő Breton Demokratikus Unió (UDB) létrejötte Bretagne-ban a korábbi, 1957-ben alakult Bretagne Szervezésének Mozgalma (Mouvement pour l'Organisation de la Bretagne) nevű szervezet hagyományos nacionalizmusával való szakítást jelentette. Az 1960-1970-es években az UDB-ből is néhány - kis befolyású és többnyire kérészéletű – frakció, például maoista, a Breton Kommunista Párt (Parti Communiste Breton), a Bretagne Felszabadítási Frontja (Front de la Libération de Bretagne) – vált ki, amely a mozgalom23 programját nem tartotta eléggé forradalminak. A Baszk Baloldalnak (EE) az 1977-es baszkföldi választásokon való önálló színrelépése a régióban legerősebb politikai erő, a Baszk Nacionalista Párt (Partido Nacionalista Vasco) mind konzervatívabb irányzatára kívánt válasz lenni, programjában többek között a "szocialista független Baszkföld" ígéretével. A pártnak 1979 óta egy radikálisabb, szélsőbaloldali ellenfele is van, a Népi Egység (Herri Batasuna), amely a katonai ETA szervezettel rokonszenvezőket tömöríti politikailag. A HB 1980-as választási sikere ellenére sem küldi el megválasztott képviselőit a regionális parlamentbe. mert az megítélése szerint korlátozza a baszk nemzeti jogokat.24 1976-ban, főként a belgiumi regionalizálás ügyében, de részben a szociális program értelmezése miatt, szakadás következett be a Vallon Tömörülés (RW) soraiban, amely után az RW erősítette szocialista-keresztényszocialista irányát, míg a kivált reformista-liberális csoport előbb a Vallóniai Reformok és Szabadság Pártja (Parti des réformes et de la liberté de Wallonie) néven önálló politikai szervezetet hozott létre, majd 1979-ben a Liberális Párttal egyesült a Liberális Reformer Párt (Parti Réformateur Liberal25) elnevezés alatt.
A kisebbségek politikai-eszmei polarizálódását előidézheti az országos pártok – elsősorban Belgiumban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában végbement – szervezeti decentralizálása és a nemzetiségi igényekkel (azok egy részével) való azonosulásuk is. Ilyen hatással volt például a brit Munkáspárt politikája főként az 1970-es évek első felében a skót és a walesi nemzeti mozgalomra. Az a tény, hogy a Labour – ha nem is belső feszültségek nélkül – az önkormányzati törekvések egy részét magáévá tette, különösen a nagyobb politikai erejű és radikálisabb követelésekkel fellépő Skót Nemzeti Pártot (Scottish National Party) hozta nehéz helyzetbe, mivel a devolution-párti, de baloldali érzelmű skót szavazóknak nyújtott reális politikai alternatívát. Az SNP technokrata-konzervatív vezetése a Munkáspárt szociális programjával nem tudott és nem kívánt versenyezni, a szorosan vett nemzeti követelésekben pedig csak úgy volt képes túlszárnyalni a Labour-tervezetet, ha erősítette Skócia azonnali elszakadásának követelését, aminek túlhangsúlyozásától viszont – okkal – visszatartotta az e kérdésben mérsékeltebb szavazók26 elvesztésétől való félelem.
Az országos pártok helyi polarizáló hatása azonban nem mindenütt teszi egyértelművé a nemzetiségi mozgalom társadalmi-politikai irányultságát. A brit példánál maradva: a Munkáspárt walesi szekciójának működése és a pártnak a hatalmi decentralizációról vallott nézetei nem számolták fel, de nem is erősítették meg a Walesi Nemzeti Párt (Plaid Cymru)27 gazdasági-társadalmi programjának egyes labourista" vonásait. Így a PC továbbra is az egyik legjellegzetesebb képviselője a koalíciós igényű, a gondolkodást és cselekvést népi-nemzeti keretben megvalósítani igyekvő kisebbségi-tájegységi mozgalmaknak; a hagyományos "jobboldali-baloldali" kategóriába a torzítás veszélye nélkül nem sorolható be.
Néha a helyi pártok társadalomtervét és világnézeti arculatát pontosan tükrözi az országos pártokkal kötött, hosszú távú – nemcsak taktikai, hanem stratégiai meggondolásokon nyugvó – szövetsége. Ennek alapján a Déltiroli Néppártot (Südtiroler Volkspartei) és a Baszk Nacionalista Pártot (PNV) általában a kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártok közé sorolják, néhányan a flamand Népi Uniót (Volksunie-t) is28 szakadár katolikus mozgalomnak tekintik. A baloldalon az 1960–1970-es években közismert volt a francia szocialisták és kommunisták szoros kapcsolata29 a Breton Demokratikus Unióval; vagy Spanyolországban az 1970-es évek végétől az SKP együttműködése a magát ugyancsak marxistának nyilvánító Baszk Baloldal (EE) nevű szervezettel.30 (Emellett a Spanyol Kommunista Pártnak Baszkföldön, Galíciában és Katalóniában három, nagy önállóságú szervezete van.31 A katalán kommunistákat tömörítő Egyesült Szocialista Párt (PSUC) önállósága abban is kifejeződik, hogy néhány nézete – pl. az eurokommunizmus megítélésében – eltér az SKP általános irányvonalától.
Megemlítendők még a főként Franciaországban és Spanyolországban a vizsgált időszakban tevékeny maoista, trockista, anarchista mozgalmakkal rokonszenvező kisebbségi szervezetek – például az Okszitán Harc (Lutte Occitane), az Euzkadi és Szabadság (Euzkadi ta Askatasuna - ETA) katonai szárnya, a Breton Kommunista Párt (PCB) –, amelyeket a csekély tömeghatás, az osztályharcos frazeológia, és a politikai eszközök helyett a32 fegyveres harc előnyben részesítése jellemez. Néhány kisebbségi szervezetnek vagy vezetőjének megnyilvánulásaiban megtaláljuk a szélsőjobboldalt jellemző idegengyűlölő, rasszista, a nemzeti kizárólagosságot autokrata vonásokkal ötvöző nézeteket is. Példaként említhetünk néhány, viszonylag kis befolyású franciaországi autonomista mozgalmat, mint a franciákat és a vendégmunkásokat a tájegységből eltávolítani akaró korzikai Unione di a Patria nevű szervezetet, az Elzász-Lotaringiai Regionalista Mozgalmat (Die Elsass-Lothringische Bewegung), vagy az 1970-es évek elején erősen jobboldali breton Ébredés (SAV) nevű pártot, amelynek későbbi politikai mérséklődését a Défense de l'Occident (A Nyugat Védelme) című neofasiszta lap kedvezőtlen fordulatként értékelte.33
Azokban az esetekben, amikor a nemzeti eszme antidemokratikus szemlélettel, törekvésekkel társul, a nemzetiségi mozgalmakban is mindig fönnáll az autokrata nacionalizmusba fordulás, a fasizálódás veszélye. "A fasizmus gyökerei mindig ott vannak, ahol bármilyen ok miatt, bármiféle megrázkódtatás során, bármiféle tévképzet folytán a nemzet ügye és a szabadság ügye szembekerült egymással" – állapította meg az agresszív34 nacionalizmus kiváltó okait elemezve Bibó István. A nyugat-európai kisebbségek már említett szociális tagoltsága s egyéb jellemzői nem jelentenek eleve biztosítékot valamely szélsőséges politikai irányba való elhajlással szemben. A diszharmonikus fejlődés és a társadalmi rétegződésnek a többséghez viszonyított kiegyensúlyozatlansága esetenként még növelheti is az ideológiában különböző, de működésében sok hasonlóságot mutató, szélsőjobb- vagy a szélsőbaloldali extremitásra való hajlamot.
Sajátos n e mzetiségi céljaik szerint a kisebbségi mozgalmak három irányt képviselnek:
- a nyelvi-kulturális mozgalmak-,
- az autonómia valamilyen formáját megvalósítani kívánó mozgalmak;
- az elszakadást, az állami elkülönülést követelő mozgalmak.
A különféle nemzeti törekvések gyakran együtt, egymástól szétválaszthatatlanul jelennek meg, és egy mozgalmon belül is viszonylag rövid idő alatt változhatnak hangsúlyaik, ezért a fenti csoportosítás határvonalai nem kezelhetők mereven. (A Baszk Nacionalista Párt például kezdetben függetlenségpárti volt, később föderalista lett, ma megelégszik a helyi területi autonómiával. Elzászban a két világháború közötti befolyásos autonomista mozgalom 1945 után két évtizeden át csaknem kizárólag nyelvi-kulturális megnyilvánulásoknak adta át helyét. Fordított – radikalizálódó – folyamatot figyelhetünk meg a skót nemzeti mozgalomban, amelyben főként ír hatásra, fokozatosan erősödtek a függetlenségpárti törekvések.)
Tény azonban, hogy történelmi-szociológiai jellemzők folytán a 20.század második felében egyes nyugat-európai etnikumok (pl. az elzásziak, okszitánok, rétorománok) között a nyelvi-kulturális törekvés nyer inkább tért, míg a többieket (így a katalánokat, a korzikaiakat, a bretonokat, valamint a nemzeti kisebbségek egy részét: a dél-tiroliakat, a Valle d'Aosta-i franciákat) határozottabb, területhez kötődő önkormányzati-önigazgatási igény jellemzi. A szeparatista törekvés legerősebben a Baszkföldön és Skóciában jelentkezett mint önálló államalakítási igény, és a leghatározottabban Észak-Írországban, mint a más államhoz csatlakozás igénye. Ebből a szempontból nevezi Salvi az északír kisebbséget irredenta kisebbségnek,35 míg Héraud az "akarati nemzet – jogi nemzet" megkülönböztetéssel implicite valamennyi nemzeti kisebbséget az ún. irredenta csoportba sorolja.36 Ez utóbbi természetesen minden közösségre mint egészre kiterjesztve erős túlzás.
A fenti típusokon kívül a kisebbségelmélet még megkülönböztet olyan közösségeket, amelyeknek az a célja , hogy azonosságukat minél teljesebben megőrizzék és fejlesszék (minority by will); és olyanokat, amelyek teljes beolvadást kívánnak, de azt politikai, jogi akadályok nehezítik (minority by force). Ez utóbbi az erőszakos elkülönítés, a szegregáció problémája. Az említett ismérvek alapján csaknem valamennyi nyugat-európai kisebbség az első csoportba sorolható, bár vannak – többnyire hivatalos, állami – vélemények, amelyek néhány közösséget mint teljesen asszimilálódni akarót tartanak számon. (Példaként említhetjük az 1970-es évek közepén a francia kormány álláspontját valamennyi franciaországi kisebbségről, valamint az osztrák kormány véleményét a sajátosságaikat megőrizni akaró karintiai szlovénokról, s a lassan beolvadni kívánó burgenlandi horvátokról.)37 Mivel egyetlen nemzetiségi mozgalomnak sem lehet célja az általa képviselt közösség megszűnése, az asszimilációs törekvést az etnoregionális szervezetek vizsgálatából kizárjuk.
A kisebbségek nyelvi-kulturális egyesületei ott is jelen vannak, ahol nyelvük jogi-politikai státusa kielégítően rendezett (pl. Finnország, Svájc), a nyelvi-kulturális mozgalom azonban természetesen erősebb ott, ahol a nyelvek helyzete alkotmányosan nem kellően szabályozott (pl. Franciaország), vagy ahol az elvi rendezés gyakorlati megvalósítása körül viták folynak (Belgium). A nyelvi összetevő előtérbe kerülhet akkor is (pl. a Franco-diktatúra utolsó évtizedeiben a katalán területeken), amikor más nemzetiségi vonatkozások kényszerűen háttérbe szorulnak, és a kisebbségi érdekkifejeződés elsődleges politikai csatornái nem működhetnek.
A nyelvi-kulturális mozgalom több irányban (irodalom, közoktatás, rádió-televízió, sajtó, a kulturális hagyományok feltárása stb.) és több síkon: a nyugat-európai szervezetek (Association Internationale pour la Défense des Langues et Cultures Menacées; Federal Union of European Nationalities), az országos szervezetek (pl. Défense et promotion des langues de France), valamint az egyes kisebbségi kulturális szervezetek keretében folyik. Néhány példa az utóbbiakra, bretonok: Emgleo Breiz, Fon-dation Culturelle Bretonne; elzásziak: René Schickelé Kreise; flamandok: Vlaams Aktiekomitee Brussel en Taalgrens; friulánok: Societa Filologica Friulana; frízek: Fryske Akademy; katalánok: Congres de la Cultura Catalana; korzikaiak: Lingua Corsa; okszitánok: Institut d'Études Occitanes;38 walesiek: the Welsh Language Society (Cymdeithas yr Iaith Gymraeg).
Ahol a művelődési egyesületek mellett a nemzetiségeknek politikai pártjaik is vannak, kettőjük viszonyát többnyire a kölcsönös támogatás jellemzi, bár – ritkábban – az eltérő motívumokból fakadó rivalizálás is megfigyelhető közöttük. Jellegzetesen ambivalens például a Walesi Nemzeti Párt és a Walesi Nyelvi Társaság kapcsolata. A Társaság tagjainak túlnyomó többsége a walesi pártra szavaz, s ez utóbbi programjában jelentős helyet biztosít a walesi nyelv támogatásának; ugyanakkor a párt elsődleges célja, hogy biztosítsa tömegbázisának kiszélesítését s ezért Wales angol nyelvű területén is fokozta kampányát, míg a Társaság továbbra is kizárólag a nyelv szempontjait figyelembe vevő, közvetlenül a kormányhivatalokra39 ható akciókat tartja tevékenységében célravezetőnek.
A lényegi egybeesés mellett a nyelvi-kulturális és a politikai-gazdasági érdekek s célok esetenkénti eltérése jellemzi a belgiumi flamand és a vallon mozgalmon belüli törekvéseket is. A nyelvi téren hátrányos helyzetű flamand közösség mozgalma a területi elv szigorú megvalósításának híve, védekező reflexei esetenként olyan szélsőséges követelésekben fejeződnek ki, mint a "nyelvhatárőr" (taalgrens wacht) intézményének igénye, vagy a brüsszeli flamand családapa jogának kétségbevonása, hogy gyermekét kívánsága szerinti francia vagy holland nyelvű iskolába irathassa be. Ezzel szemben a flamand tőke és a politikai elit szerepe az országban – nem kulturális téren – olyan központosító-unitarista irányzatokat erősít, amely a flamand pártokon belül is kifejeződik. A vallon mozgalom helyzete az előbbinek éppen fordítottja: a francia világnyelv erőfölényének tudatában nyelvi-kulturális liberalizmust vall, Vallónia gazdasági-szociális hanyatlása miatt viszont erősen intervencionista szemléletű: a területi politikai és pénzügyi önkormányzat megvalósításától reméli a tájegység számára kedvezőtlen folyamatok megállítását. A flamand és a vallon mozgalmon belüli törekvések helyenkénti eltérése a nemzetiségek tényleges helyzetének ellentmondásaiból – a két közösség egyszerre többségi és kisebbségi voltából – következik.40
Néhány nyelvi-kulturális szervezet – magát az országos és a kisebbségi-tájegységi pártoktól megkülönböztetendő – hangsúlyozza nem politikai, hanem kizárólag művelődési jellegét. Politikamentes nyelvvédelem azonban nincs. Amikor a nyelvmegtartó mozgalom egy diglosszia-helyzetet akar módosítani, vagy a tömeges nyelvváltást előidéző okokat kívánja megszüntetni – akár a nyelv kommunikációs szerepének, akár "etnikai valódiság-, egység-, küldetés-jelkép"41 funkciójának erősítésével –, meghatározott társadalmi feltételeket és hatalmi viszonyokat érint. Ha egy közösség nyelve helyzetének javítását tűzi ki céljául, szükségszerűen ellentétes érdekekkel s azok hordozóival, kifejezőivel ütközik, politikai-ideológiai tartalmat kap. A nyelvi harcnak valamilyen mértékben mindig hatalmi tétje van.
A kulturális mozgalom politizálódásának fontos állomása az önálló nemzetiségi művelődési intézmények, mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás és a kisebbségi iskolarendszer követelése. Az iskolának kiemelkedő jelentősége van nemcsak a nyelvátadásban, hanem a nemzetiségek szocializációjának teljes folyamatában, mivel jellege nagy mértékben meghatározza az etnikai közösség beilleszkedésének asszimilációs vagy integrációs útját. Az iskolához való viszony a mindenkori nemzetiségpolitika lényeges minősítője, s a nyelvi-kulturális egyesületek követeléseinek gyakran központi eleme. A nyelvi mozgalom, a nemzetiségi kérdés természeténél fogva,42 előbb-utóbb szükségszerűen iskolamozgalommá is válik.
A regionalista-autonomista szervezetek alkotják a mai nyugat-európai kisebbségi mozgalmak legelterjedtebb típusát. Programjukban központi helyet foglal el az önkormányzat és az önigazgatás eszméje, amelyben nemcsak az általános demokratizálás és ésszerűsítés lehetőségét látják – vagyis, hogy ezeknek az intézményeknek, eljárásoknak a segítségével a problémákat jelentkezésük szintjén, tevékenyebb népi részvétellel, közvetlenebb módszerekkel tudják megoldani –, hanem a regionális hatalmat a sajátos kisebbségi érdekek egyik kifejezőjének és biztosítékának is tekintik. Mivel ezek az érdekek egyaránt lehetnek gazdasági, politikai és nyelvi-kulturális természetűek, az autonomista mozgalmak gyakran a kisebbségi követelések integrálóiként lépnek fel. Összegzőek abban az értelemben is, hogy kifejezik a kisebbségek tudatváltozásának tendenciáját a politikai-nemzeti eszme halványulásától a regionális-etnikai tudat erősödése irányában. Ez a mozgásirány a nyugat-európai nemzeti államok létrejöttét megelőző összefonódási folyamatok fordítottjának tűnik. (Az angol devolution szó kettős jelentése – hatalomátruházás és visszafejlődés – igen kifejező ebben az esetben.) Az eredmény azonban a 20.század végén nem lehet a 19.század előtti állapotok visszaállítása, többek között azért sem, mert a politikai nemzeti eszmétől a kisebbségi tudat (ethnisme vagy ethnicity) felé haladásnak megvannak az ellenható tényezői is. Az eddigi és a jövőre előre vetíthető önigazgatási törekvések nem valamilyen preindusztriáils típusú etnikai szétszórtság és hatalmi elkülönülés, hanem a korszerű regionális vagy szövetség, formájú állami decentralizálás irányába hatnak."43
A hatásukra az utóbbi húsz évben bekövetkezett változás: a nyugateurópai regionális államok létrejötte, a hatalom területi újrafelosztását jelentette a központ és a periféria kapcsolatában, és lényeges szerkezeti, szervezeti, mechanizmusbeli és eljárási változásokat a politikai rendszer működésének egészében. A regionális állam - sajátos átmenetet alkot az unitarista állam és a szövetségi állam között, de az utóbbihoz áll közelebb, és ezért néhány fejlett változatában – például Belgium esetében – "kvázi föderációnak" is nevezhetjük. Szövetségi állam létrejöhet szuverén politikai egységek összekapcsolódásával és a hatalom egy részének alulról felfelé való átadásával, integrálásával – ezt az utat járta be Nyugat-Európában például Svájc –, de létrehozhatja egy már létező, központosított állami struktúra is, amely átalakul, hogy44 nagyobb autonómiát és önrendelkezést biztosítson alkotó részeinek. A 20.század második felének nyugat-európai regionalizálási folyamata a hatalomátruházás utóbbi módját jelentette. Következményeként az előbbinél modernebb és demokratikusabb állami-területi szerkezet jött létre, amely (többek között) alkalmasabb az etnikai-kulturális változatosság tényének figyelembevételére és vele kapcsolatban hatékonyabb politika kialakítására.
Jegyzetek
1."... a polgári társadalomba belehelyezett kettősség – tulajdonnak rendelkezők és nem rendelkezők –, összefonódva történetileg a nemzeti-nemzetiségi identitás formáival, megtörte az állampolgári azonosság univerzalisztikus rendszerét, hatálytalanította a "világpolgárként" számontartható ember reális kialakulásának esélyeit." Papp Zsolt: Polgári társadalom és politikai állam. (Hegel és Marx álláspontja a hegeli jogfilozófia marxi kritikájához.) = Politika és politikatudomány. Budapest, 1982. 192.p. (Kiemelés J.R.)
2.A kelet-európai nemzeti sérelmek és az etnikai öntudatosodás párhuzamairól lásd Niederhauser Emil: A nemzeti identitás problémái Kelet-Európában. Tiszatáj. 1982. 4. 22-29.p.
3.Az érdekképződés általános politikaelméleti összefüggéseiről magyar nyelven lásd: Bihari Mihály: A társadalom érdekviszonyai és a szocialista demokrácia. Politika és politikatudomány. Budapest, 1982. 546-611.p.; Wiatr, J. Jerzy: A politikai viszonyok szociológiája. Budapest, 1980. 155-166.p.
4.Seiler, Daniel-L.: Les partis autonomistes. Paris, 1982. 3-14.p.
5.Rudolph, Joseph R.: Ethnoregionalism in contemporary Western Europe: the potential for political accomodation. Canadian Review of Studies in Nationalism. Fall, 1981. 323-341.p.
6.A politikai folyamatot ebben a dolgozatban a politikai rendszer működési mechanizmusaként, a társadalmi környezettől meghatározott, illetve arra ható tevékenységként fogom fel. (Részletesen lásd: Kulcsár Kálmán: A politikai rendszer - a politikai folyamat. Politika és politikatudomány. Budapest, 1982. 409-446.p.) Az etnikai folyamaton az etnikum belső összetartó tényezőinek és külső, más nemzetiségi csoportokhoz való viszonyának alakulását, módosulását értem. (Részletesen lásd: Bromlej, Julian Vlagyimirovics: Etnosz és néprajz. Budapest, 1976. 196-228.p.)
7.Nationalités, régions, pouvoir central. ĽEspagne des nationalités et des régions. I. Paris, 1978. 12-16.p.
8.Duverger, Maurice: Sociologie de la politique. Paris, 1973. 101-118.p.
9.Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 19.44 után. Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest, 1984. 243.p. Bibó az idézett állapotot "minden asszimiláció természetes kísérőjelenségének" nevezi s párhuzamos példaként többek között éppen néhány nyugat-európai etnikum helyzetét említi, amikor ezt írja: "A világ jó része, például a Közel-Kelet, még ma sem él nemzeti keretekben, hanem közösségi hovatartozás tudatával kisebb vagy más keretek felé fordul, viszont meglehetős érzelmi közönyben él azzal az államhatalommal szemben, amelyhez egyébként különösebb ellenállás nélkül tartozik. Sőt, nemcsak keleten, hanem nyugodtabb fejlődésű nyugat-európai országokban is élnek olyan csoportok, amelyek közösségi hovatartozási tudata eléggé híján van annak a nagyfokú politizáltságnak, mely a nemzethez való tartozást jellemzi, pl. a genfiek, neuchateliek, wallisiak, normann-szigetiek, walesiek, faröer-szigetiek, akik elég derült és gyanútlan érzelmi távolságban élnek a svájci, brit vagy a dán nemzettel szemben, amelynek politikailag tagjai." I.m. 240.p.
10.Fábián Ernő: A tudatosság fokozatai. Bukarest, 1982. 5-7., 43-49.p.
11.Stephens, Maic: Linguistic minorities in Western Europe. Llandysul, 1976. 19-48., 145-199., 382-402., 633-674.p.
12.Fishman, Joshua A.: Language maintenance and ethnicity. = Canadian Review of Studies in Nationalism. Fall, 1981. 242.p.
13.Niederhauser Emil, i.m.; A közösséggé válás feltételeiről általában lásd: Hankiss Elemér: Közösségek: válság és hiány. Valóság.1980. 9. 12-26.p.
14.Arató Endre: Kelet-Európa története a 19.század első felében. Budapest, 1971. 99-127.p.; Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977. 148-267.p.
15.Részletesebben lásd: Wiatr, J. Jerzy: i.m. 293-300.p.
16.Uo.
17.Seiler, Daniel-L.: i.m. 12.p.; Quéré, Louis: Jeux interdits à la frontière. Essai sur les mouvements régionaux. Paris, 1975. 15-99.p.
18.Quéré, Louis: i.m. 359-374.p.; Devès, Claude: La renaissance r;gionaliste en France: le mouvement "nationalitaire" (1962-1975). Annales de la Faculté de Droit et des Sciences Politiques de Clermont. 1975. 235-318.p.
19.Unité nationale et minoritás culturelles. Esprit, 1968. 12. 640-641.p.
20.Maugué Pierre: Contre l'État-Nation. Paris, 1979. 81.p.
21.Seiler, Daniel-L. i.m.
22.Uo. 9.p.
23.Guin, Yannick: Histoire de la Bretagne de 1789 a nos jours. Paris, 1977. 313-315.p.
24.Seiler, Daniel-L. i.m.: 33-46.p.; ĽEspagne des nationalités et des réqions. II. 1978.
25.Philippart, André: Objectifs des partis politiques en Wallonie. Res Publica. 1976. 3-4. 461-473.p.; Hascal, Viviane - Detaille, Michel: Vingt ans de liberalisme en Wallonie et à Bruxelles. 1961-1980. = Année Politique/Politi-ek Jaarboek. 1980. 350-357.p.
26. Rudolph, Joseph R. i.m.; Alexander, Alan: Scottish nationalism: Agenda buil ding, electoral process, and political culture. Canadian Review of Studies in Nationalism. Fall, 1980. 372-385.p.
27.Seiler, Daniel-L.: i.m. 126.p.; Stephens, Meic: i.m. 145-199.p.
28.Seiler, Daniel-L.: i.m. 11.p.
29.Colonialisme intérieur et minoritás nationales. Que Faire 1971.dec.12.p., Mordrel, Olier: Breiz Atao. Histoire et actualité du nationalisme breton. Paris, 1973. 499.p.
30.Seiler, Daniel-L.: i .m. 44.p.
31.0 nacionalnom voprosze v kapitalisztyicseszkih sztranah. Praha, 1981. 58-70.p., 105-108.p.
32.Colonialisme intérieur... 23.p.; Devès, Claude: i.m. 286-311.p.
33.Van Chele, Yves: Le Mouvement breton. Naissance et ;volution de l'idée de nation. Défense de l'Occident. 1974. március. 32-33.p. A franciaországi kisebbségi szervezetekről általában lásd: Devès, Claude: i.m. 275-294.p.; Minorités nationales en France. Les Temps Modernes. 1973. 8-9.
34.Bibó István: A német hisztéria okai és története. Történelmi Szemle. 1980. 2. 187.p.
35.Salvi, Sergio: Le nazioni proibite. Guida a dieci colonie "interne" dell Europe Occidentale. Firenze, 1973. XVIII.
36.Héraud, Guy: Peuples et langues d'Europe. Paris, 1968. 24.p.
37.Capotorli, Francesco: Étude des droits des personnes appartenant aux minorités ethniques, religieuses et linguistiques. 1977. E/CN 4/Sub. 2/384. 36.p.
38.A nyugat-európai nemzetközi kisebbségvédelmi szervezetek (A.I.D.L.C.M. és a F.U.E.N.) tevékenységéről lásd: Europa Ethnica. 1972. 4. 174-175.p., 1976. 4. 207-208.p., 1977. 1. 34-36.p. A többi nyelvi kulturális szervezetről: Héraud, Guy: L'Europe des ethnies. Paris, 1974. 307-319.p.; Petrella, Riccardo: La renaissance des cultures régionales en Europe. Paris, 1978. 212-255.p.
39. Stephens, Meic: i.m. 178-180.p., Seiler, Daniel-L.: i.m. 126.p.
40. "A sajátos a belga helyzetben az, hogy mindenki kisebbséginek hiszi magát, és az is bizonyos mértékben. És mégis, kettő a három "kisebbség" közül valójában "többség". Van Haegendoren, M.: Défi aux fédéralistes. Heverle, 1971. l.p. A flamand és vallon mozgalmon belüli törekvések ellentmondásosságáról lásd még Lévy, Paul M.G.: La querelle du recensement. Bruxelles, 1960.; Zolberg, Aristide R.: Fédéralisation without federalism in Belgium. Esman, J. Milton (ed.)-. Ethnic conflict in the western world. London, 1977. 103-142.p.
41.Fishman, Joshua A.: i.m. 244.p.
42.Lásd pl. az egyik legfontosabb kulturális egyesület programját: Emgleo Breiz, ses objectifs, ses activités. = Aman, Emgleo Breiz! 22. 1979. július. 6.p.
43.Sugar, F. Peter: From ethnicity to nationalism and back again. Paper for the Conference on Ethnicity. University of Washington. Kézirat.; Mackey F., William - Verdoodt, Albert: The multinational society. 18Papers of the Ljubljana Seminar. Rowley, 1975. 329-353.p.; Maugué, Pierre:i.m. 131-150.p.
44.Bibó István: The paralyses of international institutions and the remedies. London, 1976. 60.p.
[1] *Részlet egy készülő monográfiából.
Hatásuk a politikai rendszerre[1]
Az etnikum és az államban megtestesülő társadalmi-hatalmi szervezet igen ritkán fedi teljesen egymást; a néprajzi és a politikai határok a Föld országainak többségében nem esnek egybe. Ez a tény azonban igen különböző konkrét történelmi formákat ölthet aszerint, hogy az adott népcsoport egy vagy több államban él; ott többséget alkot vagy kisebbségben van; s például az. utóbbiként társadalmi súlyát, öntudatát tekintve jelentős tényező-e vagy sem.
Az államnemzetiként (állampolgárság = nemzetiség) értelmezett nemzeti állami fejlődés Nyugat-Európában eltakarta az országonként különböző mértékben megőrzött etnikai sokszínűség tényét. A polgári társadalom elvont citoyen egyenlősége mint jogi fikció mögött változatosan tagolt társadalmi valóság, helyenként igen nagy különbséget mutató szociális, etnikai, foglalkozási, területi fejlettségi stb. realitás feszült. A 19.században induló, majd még inkább a 20.század második felében erőteljesebb szakaszába lépő kisebbségi-tájegységi mozgalmak szétoszlatták a nyugat-európai államok nyelvi-nemzetiségi egyneműségének illúzióját; a "szubnacionális" öntudatosulás, az államnemzeti mellett – gyakran annak ellenében –, az azonosulás új kereteit kutatta fel, s részben meg is találta.1
Ezek az identitáskeretek az államnemzetihez viszonyítva egyszerre voltak régiek és újak: magukon viselték az iparosítást megelőző kor maradványnak is minősíthető jellemzőit éppúgy, mint – legalábbis a lehetőség szintjén –, a legkorszerűbb társadalmi-kulturális-gazdasági követelmények, elvárások (önkormányzat, a sokféleség joga stb.) jövőbe mutató elemeit. Az etnikum és a tájegység – ha koronként rejtve is –, a nyugat-európai történelmi fejlődés napjainkig fennmaradt szerves alkotórészei voltak; a társadalmi valóság tényei. Az 1960–1980-as évek politikai küzdelmei nem létrehozták, hanem csak tudatosították és intézményesítették őket, vagy fejlesztették azt az intézményesítettségi fokot, amelyet azok már megelőzően elértek.
A 20.század második felének megkésett nyugat-európai nemzeti mozgalmait is – a kelet-európaihoz hasonlóan – a mind szélesebb körben2 érzékelt sérelmek, kielégítetlen szükségletek váltották ki. Az etnikumok, pontosabban azok kulturális és politikai szervezetbe tömörült öntudatos képviselői, többnyire el nem ismertségüket, és az ebből következő – számukra kedvezőtlenül passzív – politikát (valamint saját nyelvi-kulturális értékeik mellőzését) sérelmezték; de országonként és koronként változó gyakorisággal (ez jellemezte például a baszk, katalán és galíciai kisebbség helyzetét a Franco-diktatúra Spanyolországában), találkozunk az aktív nemzetiségelnyomó politikával s az ellene való fellépéssel is. A két sérelemtípus megkülönböztetése indokolt, mert tartalmi-politikai eltéréseket hordoz, annak ellenére, hogy tényleges történelmi megjelenésükben, s főként a nemzetiségi kultúrát ért hatásukban, a határt helyenként nehéz vagy lehetetlen meghúzni. A kielégítetlen szükségletek második csoportja a nemzetiségi kultúra földrajzi keretének, a tájegységnek adott állapotából következett. A központ–periféria viszony által kiváltott függőségi, alávetettségi, kiszolgáltatottsági érzés a peremterületeken fokozta a cselekvés igényét az egyéneknél, s a közös érdekek felismeréséhez és -megfogalmazásához vezetett. A kisebbségi-tájegységi mozgalmak kifejlődésének első szakaszát egyidejűleg két, szorosan összefonódó – csak elméletileg elkülöníthető – folyamat jellemzi: az egyéni elégedetlenségek találkozására épülő csoportérdek-képződés és az etnikai jegyek hasonlósága vagy azonossága alapján kibontakozó közösségszerveződés.
Mint minden politikai síkon megjelenő érdek, az etnikai is a társadalmi létfeltételekből nő ki, és a hatalmi, ideológiai eszközrendszer közvetítésével fejeződik ki és fogalmazódik meg.3 A kisebbségi-tájegységi mozgalmak a társadalmi struktúra két eleméhez: az etnikumhoz és (vagy) a régióhoz kötődő érdekek hordozói; megjelenésük válasz egy társadalmi tényre, de a tény felismerésén túl kifejezői a továbblépés igényének, a kibocsátó közegre való visszahatás szándékának is. Az etnikum öntudatos tagjait tömörítő mozgalmak felvilágosító és mobilizáló szerepet töltenek be a nemzetiségi megújulás folyamatában. Az addig egyedi véleményeket, törekvéseket közös programokba integráljuk, s az így megfogalmazott célok megértése és elérése érdekében agitálnak, további híveket toboroznak.4
Az etnikai és a tájegységi érdek (mint minden csoportérdek) megfogalmazása opciós aktus, ideológiai tartalmat hordozó választás. (Gondoljunk a "politikai nemzet–kultúrnemzet", az "unitarista állam–regionális (vagy föderális) állam" ellentétpárokra, s ezeken belül is a számos lehetséges – általános társadalmi-politikai meghatározottságú – alváltozatra, értelmezésre.) Az érdekképződés folyamata tehát mindig önmagában hordja a más érdekekkel való szembesülést és ütközést. A nemzetiségi érdek a társadalmi konfliktusok és kompromisszumok hálózatában kristályosodik ki és más – elsősorban statonacionális és a centralizált állami – érdekekkel szembekerülve tudatosul. A nemzetiségi tudat nemcsak a sajátos kisebbségi jelenségvilág részeként, hanem az általános politikai kultúra részeként is funkcionál. Az etnikai-regionális tagoltságból következő érdekkonfliktus nemcsak a közvetlenül érintett társadalmi csoportokat mobilizálja, hanem – a nemzetiségi "törésvonalak" mélységétől és sűrűségétől függően, kisebb-nagyobb mértékben – a politikai rendszer egészének egyik mozgatójává válik.5
Hogy mi minősül nemzetiségi vagy tájegységi érdeknek, az az adott társadalmi csoporton belül zajló, de a globális társadalmi környezettől meghatározott politikai és etnikai folyamatokban6 és belső érdekütközésekben rajzolódik ki. Nemzetiségpolitikai értelemben a kisebbségi érdek a teljes szétválás (az állampolgári viszonyt is érintő szecesszió) és a teljes beolvadás (a környezetben való végleges feloldódás) két pólusa között helyezkedik el. Az etnikai folyamat – az etnikum belső kohéziójának (tartós szerkezeti összetevőinek) és más etnikumokhoz való (interetnikus) viszonyának változása – bármely szélsőséget éri is el, vele az önálló kisebbségi érdek értelmét veszíti: az első esetben a kisebbség mint státusz, a másodikban a kisebbség mint közösség szűnik meg. A két szélső opció között azonban elméletileg a nemzetiségpolitikai kompromisszumok egész sora létezik, amelyek közül a mindenkori erőviszonyoknak megfelelően realizálódik valamelyik.
A kisebbségi-tájegységi érdek kialakulásának folyamatára s annak mozgósító erejére visszahat a társadalmi és nemzetközi környezet is. A mobilizálás ütemét meghatározzák a társadalomszerkezet egyéb jellegzetességei, például, hogy a szociális pólusok mennyire felelnek meg a társadalom etnikai-tájegységi jellemzőinek. (Ezek egybeesvén a kisebbségi konfliktus nyilvánvalóan sokkal élesebb formát ölt.) Kondicionálja a többi társadalmi alrendszer állapota; például a gazdasági helyzet változása vagy az. uralkodó kulturális "viszonyok, szellemi irányzatok fejlődése az adott államon belül. (Milyen hagyománya van az országban a plurivalenciának; milyen mélyen gyökerezik az államnacionalista eszme, van-e szellemi táptalaja a faji, nemzeti és egyéb kizárólagosságot követelő tanoknak stb.).
Erősen módosíthatják a nemzetiségi érdekképződés esélyeit a politikai rendszer nem etnikai összetevői is, többek között szerkezeti, mechanizmusbeli elemei vagy a politikai kultúra egésze; az a körülmény, hogy a rendszert általában a megújulás igénye, készsége jellemzi-e, vagy az adott viszonyokat minden részletében konzerválni igyekvő törekvés. A politikai rendszer általános, demokratizáló változása – a vizsgált időszak Nyugat-Európájában legegyértelműbb példa erre a Franco utáni Spanyolország – többnyire magában hordja a kisebbségi-tájegységi érdekkifejezés nagyobb lehetőségét is.7
A harmadik tényező, amely e folyamatot befolyásolja: a társadalmi környezet, a nemzetközi rendszer, mint a szuverén államok egymásközti kapcsolatainak (együttműködésének, konfliktusainak, szövetségi rendszereinek, integrációjának, nemzetközi magatartás-szabályainak és intézményeinek) komplex és állandó mozgásban levő hálózata.
A nemzetiségi érdek felismerésének útja egy politikai célra törő közösség szerveződésének folyamata is. A kisebbségi-tájegységi mozgalmak – hozzájárulva a létfeltételek hasonlóságán vagy lényegi azonosságán alapuló közösségi érdekképződéshez – egyfajta "mi" csoporttudatot hoznak létre vagy erősítenek meg, szembeállítva azt az "ők" érdekkörrel s annak képviselőivel. A nemzetiségi közösséghez való kapcsolódás sajátos társadalmi érdekkel és kulturális értékrenddel való azonosulást jelent, az ezekből következő szemlélet, magatartás és cselekvési indítékok kialakulásával együtt. Egy adott csoporton belül az egyének nem kapcsolódnak a közösség egész érdek-, érték- és normarendszeréhez, de legtöbbjük a rendszer lényegéhez kötődik, az alapvető vonásokban konszenzust alakít ki. Ha ez a lényegi egyetértés a közösség tagjai között megszűnik, a csoport felbomlik vagy más érdekalapú, értékrendű, más célra irányuló és "mi tudatú" együttessé, új kollektivitássá alakul át.8 Az átalakulás azonban nem jelent minden esetben gyökeres szembefordulást az előző minőséggel, és nem vonja maga után az új entitás valamennyi jellemzőjének azonnali és maradéktalan átvételét. A csoport egésze, vagy még inkább egy része esetében létrejöhet, és mint a nyugat-európai etnikumok jellemzői mutatják, történelmi mértékkel mérve is tartóssá válhat "az eredeti közösségbe való tartozás és az asszimiláció közötti átmeneti lebegés9 állapota". Ez a közbülső helyzet, s a belőle fakadó ambivalens nemzeti tudat nemcsak a környezetben való teljes feloldódás egyik lépcsőfoka lehet, hanem magában rejti az esetleg újjászerveződő származási csoportba való visszatérés lehetőségét is; vagy a kettős kötődés tudatos vállalását teszi generációkon át a természetes és széles körben elfogadott magatartássá.
Azok a kisebbségi mozgalmak (pl. a Skót Nemzeti Párt, a Baszk Nacionalista Párt, a Déltiroli Néppárt), amelyek nemcsak a néprajzi-tájegységi, hanem kifejezetten a nemzetiségi azonosulást tűzik zászlajukra – a politikai nemzet elvét valló nyugat-európai államokhoz hasonlóan – a nemzeti "kétértelműség" felszámolására törekednek, és az érintett közösségek tagjait választásra ösztönzik. A folytonos választás egyébként, a külső szándékoktól függetlenül is, szerves eleme a kisebbségi létnek és tudatnak. Mindenfajta közösségi identitás kialakulása az összekapcsoló vonások és a másoktól megkülönböztető jegyek felismerését is jelenti; az azonosokhoz való csatlakozást és a többiektől való elkülönülést. Az egy csoporthoz tartozás kinyilvánítása, az önbesorolás egyben értékelést jelent: az értékrend felismerését, a választást, a cselekvési lehetőségek közötti opciót.10 A nemzetiségi identifikáció, az egyedek nemzetté szerveződése – az említett bizonytalanságokkal, félutas állapotokkal együtt – egyidejűleg összekapcsoló és elhatároló mozgás, amely a társadalmi szocializáció általános menetében kiscsoportos formákban (családi, baráti, munkatársi közösség), és hatalmilag irányított vagy befolyásolt szervezeti keretekben (iskola, tömegkommunikáció, pártok, mozgalmak, hadsereg stb.) valósul meg.
A nyugat-európai kisebbségi-regionális mozgalmak az államnemzeti alapon álló, földrajzilag is centralizált politikai rendszer szocializációs csatornáin kívül, azzal szemben állva törekedtek arra, hogy közösségszervező céljaiknak eleget tegyenek. A központosított nemzeti állam ellenében két keret látszott alkalmasnak arra, hogy valamely közösségformálás objektív alapja legyen: az egyik a kultúra, és azon belül is leggyakrabban annak legfontosabb hordozója, a nyelv; a másik (általában az elsőhöz szorosan kapcsolódó, de attól esetenként érdekeiben és értékeiben mégis elváló) történelmi, földrajzi, társadalmi entitás: a tájegység.
A nemzetiségi kultúra többnyire szoros egységet alkot azzal a területtel, amelynek földrajzi keretében létezik; annak fejlettsége vagy elmaradottsága, autonómiája vagy egyoldalú függősége közvetlenül vagy közvetve kihat az etnikai-kulturális értékek érvényesülésének esélyeire is. Az alapvető érdekközösség mellett az ettől eltérő helyzeteket is meg kell említenünk. A kisebbségi nyelv és kultúra kiterjedési köre földrajzi értelemben általában nem fedi a tájegység egészét (Bretagne-nak csak a déli része "bretonnant", az északi ezzel szemben "gallo"; az eskuara (vagy euskara) Baszkföldön, a cymraeg Walesen belül is kisebbségi nyelv); de ritkábban az is előfordul, hogy az etnikum nyelve a tájegység határain kívül ugyancsak politikai problémaként jelentkezik (pl. francia nyelvű enklávék Flandriában, flamand nyelvű kisebbség a frankofon többségű Brüsszelben stb.). Ezekben az esetekben az etnikai és a tájegységi érdekek el is térhetnek egymástól.11
Nyugat-Európában élnek olyan etnikumok (pl. az okszitánok), amelyek egyetlen tájegységgel sem azonosíthatók, de olyan kisebbségek is vannak (pl. az olaszországi horvátok, a nyugat-németországi dánok), amelyek- hatása – számarányuknál fogva – befogadó tájegységeik kulturális arculatára igen csekély. Másfelől ismerünk olyan tájegységeket (pl. Baden-Württemberg, Franche-Comté, Friuli-Venezia-Giulia), amelyeket nemcsak hogy egy-egy nyelvvel s etnikummal nem lehet (többé-kevésbé) azonosítani, de amelyek néprajzi-nyelvjárási szempontból sem alkotnak jellegzetes, másoktól különböző egységet.
Az eltérés ténye nem akadályozza meg a kisebbségek kulturális értékmentő tevékenységét, és bizonyos (egy régiónál szűkebb vagy tágabb) területi kötődés kialakulását (példa erre a rétoromán vagy az okszitán mozgalom); másrészt az önálló etnikai közösség hiánya sem zárja ki meghatározott közös területi érdekek tudatosulását (példa rá az olasz régiók és a nyugatnémet Landok részvétele a politikai folyamatokban). A tájegységi tagolódás etnikai tartalom nélkül és az etnikai tagozódás regionalizmus nélkül is lehet politikailag mozgósító erejű. Kétségtelen azonban, hogy a társadalom e két makrostrukturális metszésvonalának (teljes vagy részleges) egybeesése kölcsönösen erősíti, áthatja, motiválja egymást. A kompakt településű, területileg jól meghatározható nemzetiség (a nagyságrendi, öntudati különbségek differenciáló erejét is figyelembe véve) általában jelentősebb tényező a politikai folyamatokban; az erőszakosan beolvasztó hatalmi törekvés nem véletlenül célozza a kisebbség földrajzi homogenitásának fellazítását. Az etnoregionális mozgalom – az etnikai vagy regionális példákkal szemben – többnyire jobban mobilizál, mert kettős (nyelvi-kulturális és lakhely szerinti) érdekeltségre építi programját és törekvését. S mivel az "etnoszt" a legtöbb meghatározás kulturális közösségként definiálja, amelynek általában központi, jóllehet nem kizárólagos (s néhány nemzetiség – írek, skótok – esetében messze nem a legfontosabb) jellemzője a nyelv; a szakirodalom gyakran – ha tartalmilag nem is mindig egyértelműen –, a két jelenség összefonódását a "regionális kultúra", "regionális nyelv" kifejezésekkel is jelöli.
Nyugat-Európa 20.századi, megkésett nemzetiségi mozgalmai – s itt meglepő folytonosságot tapasztalunk, ha múlt századi elődeikkel vetjük őket egybe – sok hasonlóságot mutatnak a 19. századi, általában nagyobb erejű kelet-európaiakkal, különösen ami az azonosulás legfontosabb kristályosodási pontját, a nyelvet, s ami az öntudatosulás egymásra épülő lépcsőfokait illeti. A 20.század második felének, nemzeti öntudatosítói számára, a már említett kivételektől eltekintve, változatlanul a nyelv12 az "ethnic authenticity" kifejezője (Joshua A. Fishman); az az alap, amelyre a nemzeti tudatosulásnak épülnie kell. A nyelvi közösség itt is a "virtuális nemzet", amely a valóságban létezik, de nem tud önmagáról; amelyet következésképpen tagjain keresztül rá kell ébreszteni sajátos voltára, meg kell ismertetni múltjával, kellően vonzó s reálisan elfogadható közös jövőképet kell mutatni számára. Ha ez sikerül, az egyén már nemcsak beleszületik egy objektív jegyekkel leírható, ténybeli etnikai csoportba, hanem vállalja is a hovatartozás kinyilvánítását: nemzetiségét.13
Annak ellenére, hogy az előző századhoz képest előrehaladottabb a kulturális asszimiláció, s az irodalmi nyelv-teremtés többnyire szűk körben vagy elméleti síkon marad; a nyelv a nemzetiségi mozgalmak számára továbbra is olyan tájékozódási pont, amely körül az államnemzettel szemben – vagy kompromisszumos változatban – amellett, "valódi kollektivitás" építhető ki. Jellemző azonban a nyugat-európai nem intézményesített kis nyelvek mai állapotára, hogy néhány etnikumtól (pl. a katalántól, a flamandtól) eltekintve a nemzetiségi "ébresztők" inkább e nyelvek nemzetiségi jelképszerűségének tulajdonítanak jelentőséget, kommunikációs, kulturális szerepének kevésbé. Ezzel az utóbbiaknak nem kohéziós erejét vonják általában kétségbe, hanem azt a tényt ismerik el, hogy e nyelvek közvetítésével – a művelt irodalmi és a beszélt nyelvi változat nagy eltérései és a beszélő közösség társadalomszerkezeti jellegzetességei miatt – napjainkban nehezen lehet politikai propagandát folytatni, szélesebb körben híveket toborozni. (Politikai programok, röplapok kisebbségi nyelveken is megjelennek, de e nyelvek kommunikációs haszna mégis főleg a szóbeli propagandában mutatkozik.)
Hasonlóak a jelenlegi nyugat-európai mozgalmak és a 19.századi kelet-európaiak abban is, ahogy a nyelvi-kulturális megnyilvánulások politikai megmozdulásokba nőnek át. A nyelvi-kulturális újjászületés (nyelvművelő és irodalmi társaságok alapítása, nyelvújítás, a művészetek és a nemzeti tudományok fejlesztése) a nemzetfejlődés minimális programja, amely kezdettől tartalmaz politikai elemeket s az idők folyamán egyre politikusabbá válik. Az anyanyelvi oktatás igénye szorosan kapcsolódik a közoktatási intézményrendszer kialakításához, és az annak irányításában való részvételhez; a nemzetiségi nyelv közéleti szerepének elismertetése lehetővé teszi bizonyos közhivatalok átengedését a nemzetiségi elitnek. A nyelvi-kulturális ébredést követi tehát a politikai és gazdasági – bizonyos értelemben ezek az igények mindig is benne voltak a folyamat logikájában –, az etnikumok vezető csoportjai az országos hatalomból részesedést követelnek, önálló gazdasági, politikai és társadalmi érdekeik intézményes kifejezésének lehetőségét, arányos képviseletet és (vagy) területi önkormányzatot.14 A politikai követelés Közép- és Kelet-Európában a 19.század végén és a 20.század elején (szemben az e századvégi Nyugat-Európa szórványos szeparatista követeléseivel) gyakran túl is lépett ezen a szinten; a teljes, az állampolgári viszonyt is érintő önrendelkezés irányába. A nemzeti mozgalom állami elkülönülési vagy egyesülési tendenciája ezekben az esetekben már a fennálló politikai egységek területi épségét érintette.
A kisebbségi-tájegységi sérelmek és követelések kifejezésének a politikai rendszeren belül három alapvető módja van15:
— a sajátos szükségletek politikai akarattá formálására új szervezetek jönnek létre, s próbálnak beilleszkedni a hatalmi rendszerbe;
— az etnikum a már létező politikai kereteket (pártrendszert, törvényhozást, közigazgatást) használja fel arra, hogy az a közvélemény mozgósítása útján törekvéseit elősegítse;
— a fennálló viszonyokkal való elégedetlenség nem parlamenti (esetenként törvényen kívüli) kifejezési formát kap (tüntetések, merényletek, terrorista akciók)
A nyugat-európai kisebbségeknél az érdekkifejezés mindhárom módját megtaláljuk, de mivel az utóbbi kettőben is általában az etnoregionális szervezetek működnek közre, ez a fejezet figyelmét az intézményesített nemzetiségi mozgalmak (szervezetek) fontosabb jellemzőinek vizsgálatára összpontosítja. A második világháború végétől, de különösen az 1960-as évektől a nyugat-európai kisebbségek helyzetében több szempontból is fordulat állt be. Az új fejlődési szakasz a nemzeti-nemzetiségi jellegű etnikai megújulási mozgalmak második hulláma, de az előzőeknek nem egyszerű megismétlése, hanem korszerű impulzusokból táplálkozó, sok tekintetben megváltozott jelenség. A történelmi folytonosság a mozgalmak erejében, szociális összetételében, politikai és kulturális irányát tekintve egyaránt több ponton kimutatható (a skót mozgalomnak például hagyományosan nagyobb társadalmi bázisa volt., mint a mindenkori okszitán mozgalomnak); az új helyzet azonban szakítást is jelentett a múlttal; a módosult érdekek, szemlélet és magatartás, már a 20. század második felére jelentősen átalakult nyugat-európai társadalomszerkezet jellegzetes visszatükrözői voltak.
A kisebbségi megújulás ideológiája és cselekvési rendszere mindig egy ország vagy tájegység konkrét történelmi és társadalmi környezetébe ágyazódik be; létrejötte és funkciója azokból a társadalmi erőviszonyokból vezethető le, amelyeknek megváltoztatását célozza. Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy az érdekképződés s az azzal összefonódó mobilizálódás nem automatikus jelenség. Az azonos társadalmi sérelem nem szükségszerűen eredményez megoldásként azonos politikai akciókat. Az egyes nemzetiségi csoportok nagyságrendjüktől, fejlettségüktől és tudati jellemzőiktől függően különbözőképpen élik át, észlelik és értékelik a környezeti változásokat; következésképp kollektív cselekvési lehetőségeik és képességeik is nagyon eltérnek egymástól.16
Az említett okok miatt is nehéz – a bonyolult és sokszínű valóságot óhatatlanul leegyszerűsítő, s nem utolsósorban sok szubjektív elemet is tartalmazó –, de az áttekintéshez nélkülözhetetlen vállalkozás a nyugat-európai kisebbségi-tájegységi mozgalmak tipizálása. Két alapvető szempont – általános társadalmi-politikai céljaik és sajátos etnikai céljaik szerint – osztályozhatjuk szervezeteiket. (Lehetséges természetesen egyéb csoportosításuk is – pl. elnevezésük: párt, unió, egyesülés, tömörülés stb. szerint –, ezek azonban inkább formálisak, a tartalmi különbségek bemutatásához csekély támpontul szolgálnak. A francia nyelvterületen elterjedt politikai szervezeti elnevezés a rassemblement (megközelítően tömörülésnek fordíthatjuk) , amely a pártnál lazább struktúrát sejtet. Ha azonban a konkrét eseteket vizsgáljuk, s a belgiumi Vallon Tömörülést (Rassemblement Wallon-t) vagy a svájci Jurai Tömörülést (Rassemblement Jurassien-t) hasonlítjuk össze például az Okszitán Nacionalista Párttal (Parti Nationaliste Occitan-nal), megállapíthatjuk, hogy a két tömörülés sokkal szervezettebb, bonyolultabban tagolt, és a saját közösségében összehasonlíthatatlanul nagyobb hatású, mint a magát pártnak nevező okszitán szervezet.
Az általános társadalmi-politikai célok szerinti csoportosítás e mozgalmaknak a fennálló szociális berendezéshez és a politikai rendszerhez való viszonyát, osztályok, rétegek szerinti kötődését mutatja. A hagyományos hármas – konzervatív, reformista, forradalmi -- felosztás nagyjában-egészében a kisebbségi-tájegységi szervezetekre is érvényes, azonban olyan erős megszorításokkal és lényeges kivételekkel, amelyek külön elemzést igényelnek. A nemzetiségi mozgalmak szerveződése a társadalomnak nem vertikális (osztályok, rétegek, foglalkozási és jövedelmi csoportok szerinti) tagolódását, hanem "horizontális" (nyelvi, etnikai, lakhely szerinti) metszésvonalát követi, s ez a körülmény a társadalmi bázistól a politikai doktrínákig relatív öntörvényűséget biztosit ezeknek a formációknak a döntően szociális alapú érdekképződéssel szemben. (Egyébként az utóbbiak esetében is a társadalmi tagoltság hatása erősen áttételesen érvényesül a politikai szervezetek alakulására.) Az első tény tehát, amit e mozgalmak elemzésekor leszögezhetünk, hogy tevékenységüket és ideológiai nyelvezetüket jórészt belső viszonyaik dinamikája határozza meg: más társadalmi jelenségekhez képest viszonylagos autonómiával rendelkeznek.17
A nemzetiségi öntudatosítók többnyire a nyelvi-kulturális közösség, a szemléletükben rejtetten létező nemzet egészéhez kívánnak szólni ; a lehető legszélesebb társadalmi rétegeket akarják megnyerni céljaiknak, s eszerint alakítják programjukat, ideológiájukat, érv- és jelképrendszerüket. Néhány szervezettől eltekintve, amely kifejezetten osztályharcos alapon áll, e mozgalmak többsége – legalábbis kinyilvánított törekvésében – koalíciós típusú népi mozgalom, amely ugyan figyelembe veszi az osztály- és rétegtagoltság tényét (s ezt gyakran fel is használja doktrínájában), lényege azonban mégsem ez, hanem egy nemzeti közösség szervezése és védelme, helyzetének az adott erőviszonyok közötti maximális javítása.
A társadalmi-politikai koalíciós törekvés országonként és nemzetiségenként változó objektív valóságra épül, amely más például Angliában és Franciaországban, de a két országon belül is eltérő, ha Skóciát a szociálisan tagoltabb Észak-Írországgal, vagy Elzászt a nemcsak elmaradottabb, de helyi társadalmában polarizáltabb Korzikával vetjük össze. Következésképp az itt létrejövő szervezetek programjában eltérő a kizárólag etnikai és a nem-etnikai elemek aránya, s az utóbbiak megfogalmazása is különbözhet tájegységenként: a konzervatívabb, reformistább vagy forradalmibb társadalmi töltet szerint. A nyugat-európai perifériák közös jellemzője azonban, amint azt az előző fejezetek bizonyítani igyekeztek, a társadalom nyelvi-kulturális és szociális törésvonalainak kisebb-nagyobb mértékű átfedése. Ez a körülmény egyrészt objektív érdektalálkozásokat, egyezéseket eredményez a szociális mozgalmakkal, másrészt magukat a kisebbségi szervezeteket teszi érzékennyé nemcsak a közösséget körülvevő közeg általános problémái, hanem a saját nemzetiségük belső egyenlőtlenségei iránt is.
A peremtájegységek és -csoportok központellenes harcához így új tartalom járul, amely rokonságot mutat a mai baloldali szellemi áramlatok egyenlőtlenség-, fejletlenség- és imperializmusellenes fellépésével, s amely egyén és társadalom, társadalom és állam, nemzetközi síkon állam és állam kapcsolatának újragondolására, össztársadalmi méretekben pedig – tehát a saját nemzetiségen belül is – az uralkodó függőség, alá-fölérendeltség és kiszolgáltatottság felszámolására törekszik. A hagyományos nemzetiségi azonosságőrzés korszerű decentralizáló és önigazgató programokkal társul; a per definitionem partikuláris nemzeti ideológiák egyetemleges jelentőséget kapnak a "különbözőség jogának" 20. század végi felértékelődésében. A kisebbségi helyzet és tudat más periférikus eszmei, művelődési, társadalmi és politikai csoportok, szubkultúrák gondját, világképét, hatalmi, erkölcsi és esztétikai18 értékeit köti, rokonítja ösztönösen vagy célirányosan a sajátjához.
A kisebbségi-tájegységi törekvések kibontakozásával párhuzamosan az 1960–1970-es években több új típusú társadalmi emancipációs mozgalom lépett színre a nyugat-európai államokban. Erősödött a nő-, a diák-, a vendégmunkás-, a környezetvédő stb. szervezetek tevékenysége az egyes országok hatalmi rendszerén belül, többnyire a létező pártstruktúra hagyományos keretein kívül; esetenként alternatívájaként, bizonyítva, hogy ezeknek a sajátos érdekeknek a kifejezésére az adott intézményi-szervezeti formák nem alkalmasak. A hatalmi konfliktusok új tétjei jelennek meg, amelyek a politikai érdekkifejező apparátus átalakítását, kiegészítését vagy működésének módosítását igénylik.
Azok az okok, amelyek a nyugat-európai etnikai reneszánszot a 20. század második felében előidézték, nagyrészt meghatározták a megújulás társadalmi-politikai tartalmát, irányát is. A kisebbségek általában hátrányos művelődési, szociális, gazdasági helyzete s a belőle fakadó társadalmilag nemcsak más, hanem gyakran ellen-értékrend; a túlzott hatalmi központosítással szemben az autonóm cselekvés igénye; az elgépiesedő társadalom, az uniformizálódó kulturális felépítmény ellenében s a kollektív személyiségek védelmében kibontakozó kontesztáció erősítette a nemzetiségi mozgalmak baloldali tájékozódását. Míg a 19.század végének kisebbségi-regionális mozgalmait többnyire a defenzív múltbafordulás, egy korábbi állapot visszaállításának törekvése jellemezte, a mai mozgalmak jelentős része céljait már a társadalmi és politikai rendszer offenzív újjáalakításával kívánja elérni. A századunk utolsó évtizedeiben megerősödő etnoregionalizmus nem új jelenség; baloldalisága az újszerű. Az okszitán irodalmi újjászületés, a Félibrige korában az okszitán írók franciaellenes, revánsvágyó verseket írtak, s másodlagosnak tekintették szülőföldjük fokozódó gazdasági elmaradottságát, növekvő függését, az ipar csaknem teljes hiányát. "A néhai regionalizmus figyelmén kívül hagyta a romboló gazdasági tényezők természetét, s szűklátókörűen intézményi volt. A 'földhöz való visszatérésről' és a 'helyi szabadságjogokról' beszélt. A mai forradalmi regionalizmus csak másodlagosan vet fel intézményi szempontokat.19 Számára a lényeg a dekolonizáció" – határozta meg az okszitán mozgalom két szakaszának különbségét Robert Lafont. Hasonló nézeteket vall a kisebbségi mozgalmak egészéről Pierre Maugué: "A baloldal annak mértékében, ahogy magáévá teszi a nemzeti eszmét, úgy foglalja el a burzsoázia 19.századi helyét, ... így közeledik egymáshoz az egyre inkább nemzeti normák szerint fejlődő szocializmus és a haladó nacionalizmus, amely tudatára ébred annak, hogy a nemzet csak szocialista típusú gazdasági keretben20 lehet sorsának ura."
A baloldali irányzatú vagy baloldali hatást mutató kisebbségi-tájegységi mozgalmak ideológiájának középpontjában a nép, a közösség áll, amelyet két erő, a kapitalizmus és az államnemzet dezintegráló hatása veszélyeztet. A kisebbségek védelmére az általuk válaszként kidolgozott programokban szükségszerűen találkoznak a szocialista, a demokratikus és a szorosan vett nemzetiségi célok. Példaként idézhetjük a Baszk Baloldal (Euskadiko Ezkerra), a Katalán Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya), a Breton Demokratikus Unió (Union Démocratique Bretonne) vagy az észak-írországi Mi Magunk (Sinn Féin21) szervezet politikai elképzeléseit.
Mivel a kisebbségi mozgalmak általában több osztályt vagy réteget átfogó (vagy átfogni kívánó) koalíciókra épülnek, az említett programok éles politikai harcban megfogalmazott, a belső erőviszonyokat tükröző kompromisszumok. Ahol a véleménykülönbségek lehetetlenné teszik a szervezeten belüli társadalmi és eszmei frakciók kölcsönös engedményeken alapuló érdekegyeztetését, szakadással vagy elválással módosul, esetleg megszűnik a nemzetiségi mozgalom – Daniel L. Seiler megfogalmazásával – "osztályközi" (interclassiste) jellege.22 Az így létrejövő vagy megmaradó szervezetek magukat az egész nemzetiségi-tájegységi érdek politikai képviselőjének – szükségszerűen annak egyedüli hiteles képviselőjének – nyilvánítják; a szétválással azonban a népi mozgalmon belüli heterogenitás valójában csökken, az új formációk mind társadalmi összetételükben, mind ideológiai választásaikban nagyobb egységet mutatnak.
A pártszakadás után általában egyértelműbben lehet használni a "konzervatív", a "reformista" és a "forradalmi" jelzőket a kisebbségi-tájegységi szervezetekre, a népi mozgalom jelleg azonban továbbra is a leegyszerűsítő minősítések ellen szól. A baloldali "haladó keresztényeket, proudhonistákat, szociáldemokratákat, marxistákat" tömörítő Breton Demokratikus Unió (UDB) létrejötte Bretagne-ban a korábbi, 1957-ben alakult Bretagne Szervezésének Mozgalma (Mouvement pour l'Organisation de la Bretagne) nevű szervezet hagyományos nacionalizmusával való szakítást jelentette. Az 1960-1970-es években az UDB-ből is néhány - kis befolyású és többnyire kérészéletű – frakció, például maoista, a Breton Kommunista Párt (Parti Communiste Breton), a Bretagne Felszabadítási Frontja (Front de la Libération de Bretagne) – vált ki, amely a mozgalom23 programját nem tartotta eléggé forradalminak. A Baszk Baloldalnak (EE) az 1977-es baszkföldi választásokon való önálló színrelépése a régióban legerősebb politikai erő, a Baszk Nacionalista Párt (Partido Nacionalista Vasco) mind konzervatívabb irányzatára kívánt válasz lenni, programjában többek között a "szocialista független Baszkföld" ígéretével. A pártnak 1979 óta egy radikálisabb, szélsőbaloldali ellenfele is van, a Népi Egység (Herri Batasuna), amely a katonai ETA szervezettel rokonszenvezőket tömöríti politikailag. A HB 1980-as választási sikere ellenére sem küldi el megválasztott képviselőit a regionális parlamentbe. mert az megítélése szerint korlátozza a baszk nemzeti jogokat.24 1976-ban, főként a belgiumi regionalizálás ügyében, de részben a szociális program értelmezése miatt, szakadás következett be a Vallon Tömörülés (RW) soraiban, amely után az RW erősítette szocialista-keresztényszocialista irányát, míg a kivált reformista-liberális csoport előbb a Vallóniai Reformok és Szabadság Pártja (Parti des réformes et de la liberté de Wallonie) néven önálló politikai szervezetet hozott létre, majd 1979-ben a Liberális Párttal egyesült a Liberális Reformer Párt (Parti Réformateur Liberal25) elnevezés alatt.
A kisebbségek politikai-eszmei polarizálódását előidézheti az országos pártok – elsősorban Belgiumban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában végbement – szervezeti decentralizálása és a nemzetiségi igényekkel (azok egy részével) való azonosulásuk is. Ilyen hatással volt például a brit Munkáspárt politikája főként az 1970-es évek első felében a skót és a walesi nemzeti mozgalomra. Az a tény, hogy a Labour – ha nem is belső feszültségek nélkül – az önkormányzati törekvések egy részét magáévá tette, különösen a nagyobb politikai erejű és radikálisabb követelésekkel fellépő Skót Nemzeti Pártot (Scottish National Party) hozta nehéz helyzetbe, mivel a devolution-párti, de baloldali érzelmű skót szavazóknak nyújtott reális politikai alternatívát. Az SNP technokrata-konzervatív vezetése a Munkáspárt szociális programjával nem tudott és nem kívánt versenyezni, a szorosan vett nemzeti követelésekben pedig csak úgy volt képes túlszárnyalni a Labour-tervezetet, ha erősítette Skócia azonnali elszakadásának követelését, aminek túlhangsúlyozásától viszont – okkal – visszatartotta az e kérdésben mérsékeltebb szavazók26 elvesztésétől való félelem.
Az országos pártok helyi polarizáló hatása azonban nem mindenütt teszi egyértelművé a nemzetiségi mozgalom társadalmi-politikai irányultságát. A brit példánál maradva: a Munkáspárt walesi szekciójának működése és a pártnak a hatalmi decentralizációról vallott nézetei nem számolták fel, de nem is erősítették meg a Walesi Nemzeti Párt (Plaid Cymru)27 gazdasági-társadalmi programjának egyes labourista" vonásait. Így a PC továbbra is az egyik legjellegzetesebb képviselője a koalíciós igényű, a gondolkodást és cselekvést népi-nemzeti keretben megvalósítani igyekvő kisebbségi-tájegységi mozgalmaknak; a hagyományos "jobboldali-baloldali" kategóriába a torzítás veszélye nélkül nem sorolható be.
Néha a helyi pártok társadalomtervét és világnézeti arculatát pontosan tükrözi az országos pártokkal kötött, hosszú távú – nemcsak taktikai, hanem stratégiai meggondolásokon nyugvó – szövetsége. Ennek alapján a Déltiroli Néppártot (Südtiroler Volkspartei) és a Baszk Nacionalista Pártot (PNV) általában a kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártok közé sorolják, néhányan a flamand Népi Uniót (Volksunie-t) is28 szakadár katolikus mozgalomnak tekintik. A baloldalon az 1960–1970-es években közismert volt a francia szocialisták és kommunisták szoros kapcsolata29 a Breton Demokratikus Unióval; vagy Spanyolországban az 1970-es évek végétől az SKP együttműködése a magát ugyancsak marxistának nyilvánító Baszk Baloldal (EE) nevű szervezettel.30 (Emellett a Spanyol Kommunista Pártnak Baszkföldön, Galíciában és Katalóniában három, nagy önállóságú szervezete van.31 A katalán kommunistákat tömörítő Egyesült Szocialista Párt (PSUC) önállósága abban is kifejeződik, hogy néhány nézete – pl. az eurokommunizmus megítélésében – eltér az SKP általános irányvonalától.
Megemlítendők még a főként Franciaországban és Spanyolországban a vizsgált időszakban tevékeny maoista, trockista, anarchista mozgalmakkal rokonszenvező kisebbségi szervezetek – például az Okszitán Harc (Lutte Occitane), az Euzkadi és Szabadság (Euzkadi ta Askatasuna - ETA) katonai szárnya, a Breton Kommunista Párt (PCB) –, amelyeket a csekély tömeghatás, az osztályharcos frazeológia, és a politikai eszközök helyett a32 fegyveres harc előnyben részesítése jellemez. Néhány kisebbségi szervezetnek vagy vezetőjének megnyilvánulásaiban megtaláljuk a szélsőjobboldalt jellemző idegengyűlölő, rasszista, a nemzeti kizárólagosságot autokrata vonásokkal ötvöző nézeteket is. Példaként említhetünk néhány, viszonylag kis befolyású franciaországi autonomista mozgalmat, mint a franciákat és a vendégmunkásokat a tájegységből eltávolítani akaró korzikai Unione di a Patria nevű szervezetet, az Elzász-Lotaringiai Regionalista Mozgalmat (Die Elsass-Lothringische Bewegung), vagy az 1970-es évek elején erősen jobboldali breton Ébredés (SAV) nevű pártot, amelynek későbbi politikai mérséklődését a Défense de l'Occident (A Nyugat Védelme) című neofasiszta lap kedvezőtlen fordulatként értékelte.33
Azokban az esetekben, amikor a nemzeti eszme antidemokratikus szemlélettel, törekvésekkel társul, a nemzetiségi mozgalmakban is mindig fönnáll az autokrata nacionalizmusba fordulás, a fasizálódás veszélye. "A fasizmus gyökerei mindig ott vannak, ahol bármilyen ok miatt, bármiféle megrázkódtatás során, bármiféle tévképzet folytán a nemzet ügye és a szabadság ügye szembekerült egymással" – állapította meg az agresszív34 nacionalizmus kiváltó okait elemezve Bibó István. A nyugat-európai kisebbségek már említett szociális tagoltsága s egyéb jellemzői nem jelentenek eleve biztosítékot valamely szélsőséges politikai irányba való elhajlással szemben. A diszharmonikus fejlődés és a társadalmi rétegződésnek a többséghez viszonyított kiegyensúlyozatlansága esetenként még növelheti is az ideológiában különböző, de működésében sok hasonlóságot mutató, szélsőjobb- vagy a szélsőbaloldali extremitásra való hajlamot.
Sajátos n e mzetiségi céljaik szerint a kisebbségi mozgalmak három irányt képviselnek:
- a nyelvi-kulturális mozgalmak-,
- az autonómia valamilyen formáját megvalósítani kívánó mozgalmak;
- az elszakadást, az állami elkülönülést követelő mozgalmak.
A különféle nemzeti törekvések gyakran együtt, egymástól szétválaszthatatlanul jelennek meg, és egy mozgalmon belül is viszonylag rövid idő alatt változhatnak hangsúlyaik, ezért a fenti csoportosítás határvonalai nem kezelhetők mereven. (A Baszk Nacionalista Párt például kezdetben függetlenségpárti volt, később föderalista lett, ma megelégszik a helyi területi autonómiával. Elzászban a két világháború közötti befolyásos autonomista mozgalom 1945 után két évtizeden át csaknem kizárólag nyelvi-kulturális megnyilvánulásoknak adta át helyét. Fordított – radikalizálódó – folyamatot figyelhetünk meg a skót nemzeti mozgalomban, amelyben főként ír hatásra, fokozatosan erősödtek a függetlenségpárti törekvések.)
Tény azonban, hogy történelmi-szociológiai jellemzők folytán a 20.század második felében egyes nyugat-európai etnikumok (pl. az elzásziak, okszitánok, rétorománok) között a nyelvi-kulturális törekvés nyer inkább tért, míg a többieket (így a katalánokat, a korzikaiakat, a bretonokat, valamint a nemzeti kisebbségek egy részét: a dél-tiroliakat, a Valle d'Aosta-i franciákat) határozottabb, területhez kötődő önkormányzati-önigazgatási igény jellemzi. A szeparatista törekvés legerősebben a Baszkföldön és Skóciában jelentkezett mint önálló államalakítási igény, és a leghatározottabban Észak-Írországban, mint a más államhoz csatlakozás igénye. Ebből a szempontból nevezi Salvi az északír kisebbséget irredenta kisebbségnek,35 míg Héraud az "akarati nemzet – jogi nemzet" megkülönböztetéssel implicite valamennyi nemzeti kisebbséget az ún. irredenta csoportba sorolja.36 Ez utóbbi természetesen minden közösségre mint egészre kiterjesztve erős túlzás.
A fenti típusokon kívül a kisebbségelmélet még megkülönböztet olyan közösségeket, amelyeknek az a célja , hogy azonosságukat minél teljesebben megőrizzék és fejlesszék (minority by will); és olyanokat, amelyek teljes beolvadást kívánnak, de azt politikai, jogi akadályok nehezítik (minority by force). Ez utóbbi az erőszakos elkülönítés, a szegregáció problémája. Az említett ismérvek alapján csaknem valamennyi nyugat-európai kisebbség az első csoportba sorolható, bár vannak – többnyire hivatalos, állami – vélemények, amelyek néhány közösséget mint teljesen asszimilálódni akarót tartanak számon. (Példaként említhetjük az 1970-es évek közepén a francia kormány álláspontját valamennyi franciaországi kisebbségről, valamint az osztrák kormány véleményét a sajátosságaikat megőrizni akaró karintiai szlovénokról, s a lassan beolvadni kívánó burgenlandi horvátokról.)37 Mivel egyetlen nemzetiségi mozgalomnak sem lehet célja az általa képviselt közösség megszűnése, az asszimilációs törekvést az etnoregionális szervezetek vizsgálatából kizárjuk.
A kisebbségek nyelvi-kulturális egyesületei ott is jelen vannak, ahol nyelvük jogi-politikai státusa kielégítően rendezett (pl. Finnország, Svájc), a nyelvi-kulturális mozgalom azonban természetesen erősebb ott, ahol a nyelvek helyzete alkotmányosan nem kellően szabályozott (pl. Franciaország), vagy ahol az elvi rendezés gyakorlati megvalósítása körül viták folynak (Belgium). A nyelvi összetevő előtérbe kerülhet akkor is (pl. a Franco-diktatúra utolsó évtizedeiben a katalán területeken), amikor más nemzetiségi vonatkozások kényszerűen háttérbe szorulnak, és a kisebbségi érdekkifejeződés elsődleges politikai csatornái nem működhetnek.
A nyelvi-kulturális mozgalom több irányban (irodalom, közoktatás, rádió-televízió, sajtó, a kulturális hagyományok feltárása stb.) és több síkon: a nyugat-európai szervezetek (Association Internationale pour la Défense des Langues et Cultures Menacées; Federal Union of European Nationalities), az országos szervezetek (pl. Défense et promotion des langues de France), valamint az egyes kisebbségi kulturális szervezetek keretében folyik. Néhány példa az utóbbiakra, bretonok: Emgleo Breiz, Fon-dation Culturelle Bretonne; elzásziak: René Schickelé Kreise; flamandok: Vlaams Aktiekomitee Brussel en Taalgrens; friulánok: Societa Filologica Friulana; frízek: Fryske Akademy; katalánok: Congres de la Cultura Catalana; korzikaiak: Lingua Corsa; okszitánok: Institut d'Études Occitanes;38 walesiek: the Welsh Language Society (Cymdeithas yr Iaith Gymraeg).
Ahol a művelődési egyesületek mellett a nemzetiségeknek politikai pártjaik is vannak, kettőjük viszonyát többnyire a kölcsönös támogatás jellemzi, bár – ritkábban – az eltérő motívumokból fakadó rivalizálás is megfigyelhető közöttük. Jellegzetesen ambivalens például a Walesi Nemzeti Párt és a Walesi Nyelvi Társaság kapcsolata. A Társaság tagjainak túlnyomó többsége a walesi pártra szavaz, s ez utóbbi programjában jelentős helyet biztosít a walesi nyelv támogatásának; ugyanakkor a párt elsődleges célja, hogy biztosítsa tömegbázisának kiszélesítését s ezért Wales angol nyelvű területén is fokozta kampányát, míg a Társaság továbbra is kizárólag a nyelv szempontjait figyelembe vevő, közvetlenül a kormányhivatalokra39 ható akciókat tartja tevékenységében célravezetőnek.
A lényegi egybeesés mellett a nyelvi-kulturális és a politikai-gazdasági érdekek s célok esetenkénti eltérése jellemzi a belgiumi flamand és a vallon mozgalmon belüli törekvéseket is. A nyelvi téren hátrányos helyzetű flamand közösség mozgalma a területi elv szigorú megvalósításának híve, védekező reflexei esetenként olyan szélsőséges követelésekben fejeződnek ki, mint a "nyelvhatárőr" (taalgrens wacht) intézményének igénye, vagy a brüsszeli flamand családapa jogának kétségbevonása, hogy gyermekét kívánsága szerinti francia vagy holland nyelvű iskolába irathassa be. Ezzel szemben a flamand tőke és a politikai elit szerepe az országban – nem kulturális téren – olyan központosító-unitarista irányzatokat erősít, amely a flamand pártokon belül is kifejeződik. A vallon mozgalom helyzete az előbbinek éppen fordítottja: a francia világnyelv erőfölényének tudatában nyelvi-kulturális liberalizmust vall, Vallónia gazdasági-szociális hanyatlása miatt viszont erősen intervencionista szemléletű: a területi politikai és pénzügyi önkormányzat megvalósításától reméli a tájegység számára kedvezőtlen folyamatok megállítását. A flamand és a vallon mozgalmon belüli törekvések helyenkénti eltérése a nemzetiségek tényleges helyzetének ellentmondásaiból – a két közösség egyszerre többségi és kisebbségi voltából – következik.40
Néhány nyelvi-kulturális szervezet – magát az országos és a kisebbségi-tájegységi pártoktól megkülönböztetendő – hangsúlyozza nem politikai, hanem kizárólag művelődési jellegét. Politikamentes nyelvvédelem azonban nincs. Amikor a nyelvmegtartó mozgalom egy diglosszia-helyzetet akar módosítani, vagy a tömeges nyelvváltást előidéző okokat kívánja megszüntetni – akár a nyelv kommunikációs szerepének, akár "etnikai valódiság-, egység-, küldetés-jelkép"41 funkciójának erősítésével –, meghatározott társadalmi feltételeket és hatalmi viszonyokat érint. Ha egy közösség nyelve helyzetének javítását tűzi ki céljául, szükségszerűen ellentétes érdekekkel s azok hordozóival, kifejezőivel ütközik, politikai-ideológiai tartalmat kap. A nyelvi harcnak valamilyen mértékben mindig hatalmi tétje van.
A kulturális mozgalom politizálódásának fontos állomása az önálló nemzetiségi művelődési intézmények, mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás és a kisebbségi iskolarendszer követelése. Az iskolának kiemelkedő jelentősége van nemcsak a nyelvátadásban, hanem a nemzetiségek szocializációjának teljes folyamatában, mivel jellege nagy mértékben meghatározza az etnikai közösség beilleszkedésének asszimilációs vagy integrációs útját. Az iskolához való viszony a mindenkori nemzetiségpolitika lényeges minősítője, s a nyelvi-kulturális egyesületek követeléseinek gyakran központi eleme. A nyelvi mozgalom, a nemzetiségi kérdés természeténél fogva,42 előbb-utóbb szükségszerűen iskolamozgalommá is válik.
A regionalista-autonomista szervezetek alkotják a mai nyugat-európai kisebbségi mozgalmak legelterjedtebb típusát. Programjukban központi helyet foglal el az önkormányzat és az önigazgatás eszméje, amelyben nemcsak az általános demokratizálás és ésszerűsítés lehetőségét látják – vagyis, hogy ezeknek az intézményeknek, eljárásoknak a segítségével a problémákat jelentkezésük szintjén, tevékenyebb népi részvétellel, közvetlenebb módszerekkel tudják megoldani –, hanem a regionális hatalmat a sajátos kisebbségi érdekek egyik kifejezőjének és biztosítékának is tekintik. Mivel ezek az érdekek egyaránt lehetnek gazdasági, politikai és nyelvi-kulturális természetűek, az autonomista mozgalmak gyakran a kisebbségi követelések integrálóiként lépnek fel. Összegzőek abban az értelemben is, hogy kifejezik a kisebbségek tudatváltozásának tendenciáját a politikai-nemzeti eszme halványulásától a regionális-etnikai tudat erősödése irányában. Ez a mozgásirány a nyugat-európai nemzeti államok létrejöttét megelőző összefonódási folyamatok fordítottjának tűnik. (Az angol devolution szó kettős jelentése – hatalomátruházás és visszafejlődés – igen kifejező ebben az esetben.) Az eredmény azonban a 20.század végén nem lehet a 19.század előtti állapotok visszaállítása, többek között azért sem, mert a politikai nemzeti eszmétől a kisebbségi tudat (ethnisme vagy ethnicity) felé haladásnak megvannak az ellenható tényezői is. Az eddigi és a jövőre előre vetíthető önigazgatási törekvések nem valamilyen preindusztriáils típusú etnikai szétszórtság és hatalmi elkülönülés, hanem a korszerű regionális vagy szövetség, formájú állami decentralizálás irányába hatnak."43
A hatásukra az utóbbi húsz évben bekövetkezett változás: a nyugateurópai regionális államok létrejötte, a hatalom területi újrafelosztását jelentette a központ és a periféria kapcsolatában, és lényeges szerkezeti, szervezeti, mechanizmusbeli és eljárási változásokat a politikai rendszer működésének egészében. A regionális állam - sajátos átmenetet alkot az unitarista állam és a szövetségi állam között, de az utóbbihoz áll közelebb, és ezért néhány fejlett változatában – például Belgium esetében – "kvázi föderációnak" is nevezhetjük. Szövetségi állam létrejöhet szuverén politikai egységek összekapcsolódásával és a hatalom egy részének alulról felfelé való átadásával, integrálásával – ezt az utat járta be Nyugat-Európában például Svájc –, de létrehozhatja egy már létező, központosított állami struktúra is, amely átalakul, hogy44 nagyobb autonómiát és önrendelkezést biztosítson alkotó részeinek. A 20.század második felének nyugat-európai regionalizálási folyamata a hatalomátruházás utóbbi módját jelentette. Következményeként az előbbinél modernebb és demokratikusabb állami-területi szerkezet jött létre, amely (többek között) alkalmasabb az etnikai-kulturális változatosság tényének figyelembevételére és vele kapcsolatban hatékonyabb politika kialakítására.
Jegyzetek
1."... a polgári társadalomba belehelyezett kettősség – tulajdonnak rendelkezők és nem rendelkezők –, összefonódva történetileg a nemzeti-nemzetiségi identitás formáival, megtörte az állampolgári azonosság univerzalisztikus rendszerét, hatálytalanította a "világpolgárként" számontartható ember reális kialakulásának esélyeit." Papp Zsolt: Polgári társadalom és politikai állam. (Hegel és Marx álláspontja a hegeli jogfilozófia marxi kritikájához.) = Politika és politikatudomány. Budapest, 1982. 192.p. (Kiemelés J.R.)
2.A kelet-európai nemzeti sérelmek és az etnikai öntudatosodás párhuzamairól lásd Niederhauser Emil: A nemzeti identitás problémái Kelet-Európában. Tiszatáj. 1982. 4. 22-29.p.
3.Az érdekképződés általános politikaelméleti összefüggéseiről magyar nyelven lásd: Bihari Mihály: A társadalom érdekviszonyai és a szocialista demokrácia. Politika és politikatudomány. Budapest, 1982. 546-611.p.; Wiatr, J. Jerzy: A politikai viszonyok szociológiája. Budapest, 1980. 155-166.p.
4.Seiler, Daniel-L.: Les partis autonomistes. Paris, 1982. 3-14.p.
5.Rudolph, Joseph R.: Ethnoregionalism in contemporary Western Europe: the potential for political accomodation. Canadian Review of Studies in Nationalism. Fall, 1981. 323-341.p.
6.A politikai folyamatot ebben a dolgozatban a politikai rendszer működési mechanizmusaként, a társadalmi környezettől meghatározott, illetve arra ható tevékenységként fogom fel. (Részletesen lásd: Kulcsár Kálmán: A politikai rendszer - a politikai folyamat. Politika és politikatudomány. Budapest, 1982. 409-446.p.) Az etnikai folyamaton az etnikum belső összetartó tényezőinek és külső, más nemzetiségi csoportokhoz való viszonyának alakulását, módosulását értem. (Részletesen lásd: Bromlej, Julian Vlagyimirovics: Etnosz és néprajz. Budapest, 1976. 196-228.p.)
7.Nationalités, régions, pouvoir central. ĽEspagne des nationalités et des régions. I. Paris, 1978. 12-16.p.
8.Duverger, Maurice: Sociologie de la politique. Paris, 1973. 101-118.p.
9.Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 19.44 után. Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest, 1984. 243.p. Bibó az idézett állapotot "minden asszimiláció természetes kísérőjelenségének" nevezi s párhuzamos példaként többek között éppen néhány nyugat-európai etnikum helyzetét említi, amikor ezt írja: "A világ jó része, például a Közel-Kelet, még ma sem él nemzeti keretekben, hanem közösségi hovatartozás tudatával kisebb vagy más keretek felé fordul, viszont meglehetős érzelmi közönyben él azzal az államhatalommal szemben, amelyhez egyébként különösebb ellenállás nélkül tartozik. Sőt, nemcsak keleten, hanem nyugodtabb fejlődésű nyugat-európai országokban is élnek olyan csoportok, amelyek közösségi hovatartozási tudata eléggé híján van annak a nagyfokú politizáltságnak, mely a nemzethez való tartozást jellemzi, pl. a genfiek, neuchateliek, wallisiak, normann-szigetiek, walesiek, faröer-szigetiek, akik elég derült és gyanútlan érzelmi távolságban élnek a svájci, brit vagy a dán nemzettel szemben, amelynek politikailag tagjai." I.m. 240.p.
10.Fábián Ernő: A tudatosság fokozatai. Bukarest, 1982. 5-7., 43-49.p.
11.Stephens, Maic: Linguistic minorities in Western Europe. Llandysul, 1976. 19-48., 145-199., 382-402., 633-674.p.
12.Fishman, Joshua A.: Language maintenance and ethnicity. = Canadian Review of Studies in Nationalism. Fall, 1981. 242.p.
13.Niederhauser Emil, i.m.; A közösséggé válás feltételeiről általában lásd: Hankiss Elemér: Közösségek: válság és hiány. Valóság.1980. 9. 12-26.p.
14.Arató Endre: Kelet-Európa története a 19.század első felében. Budapest, 1971. 99-127.p.; Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977. 148-267.p.
15.Részletesebben lásd: Wiatr, J. Jerzy: i.m. 293-300.p.
16.Uo.
17.Seiler, Daniel-L.: i.m. 12.p.; Quéré, Louis: Jeux interdits à la frontière. Essai sur les mouvements régionaux. Paris, 1975. 15-99.p.
18.Quéré, Louis: i.m. 359-374.p.; Devès, Claude: La renaissance r;gionaliste en France: le mouvement "nationalitaire" (1962-1975). Annales de la Faculté de Droit et des Sciences Politiques de Clermont. 1975. 235-318.p.
19.Unité nationale et minoritás culturelles. Esprit, 1968. 12. 640-641.p.
20.Maugué Pierre: Contre l'État-Nation. Paris, 1979. 81.p.
21.Seiler, Daniel-L. i.m.
22.Uo. 9.p.
23.Guin, Yannick: Histoire de la Bretagne de 1789 a nos jours. Paris, 1977. 313-315.p.
24.Seiler, Daniel-L. i.m.: 33-46.p.; ĽEspagne des nationalités et des réqions. II. 1978.
25.Philippart, André: Objectifs des partis politiques en Wallonie. Res Publica. 1976. 3-4. 461-473.p.; Hascal, Viviane - Detaille, Michel: Vingt ans de liberalisme en Wallonie et à Bruxelles. 1961-1980. = Année Politique/Politi-ek Jaarboek. 1980. 350-357.p.
26. Rudolph, Joseph R. i.m.; Alexander, Alan: Scottish nationalism: Agenda buil ding, electoral process, and political culture. Canadian Review of Studies in Nationalism. Fall, 1980. 372-385.p.
27.Seiler, Daniel-L.: i.m. 126.p.; Stephens, Meic: i.m. 145-199.p.
28.Seiler, Daniel-L.: i.m. 11.p.
29.Colonialisme intérieur et minoritás nationales. Que Faire 1971.dec.12.p., Mordrel, Olier: Breiz Atao. Histoire et actualité du nationalisme breton. Paris, 1973. 499.p.
30.Seiler, Daniel-L.: i .m. 44.p.
31.0 nacionalnom voprosze v kapitalisztyicseszkih sztranah. Praha, 1981. 58-70.p., 105-108.p.
32.Colonialisme intérieur... 23.p.; Devès, Claude: i.m. 286-311.p.
33.Van Chele, Yves: Le Mouvement breton. Naissance et ;volution de l'idée de nation. Défense de l'Occident. 1974. március. 32-33.p. A franciaországi kisebbségi szervezetekről általában lásd: Devès, Claude: i.m. 275-294.p.; Minorités nationales en France. Les Temps Modernes. 1973. 8-9.
34.Bibó István: A német hisztéria okai és története. Történelmi Szemle. 1980. 2. 187.p.
35.Salvi, Sergio: Le nazioni proibite. Guida a dieci colonie "interne" dell Europe Occidentale. Firenze, 1973. XVIII.
36.Héraud, Guy: Peuples et langues d'Europe. Paris, 1968. 24.p.
37.Capotorli, Francesco: Étude des droits des personnes appartenant aux minorités ethniques, religieuses et linguistiques. 1977. E/CN 4/Sub. 2/384. 36.p.
38.A nyugat-európai nemzetközi kisebbségvédelmi szervezetek (A.I.D.L.C.M. és a F.U.E.N.) tevékenységéről lásd: Europa Ethnica. 1972. 4. 174-175.p., 1976. 4. 207-208.p., 1977. 1. 34-36.p. A többi nyelvi kulturális szervezetről: Héraud, Guy: L'Europe des ethnies. Paris, 1974. 307-319.p.; Petrella, Riccardo: La renaissance des cultures régionales en Europe. Paris, 1978. 212-255.p.
39. Stephens, Meic: i.m. 178-180.p., Seiler, Daniel-L.: i.m. 126.p.
40. "A sajátos a belga helyzetben az, hogy mindenki kisebbséginek hiszi magát, és az is bizonyos mértékben. És mégis, kettő a három "kisebbség" közül valójában "többség". Van Haegendoren, M.: Défi aux fédéralistes. Heverle, 1971. l.p. A flamand és vallon mozgalmon belüli törekvések ellentmondásosságáról lásd még Lévy, Paul M.G.: La querelle du recensement. Bruxelles, 1960.; Zolberg, Aristide R.: Fédéralisation without federalism in Belgium. Esman, J. Milton (ed.)-. Ethnic conflict in the western world. London, 1977. 103-142.p.
41.Fishman, Joshua A.: i.m. 244.p.
42.Lásd pl. az egyik legfontosabb kulturális egyesület programját: Emgleo Breiz, ses objectifs, ses activités. = Aman, Emgleo Breiz! 22. 1979. július. 6.p.
43.Sugar, F. Peter: From ethnicity to nationalism and back again. Paper for the Conference on Ethnicity. University of Washington. Kézirat.; Mackey F., William - Verdoodt, Albert: The multinational society. 18Papers of the Ljubljana Seminar. Rowley, 1975. 329-353.p.; Maugué, Pierre:i.m. 131-150.p.
44.Bibó István: The paralyses of international institutions and the remedies. London, 1976. 60.p.
[1] *Részlet egy készülő monográfiából.